Robbanólövedékek

Kicsi asszony a férjét várta.
Háborúba ment a férfi,
sok-sok évig maradt távol.
A hazatérés legyen ünnep!
Kicsi asszony nagyon várta.
A szent Fuji csúcsán felhők ültek,
nagyok, lomhák.
A férfit tán seb gyötörte.
Hallgatag lett, máskor dühös.
Nem kell étel, nem kell ital!
Kimonód övét ne oldd meg!
Kiköltözött az erdőbe.
Egyedül hagyta asszonyát,
csak az őrjöngő düh maradt,
az maradt a papírfalak között.
Kicsi asszony a férjét várta.
Várta, várta, hetekig.
De mindhiába.
Segíts! Férjem beteg.
Segíts! Gyógyítanám!
Adj csodaszert!
Eredj – szólt a bölcs - a Hegyre!
Ott él egy hatalmas örvös medve.
Torkáról hozz egy szőrszálat.
Az kell s elvégzem a varázslatot.
Kicsi asszony batyut kötött.
Rizst és halat vitt magával.
Cipóforma kövek várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Sűrű bokrok várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Vihar tombolt a szent lejtőkön.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedsz az utamon.
Reszketett és fázott.
Éhezett és fázott.
Éjszaka fehér szellemei várták.
Domo arigato, domo arigato -
suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Végre rálelt a barlangra.
Iszonyú volt, hatalmas.
Tett ki ételt.
Kicsiny tálba rizst rakott ki.
Fák, rejtsetek el!
Bokrok bújtassatok!
Jött a medve.
Hatalmas volt.
Mancsa, feje – mint a Fuji ősöreg szelleme.
Felfalta a rizst, roppant a tál.
A medve ismét eltűnt a fák között.
Jött az este, jött a másnap.
Új tál rizst tett ki az asszony.
Jött a medve, fel is falta s ahogy tegnap,
ma is eltűnt nyomtalanul.
Jött az este, jött a másnap.
Halat tett ki most az asszony,
s reszketve a tálka mellett maradt.
Jött a medve. Morgott, acsargott.
Szimatolva közelebb húzódott.
Kicsi asszony megremegett.
A medve nézte, nézte:
igazán pompás falat.
Ó nagy medve! Én etettelek.
A medve szemeiben hegyek, tengerek, tegnapok ragyogtak fel.
Ó nagy medve! Én adtam enned!
A medve szemében szánalom csillant.
Ó nagy medve! Segíts most!
Egyetlen szőrszál csupán,
egyetlen szőrszál, hogy segíthessek!
A medve felemelte roppant fejét,
szabaddá vált a nyak
- s ott ragyogott a fehér félhold.
Vidd azt a szálat, aztán fuss!

Kicsi asszony megremegett.
Szívében melegség és félelem.
Kitépett egy szálat.
Domo arigato! Domo arigato!-
sikoltotta és rohant, mert a medve már üvöltött.
Rohant az asszony.
Suhant a fák között.
Domo arigato! Domo arigato! - suttogta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
Rázendített a vihar.
A szél tépte a köpenyét,
de ő csak rohant.
Domo arigato, domo arigato – sírta.
Köszönöm, hogy elengedsz utamon.
Cipóformájú kövek állták útját.
Domo arigato, domo arigato – kiáltotta.
Köszönöm, hogy elengedtek utamon.
A haja kibomlott, az arca sáros.
Köpenyét megtépte a vihar.
A faluszéli kunyhóban még ott a sárga fény.
- Elhoztam – sóhajtja.
- Elhoztam a medve szőrszálát!
A gyógyító bölcs mosolyog.
- Mutasd csak, lányom!

Nézi, nézi, nézi.
Mosolya bölcs. Szemében hegyek és tengerek.
Szemében tegnapok.
A tűzre veti a szőrszálat.
Kicsi asszony keservesen zokog.
A bölcs mosolyog.
- A Semmit siratod.
Az Útra emlékszel?
Minden lépésedre?
Akkor menj és azt járd végig újra otthon
A férjed szívéhez is ez az út vezet.

(Megmászni a Fujit

- az örvös medve szőrszála-

Koma Judit verse)

 

 

   A világegyetem minden tudása a birtokunkban lehet, mégis egyetlen dolog belőle a lényeg: a gyakorlat. Az a lényeg, hogy tudásunkat alkalmazni is kell. Lépésről lépésre, olyan gyakran, amilyen gyakran csak kell, olyan sokáig, ameddig szükséges, és ha örökké kell tartania, akkor örökké.
   A történet kezdetén a főhős ilyen vagy olyan értelemben sérült, magányos teremtéssel kerül kapcsolatba. Ha úgy tekintünk a történetre, mintha minden része a női psziché alkotóeleme volna, akkor azt mondhatnánk, hogy van a pszichének egy nagyon haragos, megkínzott része, amelyet a mesében a hadviselt férj jelenít meg. A psziché szerető szelleme, a feleség, mindenáron meg akarja találni azt a gyógyírt, amely segít a haragon és a dühöngésen, hogy ismét békében és szeretetben élhessen. Fontos és értelmes ez a vállalkozás, mert kezeli az őrjöngést és segít a megbocsájtáshoz vezető út megtalálásában.

   Egy szép napon előbukkan valami - egy tekintet, egy szó, egy hangsúly, az az érzés, hogy lekezelnek, hogy nem sokra tartanak, vagy akaratod ellenére manipulálni akarnak, vagy valami hasonló. Akkor fellángol a korábbi fájdalom.
   A régi sérülésekből visszamaradt haragot a robbanólövedék okozta sebhez lehetne hasonlítani. Szinte minden repeszt eltávolíthatunk a sebből, a legapróbbak azonban bent maradnak. Az ember azt gondolná, hogy ha a legtöbbet sikerül kiszedni, akkor rendben is van minden. De nem. Ezek a pici részecskék időnként megmozdulnak ott bent és olyan érzést keltenek (feltámadó harag), mely a lövedék okozta eredeti fájdalomra hasonlít. Ilyenkor azonban nem az eredeti, hatalmas düh okozza ezt a hullámot, hanem ezek az apró részecskék, amelyek benn maradtak a pszichében, amelyeket soha többé nem lehet tökéletesen eltávolítani. Olyan fájdalmat okoznak, amely majdnem olyan heves, mint az eredeti volt. Ilyenkor három fronton zajlanak a drasztikus manőverek: az egyik a külső eseményt próbálja visszatartani, a másik a belül lévő régi sebből sugárzó fájdalomnak akarja útját állni, s a harmadik, fejét leszegve, lelkileg hétrét görnyedve biztonságos pozícióba akar rohanni. A harag nem olyan, mint a vesekő - ha elég hosszú ideig várunk vele, elmúlik. Nem, nem.
   Azt a felháborodást vagy ingerlékenységet, amelyet az élet és a körülöttünk lévő világ megnyilvánulásai láttán érzünk, csak súlyosbítják a gyerekkorban rendszeresen átélt lekicsinylések, nemtörődömségek, érzelmekbe gázolások és súlyos kétértelműségek. Az íly módon sérült személy csak még sebezhetőbbé válik és minden védekezési módot kihasznál, hogy a további sérüléseket elkerülhesse. Rendkívül nagy bánatot tud kiváltani az erőnek az a fajta nagyarányú elvesztése, aminek következtében úgy érezzük, hogy nem vagyunk méltók a gondoskodásra, az odafigyelésre, a törődésre. Ha egy nő ráadásul úgy nőtt fel, hogy kevesebb elvárása lehetett, mint a család többi tagjának, ha szigorúan korlátozták a szabadságát, viselkedését, beszédmódját, és így tovább, akkor haragját olyan mozzanatok váltják ki, amelyek hasonlítanak az eredeti eseményekre.
   Egy nő, ha provokálják, ösztönösen értelmes haragra tud lobbanni - és ez félelmetes. A harag azon benső utak egyike, amelyek révén megteremti és megőrzi a számára fontos egyensúlyt, mindazt, amit igazán szeret. Ehhez joga van, s ez időnként és bizonyos körülmények között erkölcsi kötelessége is. A megkínzott nők gyakran fejlesztenek ki hátborzongató mélységű és szélességű káprázatos érzékelőképességet. Nem kívánom ugyan senkinek, hogy szenvedések árán jusson hozzá a tudattalan rejtelmeinek megismeréséhez, tény azonban, hogy a súlyos elnyomás olyan tulajdonságokat hív életre, amelyek kárpótolnak a veszteségekért és védelmet nyújtanak. Az a nő, aki gyötrelmes életet élt, s megjárta mélységeit, ebben az értelemben határozottan felmérhetetlen mélységekkel rendelkezik. Jóllehet fájdalom révén jutott el ide, ám ha végigcsinálta a tudatossághoz eredményező nehéz munkát, akkor mély és burjánzó lelki élete lesz és az ego-igadozások ellenére szilárdan hisz önmagában.

   Ne próbáljunk hát "viselkedni" és elhessegetni a haragot, vagy hagyni, hogy mindent felégessen száz mérföldes körzetben, hanem inkább ültessük le, kínáljuk meg egy kis teával, beszélgessünk vele, hogy megtudjuk, mi célból is érkezett hozzánk. Kreatív erőként akarjuk használni a haragot. Azt akarjuk, hogy változást és fejlődést hozzon, hogy megvédjen bennünket.
   Eljöhet az idő, mikor elengedhetetlenül fontossá válik az egetrengető harag szabadjára engedése. Határozottan van megfelelő ideje a féktelen haragnak. Nagyon alaposan végig kell gondolnunk azt, hogy odatartsuk-e a másik orcánkat is, azaz csendben maradjunk-e az igazságtalanság vagy a rossz bánásmód láttán. Lehet a passzív rezisztenciát politikai fegyverként használni, ahogyan azt Gandhi tanította a tömegeknek, de egészen másról van szó akkor, amikor a nőket hallgatásra biztatják vagy kényszerítik azért, hogy sértetlenül kerüljenek ki a családban, a közösségben vagy a világban kialakuló romlott vagy igazságtalan, de mindenképpen lehetetlen helyzetből. Ilyenkor drasztikusan leválasztják őket az ősi természetről, s hallgatásuk nem higgadtságot fejez ki, hanem az önvédelem eszközeként szolgál.

 

   Még a nyers, kavargó emóciók is a fény, a kicsattanó energia formái. A harag fényét pozitív módon használhatjuk, s olyan helyekre pillanthatunk be segítségével, amelyeket rendszerint nem látunk. Minden emóció, még a harag is, tudást, belátást hordoz, amelyet egyesek megvilágosodásnak neveznek. Haragunk, ha csak egy időre is, tanítónkká válhat... olyasmivé, amitől nem szabad hamar megszabadulni, sokkal jobb, ha megmásszuk érte a hegyet, ha alakkal ruházzuk fel, ha tanulunk tőle, bensőnkben foglalkozunk vele, majd valami hasznossá formázzuk, amit a világban használhatunk. Ha az ember hagyja, hogy a haragja tanítsa, s ezenközben átalakítja azt, akkor egyúttal szét is oszlatja. Ilyenkor az energia más területeken, például az alkotásban hasznosul.
   Nagyon megnyugtató az a tudat, hogy amikor a dühkitörés közeledtét érezzük, pontosan tudjuk, méghozzá mesterember módjára, hogy mit kell tennünk: ki kell várnunk, el kell bocsájtanunk illúzióinkat, meg kell vele másznunk a hegyet, beszélnünk kell vele, tanítónkként kell tisztelnünk. Türelmesnek, kedvesnek kell lennünk a dühöngővel, és időt kell neki adni arra, hogy önvizsgálattal és kereséssel megszüntesse haragját. A hegyen arra is kapunk útmutatást, hogyan alakítsuk át a sérülést, a negativizmust és a düh haragot őrizgető vonásait, amelyek jelen vannak. Az egyik ilyen módszer az "Arigato zaishö", amit az asszony a fáknak és a hegynek is énekel köszönetképpen azért, hogy végighaladhat az úton. Szó szerinti fordításban azt jelenti, "Köszönöm, Illúzió". A japán zaishö szó azt jelenti, hogy tisztán látjuk azokat a dolgokat, amelyek önmagunk és a világ mélyebb megismerésének útjában állnak. A buddhizmus szerint az illúziónak hét fátyla van. Az ember úgy érti meg az élet újabb és újabb aspektusát, ahogy egyik fátyol lehull a másik után. A fátylak felemelése teszi az embert elég erőssé ahhoz, hogy elviselje az életet; hogy belelásson az események, az emberek és a dolgok működésébe; s végül megtanulja, hogy ne vegye halálosan komolyan az első benyomásokat, hanem mindig nézzen mögéjük.

A megbocsájtás négy stádiuma

1. Kerüljük a dolgot - nem foglalkozunk vele.
2. Türelmet tanusítunk - tartózkodunka  büntetéstől
3. Felejtünk - kitöröljük emlékezetünkből, nem hagyjuk, hogy újra és újra visszatérjen
4. Megbocsájtunk - elengedjük a tartozást

A megbocsájtás kreatív cselekedet. Sok módja közül válogathatunk. Megbocsájthatunk most, megbocsájthatunk később, a következő alkalomtól tehetjük függővé, vagy most az egyszer megbocsáthatunk, de nem adunk több lehetőséget. Adhatunk egy utolsó lehetőséget, sok lehetőséget, még néhány lehetőséget, sok lehetőséget, vagy feltételhez köthetjük a megbocsátást. Megbocsájthatjuk a sérelem egy részét, felét vagy egészét. Mi magunk döntjük el.
Miből tudhatja az ember, hogy megbocsájtott? Harag helyett inkább bánatot érzünk az eset miatt, a sértő felet pedig inkább sajnáljuk, semmint haragszunk rá. Mintha nem emlékeznénk semmire, nem volna róla mit mondanunk. Megértjük azt a szenvedést, ami a sértést előidézte. Kívülállóként tekintünk rá. Nem várunk semmit. Nem akarunk semmit. Nem tekeredik a bokánk köré egy múltból előnyúló, lebéklyózó polipkar. Szabadon sétálhatunk. Lehet, hogy nem élünk boldogan, míg meg nem halunk, az azonban biztos, hogy mostantól kezdve az egész Egyszer volt, hol nem volt...

(Clarissa Pincola Estes: Farkasokkal futó asszonyok)