2017. augusztus 30.

Az irányítás határai (Jim Jarmush filmje)

Lassan-lassan bukkanok csak rá Jim Jarmush régebbi filmjeire. Vadászni kell rájuk, mint minden valamirevaló, nem hálivúdi giccsre. Az Irányítás határait (The Limints of Control) is régóta kerestem, most végre szembejött és meg tudtam nézni.




Jarmushnak minden filmje nagyon érdekes azon túl, hogy vannak sajátos, csak rá jellemző kellékei, amik több alkotásában is felbukkannak, és amikről azonnal ráismerünk a rendezőre. Ezek amolyan művészkedő klisék, énbemutató kis játékok: "így látja a világot Jarmush a művész" képek, intellektuális karcolatok, posztmodern mítoszcsírák, kulturális mém-gyűjtemények Rúmi misztikájától a kvantumfizikáig. De nem is emiatt kedvelem Jarmusht (alapvetően nem kedvelem a művészkedést, a művész maszkját, archetípusát, enneagramm-karakterét), hanem mert minden manírján túl, mindig át tud hozni valamit a megfoghatatlanból és megmutathatatlanból. Filmjei olyanok, mint az álmok vagy látomások. Lebegnek a szemhatáron, s nem tudjuk eldönteni kívül vagy belül észleljük-e őket. Minden alkotásában ott van egy absztrakt mag, hogy egy Castaneda-i meghatározást* használjak, mert minden alkotása mágikus, a szellem határozott alászállása minden művén érződik. Vagyis tényleg meg tud mutatni valami megmutathatatlant, napokig a hatása alatt vagyunk annak, amit láttunk. Belénk költöznek a képek, és mint valami kovász, dolgozni kezd bennünk, hatni tud és átalakítani. (Jarmushban van egyébként valami nagyon határozottan Castaneda-i történetmesélő, nem lepődnék meg, ha ismerné a könyveit.  * Castaneda: A csend ereje)

El lehet olvasni a kritikákat a fimről, de egyvalamit egyik sem említett. Számomra a történet absztrakt magja egy régi szufi tantörténet** komplementer újramesélése. Persze ezen túl még sok minden más is benne van a filmben, amit nevezhetünk metafizikának is, és amit a kritikák egészen jól boncolgatnak.




A másik, amit még mondott nekem a film, egy nemrégiben megesett, roppant felszabadító belátásom visszaigazolása volt: hogy senki sem tud semmit. Mindenki úgy tesz, mintha, de valójában senki sem tud semmit, és senki sem irányít semmit. A dolgok csak vannak, a történések csak megtörténnek, és azon túl, hogy szemléljük és átéljük őket, nincs semmi más dolgunk velük. Mind az irányítás, mind a "pontosan tudom, hogyan is mennek a dolgok" érzete csak illúziók. Ahogy a filmben is elhangzik: minden szubjektív. Működik egy megmagyarázhatatlan összehangoltság, egy szinkronisztikus erő, mely társítja az eseményeket, embereket, és ehhez lehet kapcsolódni. És már át is léptünk a mágiába - egy hétköznapi realitáson túli, erőteljes, ugyanakkor végtelenül tágas, minden lehetőségre válaszoló, minden lehetőséget megjelenítő erő birodalmába. De ez nem birtokolható, maximum átélhető. Bárki beléphet ebbe a világba, mégis csak azok számára létezik, akik nyitottak rá. (Legbelül nagyon is tisztában vagyunk ezzel, ezért igyekszünk másokat irányítani, kontrollálni, ezért hozunk létre bonyolult intellektuális és filozófiai rendszereket amikbe menekülhetünk, mert mindez nagyon frusztráló tud lenni. A varázsvilág, ahol nincs jó és rossz, ahol bármi megtörténhet, félelmet ébreszt. Ezért a hétköznapi élet szerkesztett, kellenek szabályok, etika, jó és rossz. A két színtér nem azonos, és csak ritkán fedi egymást.)
Az egész mű egyébként nagyon meditatív. És nagyon zen. Az egész film egy nagy zen-kóan.

Kritikák: 1., 2., 3., 4., 5., 6., 7., 8.

"Minden ember útja más - minden emberi sorsban más veszély fenyeget - más erők más helyen élnek más indulattal - a rejtett csapdák másutt húzódnak és a megrekesztő falak másutt meredeznek. Az utat csak az érti meg, aki tudja, hogy az: szubjektív, ami annyit jelent, hogy a lélek útja tulajdonképpen nem egyéb, mint maga a lélek; amikor a lélek halad, önmagán halad; az utat megvilágosító fény a lélek önfénye; a cél sem más, mint a lélek maga; s amikor elérte, önmagát érte el."
(Hamvas Béla: Scientia Sacra)




** Egy ember ül a kocsmában Damaszkuszban. Felnéz a poharából, és a halált látja, aki a sarokból mered rá. Az ember felkiált: "Még nem jött el az időm!" Lóra pattan, és vágtában menekül Damaszkuszból. Átvág a sivatagon, megérkezik Szamarába. A hosszú úton megszomjazik, ezért megáll egy kútnál, ahol már várja a halál. Amikor másodszor találkoznak, az ember így szól: "Lehetetlen! Elszöktem előled Damaszkuszból!" A halál szelíden a vállára teszi a kezét, és azt mondja: "Engem is meglepett, hogy Damaszkuszban látlak, mert a találkozónk helye mindig is itt volt, a kútnál, Szamarában."

Nincsenek megjegyzések: