Buddha elkezdett énekelni

Egy fülemüle
Telepedett le Buddha vállára.

Csönd volt.

Énekelj kérlek,
Mondta Buddha.

Én
Buddha akarok lenni,
Mondta a fülemüle.
Csendben fogok
Meditálni.

Buddha
Elkezdett énekelni.

A növények elfonnyadtak.
A folyók kiszáradtak.
A csillagok kihunytak.

A fülelmüle
Megrettent.
Nem úgy,
Mondta,
Hanem így;
És énekelni kezdett.

Az égen kigyúltak a csillagok.
Túláradtak a folyók.
Az egész föld
Újra zöld lett.

Annyi mindent kell csinálni
Hogy Buddha legyél,
Mondta Buddha.

(John Drew: A kamakurai buddha, tarrdaniel.com)

   A jóga tanítványok azt hiszik, hogy egy jógi repülni tud a levegőben, járni tud a vízen és más csodákra képes. Azt hiszik, ha ezt elérted, már tudod mi a jóga. Micsoda szomorú tévedés! Békésnek lenni, nyugodtnak lenni, örömet sugározni, intenzíven törekedni és gyakorolni az odaadást, gyakorolni a szolgálat szellemét - ez a jóga. Ez egyáltalán nem olyan könnyű. Repkedni a levegőben nem jóga. Miért akarnál madárrá változni annyi év szádhana és pránájáma után? Még a Nirvikalpa Szamádhira (az Isteni extázis magas szintű állapotára) sincs szükség. Készséges szívre van szükséged, amely szolgálni akar mindenkit, a szolgálat szellemére és a vágyra, hogy minden Isteni tulajdonságot a magadévá tegyél. Ez a jóga. Próbáljunk meg nem átváltozni madarakká és Delhiig repülni. Öt vagy hat rúpiáért már bárki elvisz Delhibe.
   Jónak lenni, jót cselekedni - ez legyen az eszményünk. Állj mindig készen arra, hogy megoszd másokkal, amid van. Ismerned kell az írásokat, és odaadást kell gyakorolnod a Mestered, a szentek és a vallásalapítók iránt. Miért is akarnál elmerülni az Abszolútban? Tedd magadévá az Isteni tulajdonságokat, és mozogj a világban Isteni lényként. A gyűlölet, a rosszindulat teljes hiánya, és készen állni arra, hogy mindenedet megoszd másokkal - ezekre a tulajdonságokra kell törekedned. Elmerülni az Abszolútban nem szükséges. Tartsuk meg individualitásunk vékony fátylát, és szolgáljunk itt a Földön Nitjasziddhákként (örökre tökéletes lényekként). Ne csak a különféle erők után áhítozzunk tehát. Az erők jönnek maguktól is, pedig mi nem is akarjuk őket. Maradj meg Isteni lénynek. Tégy szert az összes Isteni tulajdonságra, amit a Gítá felsorol. Oszd meg másokkal, amid van. Ez a jóga.

Szvámi Sivánanda

(forrás: Rádhá - Egy asszony útkeresésének naplója, Ursus Libris Könyvkiadó)

A négy bátyó

   Yudhi annyira elveszettnek érzi itt magát, nem tudja, hová forduljon. Sokkal inkább amerikai, mint bármi más; ugyanazt a szlenget használjuk, ugyanazokat a filmeket kedveljük, és a kedvenc New York-i éttermeinkről diskurálunk. Esténként meglátogat, felbontunk egy üveg sört, és előad néhány varázslatos dalt a gitárján. Azt kívánom, bárcsak híres lenne. Ha csak egy csipetnyi igazság is lenne ezen a világon, már híres lenne.

Azt kérdi tőlem: 

– Öregem, miért ekkora szívás az élet?

– Ketut, miért ekkora szívás az élet? – kérdeztem a füvesembertől másnap.

Azt felelte: – Bhuta ia, dewa ia.

– Ez mit jelent?

– Az ember egy démon, az ember egy isten. Mindkettő igaz.

Ez a gondolat ismerős volt számomra, van benne valami indiai, a jógában is fellelhető alapigazság.

Ahogy a Gurum sokszor magyarázta, az emberben születésekor egyenlő mértékben van jelen a fejlődés vagy a romlás lehetősége. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon, társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. A bolygónkon uralkodó őrültekháza nagyrészt annak köszönhető, hogy az ember erkölcsileg képtelen önmagát egyensúlyba hozni. Az eredmény: egyéni és kollektív elmebaj.

– Mit tehetünk a kollektív elmebaj ellen?

– Semmit – nevetett Ketut, de kedvesen csengett a hangja. – Ez a világ természete. Ez végzet. Aggódjon csak a saját őrültségei miatt – csináljon békét magában.

– De hogyan teremthetünk békét önmagunkban? –kérdeztem Ketuttól.

– Meditációval – felelte. – A meditáció célja a boldogság és béke – nagyon könnyű. Ma tanítok magának új meditációt, még jobb embert csinál magából. Úgy nevezik: Négy testvér meditáció.

Ketut azzal folytatta, hogy elmagyarázta: a balinézek hisznek abban, hogy születésünkkor mindnyájunk mellé oltalmazóként odaszegődik négy láthatatlan fiútestvér, akik velünk együtt jönnek a világra, és végigkísérnek az egész életünkön át. A négy testvér már az anyaméhben ott van a gyermek mellett – a méhlepény, a magzatvíz, a köldökzsinór és annak a sárga, viaszos anyagnak a formájában, ami a még meg nem született csecsemő bőrét óvja. Amikor megszületik a baba, a szülők összegyűjtik ezeket az anyagokat, és egy kókuszdió héjában a családi ház ajtaja előtt eltemetik. A balinézek hiszik: ez a négy meg nem született fiútestvér nyugvóhelye, és folyamatosan ápolják, akár egy síremléket.

   A gyereket az első pillanattól kezdve arra tanítják, hogy bárhova is kerüljön az életben, ez a négy bátyó mindig mellette lesz, és megvédelmezi. A testvérek azt a négy erényt testesítik meg, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy boldog és biztonságos életet éljen: intelligencia, barátság, erő és (ezt igen csípem) költészet. A testvéreket bármilyen kritikus helyzetben elő lehet hívni, és meg lehet kérni arra, hogy segítséget vagy támogatást nyújtsanak. Amikor az ember meghal, a négy testvér eljön a lelkéért, és a mennybe viszi.

Ketut ma elárulta, hogy eddig soha nem tanította még ezt a meditációt nyugati tanítványnak, de szerinte én készen állok rá. Először is megtanította a négy láthatatlan testvér nevét: Ango Patih, Maragio Patih, Banus Patih és Banus Patih Ragio. Javasolta, hogy tanuljam meg a neveket, és ha életem során bármikor rászorulok, nyugodtan kérjek segítséget tőlük. Nem kell tisztelettudónak lennem velük szemben, mint például amikor Istent szólítom meg; őket nyugodtan tegezhetem, hiszen a családomról van szó. Megjelennek, ha a reggeli mosakodáskor kiejtem a nevüket.

Ha minden étkezés előtt a nevükön szólítom őket, akkor ők is részt vesznek az étkezés nyújtotta élvezetekben. Ha lefekvés előtt hívom őket, és azt mondom nekik: – Én most aludni térek, ti maradjatok ébren, és vigyázzatok rám –, akkor a bátyáim őrködni fognak felettem az éjszaka folyamán, és elűzik az ártó szándékú démonokat és a rémálmokat.

– Az jó lesz – mondom neki –, mert gyakran gyötörnek rémálmok.

– Miféle rémálmok?

Elmagyaráztam neki, hogy gyerekkorom óta ugyanaz a rémálom üldöz: egy férfi áll az ágyam mellett, késsel a kezében. Annyira félelmetes ez az álom, és olyan valóságosnak tűnik, hogy néha a félelemtől sikoltva ébredek. A szívem vadul kalapál minden egyes alkalommal (és ez azoknak sem túl kellemes élmény, akikkel megosztom az ágyam). Amióta csak az eszemet tudom, néhány hetes rendszerességgel fel-felbukkan az álmaimban ez a kép.

Amikor mindezt elmeséltem Ketutnak, azt felelte, hogy évek óta félreértem ezt a látomást. A hálószobámban lévő kést tartó férfi nem ellenség, hanem egyike a négy bátyónak. Ő az a szellemtestvér, aki az erőt képviseli. Nem bántalmazni akar, hanem vigyáz rám, amíg alszom. Valószínűleg arra a zűrzavarra riadok fel, amikor éppen egy ártó szándékú démonnal küzd. És nem kést tart a kezében, hanem egy krist egy rövid, erőteljes tőrt. Nincs okom félelemre. Nyugodtan visszaalhatok, abban a tudatban, hogy vigyáznak rám.

– Maga szerencsés – mondja Ketut. – Szerencsés, hogy láthatja őt. Néha én is látom bátyáimat meditációban, de nagyon ritka. Szerintem magának van nagy spirituális ereje. Remélem egy napon füvesasszony válik maga.

– Rendben – nevettem. – De csak azzal a feltétellel, ha saját tévéműsorom lehet.

Velem nevetett – nem azért, mert értette a poént, hanem csak tetszik neki, amikor valaki viccelődik. Aztán kioktatott arra, hogy valahányszor a négy testvéremhez szólok, be kell mutatkoznom, hogy rám ismerjenek. Azt a titkos becenevet kell használnom, amit ők adtak nekem. Azt kell mondanom, hogy Lagoh Prano vagyok.

Lagoh Prano azt jelenti: Boldog test.

   Ahogy a délutáni napsütésben hazafelé tekertem, és a boldog testemet felfelé toltam a domboldalon, az erdőn keresztül vezető ösvényen egy fáról elém vetődött egy hatalmas hím majom, és rám vicsorította az agyarait. Nekem a szempillám sem rebbent. Csak odavetettem neki: – Azt hiszed, védtelen vagyok? Négy tökös csávó őrködik felettem! – és azzal simán elhúztam mellette.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

A transzcendencia extrém sportja

   Aznap este kipróbáltam valami újat. Nemrégiben találkoztam itt az asramban egy nővel, aki a Vipaszana-meditációt tanulmányozta. A Vipaszana hihetetlenül intenzív buddhista meditációs technika. Alapjában véve arról van szó, hogy az ember csak ül. A Vipaszana bevezető tanfolyam tíznapos, melynek során két-három órás időközökre lebontva összesen napi tíz órát meditál az ember. A transzcendencia extrém sportjáról beszélünk. A Vipaszana-tanárod nem ad semmiféle mantrát, mivel a mantra használatát egyfajta csalásnak tekintik. A technika a tiszta figyelem gyakorlása: szemügyre veszed az elmédet, és a gondolatmeneteidre összpontosítasz, de nem engeded, hogy bármi is elmozdítson a helyedről.

   A gyakorlat fizikailag is megerőltető. Miután elhelyezkedtél, többé meg sem moccanhatsz, bármilyen kényelmetlenül érzed magad. Csak ülsz tovább, és azt mondod magadnak: „Nincs rá semmi okom, hogy a következő két órában megmozduljak.” Ha kényelmetlenül érzed magad, akkor a kényelmetlenségre koncentrálva meditálsz, és figyeled, milyen hatással van rád a fizikai fájdalom. A valós életben folyamatosan változtatjuk a helyzetünket, csak hogy elkerüljünk mindenféle – fizikai, érzelmi és pszichológiai – kellemetlenséget. A Vipaszana-meditáció azt tanítja, hogy a bánat és a kellemetlenség elkerülhetetlen része az életnek, de ha elég sokáig mozdulatlan bírsz ülni, akkor rá fogsz ébredni, hogy idővel minden (a kényelmetlen is és a kellemes is) elmúlik.

   „A világot az elmúlás jellemzi, épp ezért a bölcs ember nem siránkozik, hiszen ismeri a világ működését” – mondja egy ősi buddhista tanítás. Más szóval: jobb, ha megbarátkozol vele.

Nem hiszem, hogy a Vipaszana-technika nekem való lenne. Túlságosan rideg az én elképzeléseimhez képest, melyek általában a részvét, a szeretet, a pillangók, a boldogság és a barátságos isten fogalmához kötődnek (Darcey barátom ezt „Pizsamaparti-teológiának” nevezi.) A Vipanaszana-technika említést sem tesz Istenről, mivel néhány buddhista szerint Isten fogalma a függőség végső tárgya, az a pihe puha takaró, amiről utoljára kell lemondanunk a megtisztulás és szenvtelenség felé vezető úton. A szenvtelenség fogalmával kapcsolatban megvannak a saját fenntartásaim, mivel épp elég olyan spirituális keresővel találkoztam már, akik érzelmileg teljesen elszakadtak az embertársaiktól. Valahányszor a szenvtelenség szent követését emlegetik, kedvem lenne jól megrázni őket és a fülükbe ordítani: – Öreg, ez legyen az utolsó dolog, amit gyakorolsz!

Ennek ellenére beismerem, hogy az életben egy bizonyos fokú intelligens szenvtelenség kell a lelki nyugalomhoz. És miután egy egész délutánt töltöttem a könyvtárban azzal, hogy a Vipaszanáról olvastam, elgondolkodtam, hogy mennyi időt fecsérelek el arra, hogy mint egy hatalmas, levegő után kapkodó hal, ide-oda csapkodok, csak hogy megpróbáljak kikecmeregni a szorult helyzetből, vagy éppen élvezetre vágyva éhesen fickándozom a gyönyörök forrása felé. És eltűnődtem, nem válna-e a javamra (és mindazok hasznára, akik azzal a feladattal vannak megáldva, hogy engem szeressenek), ha egy kicsit nagyobb tűrőképességgel rendelkeznék, és egy kicsit tovább nyugton tudnék maradni, ahelyett hogy ellenállás nélkül hagyom magam végigvonszolni a sors rögös útján.

   Ezek a kérdések újra felmerültek bennem ma este, amikor az asram kertjében ráakadtam egy csendes zugban álló padra, és elhatároztam, hogy egy órát a Vipaszana-meditációnak szentelek. Mozdulatlanul, nyugodtan, mantra használata nélkül – semmi más, csak a tiszta figyelem. Aztán majd meglátjuk, mi bukkan fel. Sajnos elfeledkeztem arról, hogy mi bukkan fel Indiában alkonyatkor – a szúnyogok hada. Alig helyezkedtem el a padon, már hallottam is a szúnyogok zümmögését, ahogy megrohamozták az arcomat, és nagy csapatokban landoltak a fejemen, karomon és a bokámon. Aztán jött az égető érzés. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől. Ez talán mégsem a legmegfelelőbb alkalom a Vipaszana-meditáció gyakorlására…

Másrészről viszont, mikor jön el a megfelelő pillanat az életünk során arra, hogy szenvtelen mozdulatlanságban üljünk? Létezik olyan időpont, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket, amikor semmi nem húz fel minket? Úgy döntöttem (megint csak a Gurum tanácsának hatására, aki azt javasolta, hogy legyünk a saját belső élményeink tudósai), hogy egy kísérletbe kezdek: – Mi lenne, ha egyszer az életben kibírnám? Mi lenne, ha csapkodás és zúgolódás helyett egy órán keresztül csak ülnék, fittyet hányva a kellemetlenségnek?

   Így is tettem. Csendben figyeltem, ahogy elevenen felfalnak a szúnyogok. Őszintén szólva, lényem egyik fele eltűnődött azon, hogy mit akarok bizonyítani ezzel a kísérlettel, a másik felem viszont pontosan tudta, hogy ez egy kezdő meditáló próbálkozása az önuralom megszerzésére. Ha kibírom ezt az egyáltalán nem halálos kínzást, akkor ki tudja, miféle más kellemetlenséget leszek képes majd elviselni a jövőben. Mi a helyzet az érzelmi zűrökkel, amiket mindig olyan nehezen viseltem? Mi a helyzet a féltékenységgel, a haraggal, a csalódással, a magánnyal, a szégyennel, az unalommal?

A viszketés eleinte őrjítő volt, de fokozatosan egy általános égető érzéssé enyhült, aminek a forrósága enyhe eufóriát okozott. Hagytam, hogy a fájdalom tiszta érzetté váljon – az érzés nem volt se jó, se rossz, csak heves –, és ez a hevesség kiragadott saját magamból, és a meditáció állapotába emelt. Két órán keresztül ültem ott. Ha egy madár landolt volna a fejem tetején, azt sem vettem volna észre.

   Hadd tisztázzak valamit. Tudatában vagyok annak, hogy ezt a kísérletet nem nevezhetjük az emberiség történetének legbátrabb, legsztoikusabb tettének, és nem várom el, hogy kitüntetésben részesüljek emiatt. De mégis izgalmas volt, amikor rájöttem, hogy életem harmincnégy évének folyamán nem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne hessegettem volna el egy szúnyogot, amikor az a véremet szívta. Milliónyi más kis fájdalom vagy örömérzet bábuja voltam egész életemben. Akármi történt, én azonnal reagáltam rá. De itt és most figyelmen kívül hagytam a reflexeimet. Eddig ilyet soha nem tettem. Kis dologról van szó, ez igaz, de számomra mégis nagy tett volt. És ki tudja, miféle dolgokra leszek képes holnap?

   Amikor befejeztem, felkeltem, és a szobámba érve felmértem a károkat. Körülbelül húsz szúnyogcsípést számoltam össze magamon. De egy félórán belül a csípések mind lelohadtak. Mind elmúlt. Végül minden elmúlik. 

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

Bűntelen, tiszta, romlatlan

   A bánat nem vezet boldogsághoz. A szenvedélyt meg kell ismerni, nem pedig elnyomni, vagy megtisztítani, de az sem megoldás, ha keresünk helyette valami mást. Szeretni azt, amit szenvedélynek nevezünk, azonos lehet annak megismerésével. Szeretni annyi, mint bensőséges és közvetlen kapcsolatot alakítani ki. Nem szerethetünk valamit, ha rossz viszonyban vagyunk vele, ha ideákat, következtetéseket kapcsolunk hozzá. 

 (fotó: Vadim Stein)

   Hogyan ismerhetjük és szerethetjük a szenvedélyt, ha fogadalmakat teszünk ellene? A fogadalom az ellenállás egyik mintája, és aminek ellenállunk, az végül meghódít bennünket. A tisztaság valaminek a megtagadása volna? Az önkínzás tényleg a valósághoz vezető út? Valóban azt hisszük, hogy béke lehet a konfliktus eredménye?    Ha fogadalmakat teszünk, nem lehetünk tiszták, mert valamit várunk: eredményt vagy hasznot. Ez pedig nem más, mint félelem. Egy elnyomott, fegyelmezett szív nem ismerheti a szeretetet. Ehelyett szokások, érzések - vallási vagy fizikai, pszichológiai vagy érzéki - csapdájába kerül. Nem lehet nagylelkű, mert nem képes teljes mértékben önmagát adni anélkül, hogy közben ne gondolna állandóan saját magára.    Legtöbbünk életét erőfeszítések és küzdelmek jellemzik. Elfojtunk, szabályozunk, hogy képesek legyünk betartani a fogadalmainkat. A vágy megtagadása, elfojtása eltorzítja az elmét: sanyargatni kezdjük magunkat, szigorúakká válunk. Pedig a szeretet nem az elme terméke. Minden valamivé válásban ugyanis ott a félelem. 
   Ahol jelen van a félelem, ott nyilvánvalóan nincs szabadság, nélküle pedig a szeretet is hiányzik. Az élet valódi értelmét csak a szeretetben lehet felfedezni. Aki szeret, az tud csak bűntelen, tiszta, romlatlan lenni. 

 (J. Krishnamurti: Az élet könyve)