2017. augusztus 30.

Az irányítás határai (Jim Jarmush filmje)

Lassan-lassan bukkanok csak rá Jim Jarmush régebbi filmjeire. Vadászni kell rájuk, mint minden valamirevaló, nem hálivúdi giccsre. Az Irányítás határait (The Limints of Control) is régóta kerestem, most végre szembejött és meg tudtam nézni.




Jarmushnak minden filmje nagyon érdekes azon túl, hogy vannak sajátos, csak rá jellemző kellékei, amik több alkotásában is felbukkannak, és amikről azonnal ráismerünk a rendezőre. Ezek amolyan művészkedő klisék, énbemutató kis játékok: "így látja a világot Jarmush a művész" képek, intellektuális karcolatok, posztmodern mítoszcsírák, kulturális mém-gyűjtemények Rúmi misztikájától a kvantumfizikáig. De nem is emiatt kedvelem Jarmusht (alapvetően nem kedvelem a művészkedést, a művész maszkját, archetípusát, enneagramm-karakterét), hanem mert minden manírján túl, mindig át tud hozni valamit a megfoghatatlanból és megmutathatatlanból. Filmjei olyanok, mint az álmok vagy látomások. Lebegnek a szemhatáron, s nem tudjuk eldönteni kívül vagy belül észleljük-e őket. Minden alkotásában ott van egy absztrakt mag, hogy egy Castaneda-i meghatározást* használjak, mert minden alkotása mágikus, a szellem határozott alászállása minden művén érződik. Vagyis tényleg meg tud mutatni valami megmutathatatlant, napokig a hatása alatt vagyunk annak, amit láttunk. Belénk költöznek a képek, és mint valami kovász, dolgozni kezd bennünk, hatni tud és átalakítani. (Jarmushban van egyébként valami nagyon határozottan Castaneda-i történetmesélő, nem lepődnék meg, ha ismerné a könyveit.  * Castaneda: A csend ereje)

El lehet olvasni a kritikákat a fimről, de egyvalamit egyik sem említett. Számomra a történet absztrakt magja egy régi szufi tantörténet** komplementer újramesélése. Persze ezen túl még sok minden más is benne van a filmben, amit nevezhetünk metafizikának is, és amit a kritikák egészen jól boncolgatnak.




A másik, amit még mondott nekem a film, egy nemrégiben megesett, roppant felszabadító belátásom visszaigazolása volt: hogy senki sem tud semmit. Mindenki úgy tesz, mintha, de valójában senki sem tud semmit, és senki sem irányít semmit. A dolgok csak vannak, a történések csak megtörténnek, és azon túl, hogy szemléljük és átéljük őket, nincs semmi más dolgunk velük. Mind az irányítás, mind a "pontosan tudom, hogyan is mennek a dolgok" érzete csak illúziók. Ahogy a filmben is elhangzik: minden szubjektív. Működik egy megmagyarázhatatlan összehangoltság, egy szinkronisztikus erő, mely társítja az eseményeket, embereket, és ehhez lehet kapcsolódni. És már át is léptünk a mágiába - egy hétköznapi realitáson túli, erőteljes, ugyanakkor végtelenül tágas, minden lehetőségre válaszoló, minden lehetőséget megjelenítő erő birodalmába. De ez nem birtokolható, maximum átélhető. Bárki beléphet ebbe a világba, mégis csak azok számára létezik, akik nyitottak rá. (Legbelül nagyon is tisztában vagyunk ezzel, ezért igyekszünk másokat irányítani, kontrollálni, ezért hozunk létre bonyolult intellektuális és filozófiai rendszereket amikbe menekülhetünk, mert mindez nagyon frusztráló tud lenni. A varázsvilág, ahol nincs jó és rossz, ahol bármi megtörténhet, félelmet ébreszt. Ezért a hétköznapi élet szerkesztett, kellenek szabályok, etika, jó és rossz. A két színtér nem azonos, és csak ritkán fedi egymást.)
Az egész mű egyébként nagyon meditatív. És nagyon zen. Az egész film egy nagy zen-kóan.

Kritikák: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8.

"Minden ember útja más - minden emberi sorsban más veszély fenyeget - más erők más helyen élnek más indulattal - a rejtett csapdák másutt húzódnak és a megrekesztő falak másutt meredeznek. Az utat csak az érti meg, aki tudja, hogy az: szubjektív, ami annyit jelent, hogy a lélek útja tulajdonképpen nem egyéb, mint maga a lélek; amikor a lélek halad, önmagán halad; az utat megvilágosító fény a lélek önfénye; a cél sem más, mint a lélek maga; s amikor elérte, önmagát érte el."
(Hamvas Béla: Scientia Sacra)




** Egy ember ül a kocsmában Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Az ember felkiált: "Még nem jött el az időm!" Lóra pattan, és vágtában menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon, megérkezik Szamarába. A hosszú úton megszomjazik, ezért megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. Amikor másodszor találkoznak, az ember így szól: "Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszból!" A halál szelíden a vállára teszi a kezét, és azt mondja: "Engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt, a kútnál, Szamarában."

2017. augusztus 25.

Bogár a fülben

A kóan: A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.


A kóan egy rövid gyógyító történet, egy párbeszéd, egy kép, egy dal töredéke. A társunkká szegődik, bármit is csináljunk. A kóan tanulmányozása átformálja a szívünket és azt, ahogy a világban tevékenykedünk.




Az út lényege, hogy megtanuljuk szeretni az életünket. Ezután leszünk képesek másokat is szeretni, ez pedig a másik dolog, amiről a gyakorlás szól.

A kóanok nem igazán magyarázzák meg a dolgokat. Helyette megmutatnak valamit, kitárnak egy kaput. Nekünk kell bemennünk rajta. Ott az ég, a föld, az erdő, a pelikánok, a folyók, a patkányok, nagyváros. És ennek mind részei vagyunk. A kóanok földjén megérthetjük, hogy minden, ami az életünkben történik, értünk van. Nem lehet senki másért. Az életünk számít.

Megszoktuk, hogy azokhoz a dolgokhoz nyúlunk, amiket már ismerünk, és a meditáció azt jelenti, hogy túllépünk a megszokáson. Nem az elme edzése, mert azt már ismerjük. Amire szükség van, az különösebb, ugyanakkor kevésbé megerőltető: túl a könnyűn vagy nehézen, tegnapon vagy holnapon.
Azt gondolhatjuk, hogy a meditáció nehéz - hogy meditálóként az a dolgunk, hogy megváltoztassuk a valóságról való véleményünket, és átlássunk az illúziókon. De az a törekvés, hogy fejlesszük a tudatállapotunkat ugyancsak az elménk része, amely hibát talál magában, és fájdalomban él.

Egy kóannal minden más. Egyszerűen csak vele létezünk, miközben valami olyasmire hívja fel a figyelmünket, ami már a miénk, de talán nem értékeltük. A valóság a mi oldalunkon van.

Sok kóan van. Ha van olyan, amit hallottunk és megragadt bennünk, akkor kipróbálhatjuk a gyakorlást azzal. Olyan lehet, mint egy bogár a fülben - bemászik és nem szabadulunk tőle. Tulajdonképpen a kóan is választhat bennünket. Ugyanúgy nekünk szól, ahogyan az életünk. Senki más véleménye nem számít igazán. Ha még nem ragadott meg minket egy sem, kipróbálhatjuk például ezt:
A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg.
Hogyan dolgozzunk vele?

1. Először is, ne igyekezzünk túlságosan. Csak ismételjük el magunkban párszor. A folyóban elveszett érme a folyóban lesz meg. Egy időtlen párbeszédbe csatlakozunk be, és kapcsolatot alakítunk ki a kóannal. Hagyjuk ezt megtörténni anélkül, hogy aggódnánk miatta. 

2. Csak tegyük a dolgunkat. Legyen az életünk olyan, mint mindig, csak engedjük bele a kóant. Gondoljunk rá úgy, mint játékra. Valami az életünkben felbukkan majd, és találkozik az elveszett érmével. Nem az lesz, amire számítottunk. 

3. Bízzunk az ismeretlenben. Általában, ha meg akarunk érteni valamit, akkor felvisszük az emeletre, és keresünk neki egy polcot egy címkével. Ha ezt tesszük a meditációval, akkor még mindig kívül vagyunk az életünkön. Inkább engedjük be a kóant a szívünkbe és a testünkbe. Hagyjuk, hogy megváltoztasson minket. 

4. Kísérletezzünk. Vessük magunkat a kóanba, kövessünk el hibákat, próbáljuk félreérteni, találjuk meg az erényeit. Nem tudunk tönkretenni egy kóant. Tegyünk fel magunknak kérdéseket: „Ez egy érme?” „Tényleg elveszhet bármi is?” 

5. A kóan a barátunk lehet. Mint egy jó kutya, aki mindenhová követ. Nem kell erőlködnünk. Ha csak elgondolkodunk az érmén, már az megváltoztat minket; mindenhol elkezdjük majd észrevenni. Maradjunk a kóan társaságában, bármit is teszünk. 

6. A kóan bármely része az egész kóan. Az elménk mindenféle dolgot elénk tár: elveszett és előkerült érméket, elrejtett kincset, sosem pihenő folyót. Maga a veszteség is egyfajta érme. Még ha önkívületben, halálunkon, vagy csak nagy lelkesedésben volnánk, az arany továbbra is ott volna. Ez a gyakorlat ilyen erős. Titokban minden állapotban ott van valami, ami mindig is jelen volt. Csak elhatározzuk - bármilyen állapotban legyünk is - és elkezdjük észrevenni. 

7. Nincs szükség különleges tudatállapotra. Sokféle nyugodt és tiszta elmeállapot van, de a meditáció nem arról szól, hogy ezeket hajkurásszuk. A meditáció azelőtt történik, hogy bármilyen elmeállapot rögzülne. 

8. Bízzunk önmagunkban. A legfontosabb dolog, hogy ne ítélkezzünk, kritizáljunk, bíráljunk vagy találjunk hibát bármiben, ami felmerül a tudatunkban. Ebbe az is beletartozik, hogy hogyan haladunk a kóannal. Ha nem tudjuk megállni, és ítélkezünk, kritizálunk, bírálunk, hibát keresünk, akkor legalább ezt ne rójuk fel magunknak. Engedjük be az együttérzést. Forduljunk afelé, ami felmerül. Az élet egyetlen pillanata sem értéktelen vagy rossz, és minden lénynek van olyan kincse, ami sosem veszett el. 

Jó, ha élvezzük a kóanunkat, hagyjuk, hogy eggyé váljon velünk, hogy megfűszerezze az életünket. 
Á, az érme! Lehet, hogy jól csináljuk.
John Tarrant (forrás: Buddha FM)

2017. augusztus 22.

két megközelítés, egy út

A pszichológia és a spiritualitás képviselői között sok esetben éles ellentét alakul ki: az egyik oldalon a fősodrású pszichológia képviselői állnak, akik a tudatossággal, a spirituális élményekkel kapcsolatos ismereteket figyelmen kívül hagyják, és elutasítanak mindent, ami tudományosan nem mérhető. A másik oldalt a spirituális hagyományok képviselik azzal a nézetükkel, hogy a psziché csak illúzió, és a pszichológiai munka nem több, mint a hamis én megerősítésére tett gyenge próbálkozás. 




A két véglet között számos megközelítés foglal helyet, amelyek a személyes és az énen túli élményeket is figyelembe veszik, elfogadva, hogy egyes élmények empirikus módon bizonyíthatóak, és olyanok is vannak, amelyek rendkívül misztikusak, de attól még valódi élmények. 

Sok pszichoterapeuta és páciense számára rejtve maradnak a spirituális bölcseletek jótékony hatásai, miközben a nyugati spirituális tanítók és követőik súlyos hibát követnek el a pszichológiai ismeretek elutasításával, ahelyett, hogy megfelelő és hatékonyan alkalmazható készségeket fejlesztenének ki.
Végtére is a pszichológiának és a spiritualitásnak nem kellene egymástól elhatárolódnia; de hasznos különbséget tenni köztük, hogy megérthessük, melyiknek mi a szerepe a másik szempontjából. Így fölfedezhetjük, hogyan egészíti ki és támogatja egymást ez a két megközelítés, lehetővé téve az ember megértésének egy olyan komplex módját, amelyre önmagában egyik sem lenne képes.

A spirituális megértés egy magasabb intelligencia, erő, hatalom közvetlen megtapasztalásából fakad, amit egyesek nondualitásnak, mások Istennek vagy más neveken neveznek. A spirituális módszerek hozzásegítenek a magasabb tudatosság megtapasztalásához és kitartó gyakorlással könnyebben érzékelhetővé válnak a létezés magasabb síkjai; a pszichológiai munka pedig lehetővé teszi a személyiségünket alkotó komplex rendszer megismerését és helyrehozását. Ezek hiányában a berögzült viselkedésmódjaink és sérüléseink gátolhatják a fejlődésünket és akadályozhatják a spirituális valóság észlelését.

1994-ben egy évet Indiában tanultam, ezalatt egy európai embertől béreltem szobát, aki gyerekként a II. világháború alatt több évet egy japán koncentrációs táborban töltött, ahol hatalmas traumát szenvedett el a kínzásoktól és a családjától való elszakítottság miatt. Fiatal felnőttként Indiába ment, és amikor találkoztam vele, már több mint ötven éve ott élt. Szellemi képességeit tekintve zseni volt, kiemelkedő intelligenciájával a hindu vallás komoly tudósává vált. Elszánt gyakorlóként betartotta a megterhelő és önmegtartóztatást követelő spirituális előírásokat, és többször is része volt misztikus élményekben.
Amikor az élete vége felé találkoztam vele, mély bánat sújtotta azért, mert nem sikerült beteljesítenie spirituális törekvéseit, és a ki nem mondott érzése miatt, hogy Isten becsapta őt: mindenét odaadta a spirituális út követéséért, mégsem érte el vele céljait.
Kívülről nézve, az őt jól ismerők számára gyorsan világossá vált, hogy képtelen volt szembenézni a gyerekkorában elszenvedett traumákkal, és feldolgozni azokat. A spirituális gyakorlatok és a szigorú önmegtartóztatás által folyamatosan próbálta elfojtani a fájdalmát, ami miatt egyre nárcisztikusabbá vált. (Gondoljunk csak Nietzsche-re... *) Mialatt másokat elkápráztatott az ezoterikus rituáléival, a hindu mitológiáról és a védikus szertartásokról való óriási tudásával, én legszívesebben az ölembe vettem volna, hogy a benne lévő gyermek addig sírhasson, míg könnyeinek tengere ledönti a szívét a szeretettől elzáró falakat.

Fontos megérteni, hogy a lelki elakadásaink útjába állhatnak a spirituális élményeknek és megértéseknek. A gyermekkori traumák és a becsapottság érzése, amelyet mindannyian megtapasztaltunk különböző mértékben, okozhatja azt, hogy képtelenek leszünk megbízni Istenben, és így nem tudjuk magunkat teljesen átadni az ismeretlennek. Már kora gyerekkorunkban megtanulhatjuk, hogy a világ egy veszélyes hely, és ha van is Isten, nem képes megvédeni minket.
A gyermekkori elhagyatottság később megnehezíti a meditáció által kínált tágasság megtapasztalását, mert nehéz megkülönböztethetni a meditációban átélhető nonduális állapotot a hiányérzettől és a pszichológiai értelemben vett belső ürességtől. A gyermekkori autoritásszemélyekben, tanárokban, vallási vezetőkben való csalódások is megnehezítik a későbbi spirituális tanításokba, tanítókba vagy akár saját magunkba vetett bizalom kialakulását. A múlthoz kötődő feldolgozatlan érzelmek mélyen meghatározzák a spirituális nézetekhez, gyakorlatokhoz, élményekhez fűződő viszonyunkat.

Másrészről a pszichológiai folyamatainkban is elmerülhetünk annyira, hogy az már köldöknézéssé válik, így egy olyan zsákutcába jutunk, amely sem a spirituális gyakorlatok által elérhető együttérzéshez és bölcsességhez, sem a másokért való felelősségvállalás képességéhez nem vezet el bennünket.

A fősodrású pszichológiai iskolák közül jó néhány nem vesz tudomást az egyébként szélesebb perspektívát nyújtó spirituális ismeretekről. A spirituális élményeket egyszerű neurotikus fantáziáknak, infantilis regressziónak, idealizált projekcióknak tekintik. Például egyszer egy, a harmincas éveiben járó pszichológussal beszéltem, aki éppen egy krízist élt át a spirituális életét illetően, mert a terapeutája meggyőzte arról, hogy a spirituális mesterével való kapcsolata nem több, mint egy kielégítetlen gyerekkori szükségleteken alapuló romantikus projekció, amely az apjáról való leválási folyamat elakadását jelzi.

Meg vagyok arról győződve, hogy a legtöbb botránynak és a gyakorlók kiábrándultságának hátterében az áll, hogy egyes tanítók pszichológiai értelemben vakok bizonyos területekre, és azt hiszik, hogy a szellemi nagyságuk majd megoldja a lelki sérüléseiket is. Pedig nem.
Nem gyengeség, hanem bátorság az, ha szembe merünk nézni azokkal a dolgokkal, amiket legszívesebben meg sem látnánk - így megszabadítjuk magunkat azoktól a terhektől, amelyek eltakarnák előlünk saját teljességünket.

(Mariana Caplan, forrás itt)


* "A szeretetet a béke és a nyugalom nem pótolhatja. A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül őrjöngeni kell." (Hamvas Béla, Karnevál)

Nietzsche zseniális volt, de élete első igazi szeretet és együttérzés élménye olyan felkészületlenül érte és annyira elborította, hogy kiégette az idegrendszerét. Ezért fontos a pszichológiai munka, mert ha az a zsilip - amivel addig elzártuk magunkat az érzéseink árja elől - egyszer átszakad, akkor pusztít, mert elképesztő ereje van. A spirituális út sem szól valójában nagyrészt másról, mint az érzésekkel való sérülésmentes kapcsolatunkról. Ennek ellenére a legtöbb spirituális kereső tudattalan célja az, hogy megszabaduljon az érzésektől. Zombiként élni lehet, csak épp nem ez a cél. Embernek születtünk, tetszik vagy sem: ez a legnagyobb erősségünk, miként a gyengéink is ebből fakadnak.

2017. augusztus 17.

Szivárvány-influenza járvány (terjeszti: Egri Mónika illusztrátor)

"A rajzolás mindig is jelen volt az életemben. Igaz, minden kisgyerek szeret firkálgatni, de én úgy látszik, kóros eset voltam, rengeteget rajzoltam, aztán meg így maradtam, ceruzával, ecsettel a kezemben, festékmaszatos szívvel. 
Szerettem volna rajztanár lenni, de az egyetemre nem vettek fel, több helyen is azt a visszajelzést kaptam, hogy nem érdemes rajzolással foglalkoznom. Való igaz, nem volt semmilyen előképzettségem, csupán a rajz szeretete. 
Elvégeztem egy animációs film rajzolói tanfolyamot, és ez meg is határozta a további sorsomat. Hosszú évekig dolgoztam jó néhány stúdióban, de amikor a kézi rajzolást felváltotta a számítógépes animáció, munka nélkül maradtam. Egy véletlen folytán találtam rá egy egyszerű hirdetésre, ahol illusztrátort kerestek egy kis könyvsorozat elkészítéséhez. Az esélytelenek nyugalmával beküldtem a próbarajzomat, és nagy-nagy örömömre én kaptam meg a munkát. 
A Sors egy suhintással átterelt az illusztrációs vágányra, és ki vagyok én, hogy vitatkozni merészeljek a Sorssal?:) Hát így valahogy." 

(A teljes interjút itt olvashatjátok Egri Mónikával)






🦊



A kakas meg a láma úgy gondolták, mivel még sosem szerepeltek együtt egy mesében, (külön-külön is elvétve), összeállnak pár sor erejéig.
Mondjuk egyik sem tudta, mit is kell tennie ahhoz, hogy bekerülhessen egy mesébe. Egy szép napon leültek megírni az önéletrajzukat.
A kakas kiemelte benne, hogy koránkelő és vezető típus, valamint igazi csapatjátékos.
A láma a nagy teherbírását tartotta legfontosabb jellemzőjének, és az irományhoz csatolt egy friss profilképet is, melyből egyértelműen kiderült, hogy a szeme sötétkék.
Aztán az egészet egy motivációs levéllel zárva elküldték emailben az Országos Mesefelügyeletnek.
Utána pedig vártak.
Vártak.
És még mindig vártak.
Pár nap múlva megérkezett egy felcicomázott pulykakakas, aki közölte velük, hogy az önéletrajzuk iktatásra került, és hogy a nagy feldolgozottság miatt szíves türelmüket kérik. Ő volt az automatikus válasz a Mesefelügyelettől.
A kakas meg a láma tovább vártak.
Esténként palacsintát sütögettek, ping-pongoztak vagy arról álmodoztak, hátha bekerülnek egy csodálatos tündérmesébe. A kakas hattyú szeretett volna lenni, a láma természetesen unikornis.
Volt, hogy szövegeket tanultak, vettek maguknak hétmérföldes csizmát, mert ki tudhatja, elindultak az Égigérő Paszulymászó Bajnokságon, csináltattak maguknak aranyból Egy-gyűrűt, amit felváltva hordtak, szóval mindent megtettek, amiről úgy gondolták, segíthetné őket mesés karrierjükben.

Eltelt nagyon sok idő a jelentkezés óta, amikor is a kakas megelégelte a dolgot.
- Hazamegyek, mondta.
- Én is - felelte a láma.
- Majd azért találkozzunk néha.
- Feltétlenül
- Bejelöllek Facebookon.
- Hát persze, mindenképpen.

Ezzel szétváltak útjaik.

Most pedig szólni kellene mindkettőjüknek, hogy benne vannak a mesémben.
Együtt.





🦊



"Most jöttem a falvédőről"
Matricanyúl






🦊



Disznófülő kócos kalamászjeti
Nagyon ritka és hosszú állat, olyan hosszú, hogy majdnem nem fért rá a képre.
De megoldottam.
Társa az erszényes puntyológyka, szintén ritka fajta, annyira ritka, hogy nevét még a Google sem ismeri.
Nemrég fedezték fel egy nagy felbontású fényképezővel, épp egy disznófülő kócos kalamászjeti ormányán. Épp úgy, ahogy a képen szerepel.
Egyébként nem szeretik, ha fotózzák őket, ilyenkor (és sok más esetben is) görbe bögrének álcázzák magukat.
Ha találkoznál görbe bögrével, nem lehetsz biztos abban, hogy nem egy disznófülő kócos kalamászjeti vagy éppenséggel egy erszényes puntyológyka álcáját látod. Úgyhogy óvatosan a forró kávéval!





🦊



Nincs mese, mese van! 
Marika néni a konyhaablakban szokott ábrándozni. 
Persze csak olykor-olykor, amikor idő van rá. Két sülő palacsinta között például. Vagy amíg felforr a leves. 
Ilyenkor olyan tájakon jár, ahová eddig sosem jutott el. És ahogy Béla bácsit elnézi, valószínű, már nem is igen fog. 
Múlt héten Hawaiin járt. De az is lehet, hogy a Seychelle-szigeteken. Mindegy, pálmafa az volt dögivel. Képzeletben beszélt is a helyiekkel, hogy hogyan kell gondozni őket, mert a banánfája múlt hónapban megadta magát, és kifordult a cserepéből. És biztos, hogy nem a Cirmi csinálta, mert a Cirmi az egy áldott jó macska. Persze Cirmit azért nem vinné Hawaiira! Még mit nem! Etesse két hétig a Béla! Egyszer megteheti egy évszázadban. Majd kerülgeti a kókuszok közt a macskaszart. Francokat! A macskaszar és egyéb evilági dolgok amúgy sem szerepeltek Marika néni ábrándjai között. 
Sokkal inkább egy termetes halfarok. A halfarok Marika néni lábai helyére került, és kész is volt a DIY-sellő. És ha már sellővé változott, az is eszébe jutott Marika néninek, hogy valami délceg legény, amolyan Poszeidón-felsőtestű, (nem a punnyadt Béla-idomú) akár be is kenegethetné a hátát napolajjal. Bár nem volt egészen biztos abban, hogy egy sellőnek szüksége van-e napolajra, de ártani nem árthat. 
És hipp-hopp, a 3. palacsinta után meg is jelent Ámor egy hatalmas ló hátán. Fel akarta segíteni Marika nénit maga mellé, de ő elfelejtette, hogy már sellőfarka van, így csak lassan tudott a nedves homokban hercegéig cuppogni. Körülbelül 10 palacsinta után Ámor megunta a várakozást, és ellovagolt a naplementébe. 
Marika néni megkente a palacsintákat, de ezzel már sietni kellett, mert a Béla ott ólálkodott körülötte, és folyton belemászott az ábrándképbe. 
Úgyhogy maradt aznap estére az olajszagú frizura, no és Szenyor Diego Javier Antonio Almeida fél hétkor. 





🦊



Vannak emberek, akikben annyi fény van... Egri Mónika ilyen. Nagyon szeretem a humorát, a rajzait, a világát. Lehet nála tanulni is ám, rajzolni. :)