Köszönöm Illúzió

 

   Tanítványkodásom kezdetén don Juan felvázolta a látás fogalmát, mint azt a sajátos képességet, ami - ha az ember kifejleszti - lehetővé teszi a dolgok végső természetének az érzékelését.

   Kapcsolatunk évei során arra a véleményre jutottam, a látás alatt a dolgok ösztönös megragadását érti, illetve azt a képességet, hogy egyszerre és egészében megértsünk valamit; vagy még inkább azt a tehetséget, hogy átlássuk az emberek közötti kölcsönhatásokat, és észrevegyük, miként alakulnak át a szándékok és az indítékok.

(Castaneda: Mesék az erőről)

   Minden ember másképpen tanul. Értelme azonban csak az ősi tudattalanból eredő ösztönös és ciklikus nézőpontnak van, s ez ad értelmet az életnek, életünknek is. Ez hozza tévedhetetlenül tudomásunkra azt, hogy mi legyen a következő lépésünk. Hol leljük meg ezt a felszabadító folyamatot? A hegyen.
   A hegyen arra is kapunk útmutatást, hogy hogyan alakítsuk át a sérülést, a negativizmust és a düh haragot őrizgető vonásait, amelyek kezdetben mind biztosan jelen vannak. Az egyik ilyen módszer az "Arigato zaishö", amit az asszony a fáknak is és a hegynek is énekel köszönetképpen azért, hogy végighaladhat az úton. Szó szerinti fordításban ez azt jelenti, "Köszönöm Illúzió". A japán zaishö szó azt jelenti, hogy tisztán látjuk azokat a dolgokat, amelyek önmagunk és a világ mélyebb megértésének útjában állnak.
   Illúzió akkor keletkezik, amikor valami miatt nem valós kép jön létre, mint például amikor a hőhullámok következtében hullámosnak látjuk az utat. Hőhullámok vannak, az út azonban valójában nem hullámos. Ez egy illúzió. Az információ első fele pontos, a második fele, a konklúzió azonban nem.
   A buddhizmus szerint az illúziónak hét fátyla van. Az ember úgy érti meg az élet és az én igazi természetének újabb és újabb aspektusát, ahogyan egyik fátyol lehull a másik után. A fátylak felemelése teszi az embert elég erőssé ahhoz, hogy elviselje az életet; hogy belelásson az események, az emberek és a dolgok működésébe; s végül megtanulja, hogy ne vegye halálosan komolyan az első benyomásokat, hanem mindig nézzen mögéjük.
   A buddhizmusban a fátylak fellebbentése kell a megvilágosodáshoz. Sok illúziónk van az életről. Amikor igazságunkat keressük,  akkor illúzióink eloszlatásán is fáradozunk. Ha képesek vagyunk átlátni ezeken az illúziókon, amelyeket a buddhizmus a "megvilágosodás gátjának" nevez, akkor felfedezzük a harag rejtett oldalát.

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)

Én vagyok Lelkem Kapitánya

Köszönöm Istennek,

Akármilyen is legyen

Egyedülálló lelkemet.

Én vagyok a Sorsom Ura,

Lelkem Kapitánya.

(A legyőzhetetlen, versrészlet)

   A betegeim tanítottak meg rá, hogy az ember nem attól lesz olyan, amilyen, ami megtörténik vele, hanem attól, ami benne történik meg. Nem az ártalmak mértéke volt az, ami eldöntötte, hogy mivé lettek, hanem az, amit éreztek, ahogy belül, vagy a viselkedés szintjén reagáltak ezekre az ártalmakra. Találkoztam például emberekkel, akik gyerekkorukban nélkülöztek, durva, sőt kegyetlen bánásmódban volt részük, verték vagy szexuálisan is bántalmazták őket. Hogy, hogy nem, mégsem váltak olyanokká (mint az ember gondolná), mint azok a felnőttek, akik a visszaéléseket elkövették rajtuk. Rossz tapasztalataik ellenére együtt érző emberek voltak, akkor is, és ma is azok. A traumatikus élmények természetesen nyomot hagytak; ezek az emberek bizonyos mértékig sérültek, de a bizalom, a szeretetképesség, a remény és az öntudat gyökere megmaradt bennük. Amikor tűnődni kezdtem, hogy mi lehet ennek az oka, rájöttem, hogy az áldozat és a hős között különbség van, s hogy ennek mi a lényege.
   Gyerekkorukban ezek az emberek valamiképpen egy rémdráma főszereplőiként tekintettek önmagukra. Mindegyiküknek volt egy saját belső mítosza, egy képzeletbeli élete, vagy fantáziatársa. Egy lány, akit iszonyatosan durva apja rendszeresen vert és megalázott, depresszív anyja pedig képtelen volt megvédeni, fölidézte, hogy gyerekként mindig azt mondta magának: neki ehhez a szörnyűséges, primitív családhoz tulajdonképpen semmi köze, ő ugyanis egy hercegnő, akit ezekkel a szenvedésekkel tesznek próbára.
   Egy másik betegem, akit szintén vertek, ugyancsak nem vált felnőttként durva anyává. Ő egész fantáziavilágot épített föl magának, ahol minden másképpen volt, mint a valóságban. Egy harmadik fantáziáiban harcosnak képzelte magát. Ezek a kislányok előre gondolkoztak, és elképzelték, hogyan menekülhetnének meg, ha már elég nagyok lennének. Azt is eldöntötték, hogy addig is hogyan reagálnak. Az egyik ezt mondta: "Soha senki nem láthatta, hogy sírok." Kiszaladt a dombra és ott sírt, ahol nem láthatták.
   Ezek a gyerekek hősök és döntéshozók. Megőrizték önmagukat, függetlenül attól, ahogyan bántak velük. Fölmérték a helyzetet, eldöntötték, hogy miképpen reagáljanak a jelenben, és terveket szőttek a jövőre.

(Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők)

Hogy szavaimban ne maradjon homály, még azt kell mondanom: a mahájána buddhizmus boddhiszattvának nevez egy embert, aki az akarat és az érzelem megszabadítását másodrendű kérdésnek tekinti. A boddhiszattva neve idegen, az ember maga nem az, mert a hiteles életrendet a kereszténység első korszakában is ez az ember képviselte. Egy a fontos, a világ normális állapotát helyreállítani. Enélkül egyetlen lépést se lehet tenni. Ha valaki a primordiális magatartásról (szeretet) tudomást szerzett, ezt magában éberen kell tartania. Éspedig az ember megszabadultságának fokára való tekintet nélkül. (Hasonlítsa össze azt, hogy a primordiális humánus magatartás a szeretet, és ma egyetemlegesen az emberiség a létért való küzdelem gondolatára épít. Az értelemnek micsoda eszeveszett sötétsége!). A boddhiszattvának egy kötelessége van, miután felébredt: az ember normalitásáról szóló tudást ébren kell tartania. Tekintet nélkül arra, hogy maga a megszabadulásnak milyen fokozatát realizálta. A boddhiszattva fogadalmat tesz, ha a teljes megszabadulást el is éri, az üdvöt visszautasítja, és az életbe mindaddig visszatér, a szenvedést, a bukást, az összetöretést, a halált vállalja, csak azért, hogy az értelem világosságát fenntartsa. Nem jótettek, nem könyörület, nem részvét. Ez az ember a maga szentségével semmit sem törődik, és a megszabadulásban utolsónak akar maradni. Az eredeti istenhasonlóságot az egész létben helyre akarja állítani, mielőtt maga Istenéhez visszatér. A boddhiszattva az európai értelemben vett szenttől távol áll, már csak azért is, mert a boddhiszattva nem vallásos rang és kategória, és nem kivétel, és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás, minden életemre (egész létezésemre) és minden emberre érvényes és kötelező életrend. 

(Hamvas Béla: Patmosz II.)

Ideje van az ég alatt

Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.

(kép innen)

Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szakgatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.
Micsoda haszna van a munkásnak abban, a miben ő munkálkodik?
Láttam a foglalatosságot, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy fáradozzanak benne.
Mindent szépen csinált az ő idejében, e világot is adta az emberek elméjébe, csakhogy úgy, hogy az ember meg nem foghatja mindazt a dolgot, a mit az Isten cselekszik kezdettől fogva mindvégig.
Megismertem, hogy nem tehetnek jobbat, mint hogy örvendezzen kiki, és hogy a maga javát cselekedje az ő életében.
De még az is, hogy az ember eszik és iszik, és jól él az ő egész munkájából, az Istennek ajándéka.
Tudom, hogy valamit Isten cselekszik, az lesz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni; és az Isten ezt a végre míveli, hogy az ő orczáját rettegjék.
A mi most történik, régen megvan, és a mi következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmult.

(Prédikátor könyve 1-15)

A gazellák igazsága

  
   Amikor a vándorlás idején a vadkacsák elhúznak egy vidék felett, különös nyugtalanságot keltenek. A házi kacsákat mintegy magával vonja a magasban szálló hatalmas ék: esetlenül szökdécselni kezdenek. A vad hívás, ki tudja milyen ősi emlékeket támaszt föl bennük. És az udvar kacsái egy percre vándormadarakká változnak. Ebben a buta kicsi fejben, melyben a pocsolya, a kukacok, a ketrec gyarló képei motoszkáltak, fölsejlenek a földrészek távlatai, fölsejlik a tengeri szél íze, a tengerek földrajza. Az állat nem is sejti, hogy agya elég tág ennyi csodának: de mégis verdes a szárnyaival, megveti a magot, megveti a kukacokat, és szeretne vadkacsává változni.

 Erőss Zsolt (kép innen)

   De leginkább a gazelláimra gondoltam: Jubyban gazellákat neveltem. Mindnyájan neveltünk gazellákat odalent. Léckerítéses ólban tartottuk őket, szabad ég alatt, mert a gazellának semmire nincs olyan nagy szüksége, mint a szél áramló folyóvizére, és semmi nem olyan törékeny, mint egy gazella. Mégis elélnek így, ha fiatalon esnek fogságba, és szívesen esznek az ember kezéből. Hagyják, hogy simogassa őket, nedves orrukat tenyerébe nyomják.

 Kiss Péter (fotó innen)

És az ember azt hiszi, megszelidültek. Azt hiszi, sikerült megóvnia őket attól az ismeretlen bánattól, amely kioltja csöndesen a gazellák életét, s meghozza számukra a föld leggyöngédebb halálát... De eljön egy nap, amikor úgy találod őket, hogy kicsiny szarvukat nekifeszítik a rácsnak, a sivatag felé... Mintha delej vonzaná őket. Elfelejtik, hogy menekülni szoktak előled. Ha tejet viszel nekik, megisszák. Még mindig hagyják, hogy simogasd őket, orrukat még szelídebben nyomják tenyeredbe... De alighogy elfordulsz tőlük, láthatod: színlelt boldog vágtázás után újra csak ott állnak a kerítésnél. S ha nem lépsz közbe, ott maradnak, meg se kísérelve a harcot az akadállyal, egyszerűen csak nekifeszülve, apró szarvukkal, leszegett fejjel - ott maradnak, míg belepusztulnak. A szerelem ideje ez? Vagy csak egy nagy, lélegzetük fogytáig tartó vágtázás vágya? Nem tudják. Még a szemük se nyílt ki, amikor fogságba kerültek. Semmit nem ismernek a végtelen homok szabadságából. Te azonban sokkal okosabb vagy náluk, te tudod mit keresnek: a távlatot, amely kielégíti őket. Gazellák akarnak lenni, és táncolni akarják a gazellák táncát. Meg akarják ismerni a nyílegyenes rohanást százharminc kilométeres sebességgel óránként, a futást, amelyet hirtelen szökkenések szakítanak meg, mintha itt is, ott is láng csapna ki a homokból. Mit számítanak a sakálok, ha a gazellák igazsága az, hogy egy karmos csapástól fölhasítva nyúljanak el a napon! Nézed őket és arra gondolsz: íme, elfogta őket a honvágy. A honvágy: kívánkozás valamiért, amiről nem tudjuk, hogy mi. Ami után vágyakozunk, az van, létezik, de szavakkal nem lehet elmondani.
   És nekünk, nekünk vajon mi hiányzik?

(Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés)