Érdemes közelebbről megnézni néhány olyan közönségesebb helyzetet, amely
a mai ember magatartására jellemző. Ezek közül a helyzetek közül egy
sem típus, akár lélektani, akár társadalomtudományi, akár történeti
szempontból, sokkal inkább világhelyzet, amely állandóan mindenki
számára nyitva áll – a modern ember drámájának egy szituációja, amin, ha
nem is teljesen, de részben minden európai keresztülment és megy és
menni fog, és ezért közvetlenül, belülről érti, mert útjába esik.
Valamennyinek pedig közös ismertetőjele van: a krízis-arculat. Akármilyen viszonyban áll a mával, benne
van.
Mindjárt az első helyzet, amit lótuszevőnek lehet hívni (Szerb
Antal Magyar irodalomtörténet-ének
kifejezése), bizonyíték erre. A lótuszevőre jellemző, hogy úgy él,
mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben
sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett
volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét. De ezen az arcon is ott
van az idő drámai feszültsége. Mintha gondtalan felületességével nem venne tudomást arról, ami
körülötte történik, látszólag tisztán élvező életet él, amennyiben
sikerült neki „elfelejteni” az időt, amelyben él. A lótuszevő mégis
krízis-arculat és egyike a legjellegzetesebbeknek. Mert az elfelejtés
csak annak szempontjából van, amit valaki el akar felejteni. A lótuszevő
azt hiszi, hogy amit nem akar észrevenni, azt
nem is vette észre. Pedig ez a világhelyzet csak a krízis tekintetében
van: csak annyiban, amennyiben valaki nem akar feleszmélni rá, hogy hol
él. Ezért az a helyzet jobban ki van szolgáltatva a krízis állapotának,
mint akármilyen másik, mert kénytelen mindig pontosan és éppen az
esedékes, a jelentkező kritikus szituációnak hátat fordítani, mindig
azt, aminek megoldása a legfontosabb volna, „elfelejteni”. A lótuszevő
példa arra, hogy az ember a történet feladott drámájából mennyire nem
tudja magát kivonni soha, és amennyiben mégis kísérletet tesz rá, ez
mennyire magára az emberre üt vissza. Mert gondolható-e, hogy bármit is
elér azzal, ha nem vesz tudomást az időről? Vajon arathat-e mást, mint
önmaga ámítását? Ebben a világhelyzetben van mindenki, aki az idő feladata alól kivonja
magát, és úgy tesz, mintha itt nem volna semmi megoldanivaló, megkísérel
egy kortól elütő stílust megvalósítani, amely az adott helyzettel úgy
számol, hogy úgy tünteti fel, mintha nem kellene vele számolni. A
lótuszevőnek végeredményben ugyanúgy részt kell vennie az időszerű
játszmában, mint mindenkinek, rá is ugyanazok a szabályok érvényesek,
mint másra, de állandóan olyan magatartást tanúsít, amellyel azt akarja
jelezni, hogy ő mindezeken felül van, és rá ez nem vonatkozik. Ez a
helyzet végeredményben a maszkhoz vezet: a gondtalanság mosolya a
lótuszevő arcán megfagy, az ember lényegtelenné lesz, tényleg elveszti
minden kapcsolatát az idővel, és ami belőle marad: az üres térbe meredő
lárva, mialatt a kor továbbrohan.
Egészen más az „outsider” helyzete. Sokszor találkozni vele, és
elméleteiről lehet megismerni. Teljes tudatában van annak, ami történik,
de azt hiszi, abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy a
megoldásnak is birtokában van. Ide tartozik a politikai párt, amennyiben
programatikus, és programját tényleg komolyan is veszi. Outsider minden
részlettudomány (pszichológia, statisztika, gazdaságtan stb.), mint
univerzális megoldási kísérlet, minden társadalmi mozgalom, amely
„alulról” vagy „felülről” akarja a világhelyzetet megoldani. Az
outsider-szituációra jellemző az, hogy „kívülről” kísérli meg, éspedig
gyakran egyszer s mindenkorra feloldani a krízist – kívülről, vagyis nem
magából az időből, konkréten, adott tényekből kiindulva, hanem
elméletből, absztrakt módon, saját eszméit a valóságra erőszakolva. Ez a
törekvés még csak nem is segít, és még csak részleteket sem old meg:
részint, mert a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő
középpontjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a
részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek,
éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lenni,
élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok,
akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások
mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen,
népen, államon „kívül” vannak – külső beavatkozással akarják az időt
áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig eredménytelen volt, az
is fog maradni.
Mielőtt a legfontosabb drámai helyzet szóba kerülne, még egyet kell
szemügyre venni: a. lemaradást. Ez a helyzet nem az a jellegzetesen
korszerűtlen, amelyről az előbb volt szó: a korszerűtlen számára az
egész krízis-helyzet idegen, az időn kívül született, nincsen valóságos
kapcsolata a mával és nem is volt. A lemaradt részt vett a korban, de
nem tudott lépést tartani vele. Az aktuális feladattal, a minden
pillanatban újra más és más kritikus szituációval elvesztette és mind
jobban elveszti érintkezését. Az idő között és közötte a távolság egyre
nő: mind jobban elmarad. Visszaesik a múltba. Ha a kontaktus
megbomlásakor csak egy-két ütemnyi késése volt, ez a késés egyre nagyobb
lesz. A lemaradás nem feltétlenül az öregedéssel jár együtt, vagy nem a
provinciális helyzetből folyik; „megáll”, illetőleg „lemarad” mindenki,
aki a történet folyton új és új feladatát diktáló ütemét elvéti, és a
világtörténés ritmusából kikapcsolódik. Ölthet ez a helyzet olyan alakot
is, hogy az ember „megmerevedik”, olyat is, hogy „széthull”, olyat is,
hogy „kifullad” vagy „összetörik”. Minden esetben azt jelenti, hogy
egzisztenciája elveszti az időben való jelenlétet, életmenetében
„korszerűtlenségi koefficiens” támad, s ennek egyre növekvő hajlama van,
egyre nagyobb lesz a távolság egyéni sorsa és a közös emberi sors
között.
Hamvas Béla: A világválság - Krízis és katarzis
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése