a 63-as fogoly cigarettával a szájában, nevetgélve mesélt valami tréfás történetet


- Mi lesz vele? - kérdezte aggódva Berlac. - Meghal?
- Sajnos reménytelen az állapota... Életben marad a szerencsétlen - felelte szomorúan az orvos, és visszaült a bélyegeihez.




Rekedten, vaktában belekiált a fülledt csendbe:
- Pálinka!
Félhomály van. Az ablakra terített párolgó, vizes pokróc dohos szaggal súlyosodik a fülledt irodára. Iszonyú a hőség.
Egy ingaóra ketyeg a falon. Azután a káplár pálinkát hoz. Leteszi az üveget, de habozva megáll, mint aki mondana valamit. A kapitány iszik, azután hosszút szippant a lazán sodort cigarettából. Felparázsló fénye és elszenesedő papír hullik szerte.
- Akarsz valamit, te disznó? - kérdezi bágyadtan.
- Si, mon capitaine! Nem lenne jó visszatérni a vörösborra? A vörösborral sokáig élhet itt az ember.
- Ki akar itt sokáig élni? Na, ülj csak le.
A káplár zavartan leült. A kapitány kissé bizonytalanul felemelkedik. Szétterpesztett lábakkal, mint akinél bomlófélben az egyensúlyérzék, néhány nehézkes lépést tesz. Hatalmas alakja kissé elhízott, ami errefelé nem a jóltápláltságtól van, hanem az emésztőszervek pangásának a jele.
- Most én mesélek neked a vörösborról meg a pálinkáról, ami nem mindegy - kezdi csendesen. - Figyelj, káplár! Franciaországban, egyszerű étkezéstől a legfényesebb lakodalomig, szomjukat, örömüket, ünnepüket vörösborral édesítik az emberek. A vörösbor nem tűri a magányos ivót. Cimbora kell hozzá, vidám történetek, régi nóták, asszonyokra emlékeztetőek, kártya és muzsika...
- Szegény Screbin főhadnagy úr igen szépen hegedült...
- De meghalt. Tehát fogd be a szádat, kérlek. Annyiban igazad van, hogy vörösbort Screbin nélkül nem lehet inni. De nem is szabad. Én azt mondom: hazaárulás! A vörösbor Franciaország nagy hagyományainak egyike, és bizonyos hazafias szertartással egyenrangúnak kell tekinteni, amikor iszzák. De ha olasz őseimre gondolok, akik megszokták, hogy a quarto rossót minden étkezésnél rendelés nélkül felszolgálja a pincér, akkor szintén kötelez a tisztelet ez itallal szemben, mert Olaszországban is több, mint egyszerű iszákosság a vörösbor élvezete. Ezért csak pálinkát szabad inni. A pálinka mámora fenséges közönyt prédikál. Megveted a halált, és jó az élet is úgy, ahogy éppen van, illetve, ahogy nincs. A vörösbortól eszedbe jut, hogy novemberben Rómában a Borghese park fakoronái között, növekvő mahagóniszínű foltokban terjed az ősz, és alkonyatkor sok-sok harang zúg. Ilyenkor a Piazza de Popolón felrebbennek a galambok esetlen szárnyalással... Fáj a szíved, de képes vagy vágyódni, sőt remélni is, hogy egyszer majd eljutsz innen az Örök Városba, miután ilyen céllal búcsúzáskor bedobtál néhány centesimót a Fontana di Trevi nevű mesterséges vízesés roppant medencéjébe, s ezért viszontlátással kecsegtet a babona némi készpénz ellenében. Hiszed a hihetetlent; ez a vörösbor...
- A vörösbor elhozta Rómát a sok haranggal. De éppúgy mondhattam volna a firenzei Ponte Vecchio zsivajos környékét vagy akár a genuai temető alig szomorú és mégis fenséges látványát, mozdulatlan szobortömegével. Ha hiszed ha nem: ott nagyon boldog voltam, az olvadó viasz és a gyászosan nehéz szagú virágok párolgásában... Akadt például egy orosz nő, aki csak itt vált beszédessé, ahol általában örök hallgatás céljából tartózkodnak az emberek, és júliusban a hervadásra készülő, érett virágok utolsó, nagy illatbacchanáliáikat lelkendezik, mint bizonyos asszonyok az úgynevezett balzaci korban, kiszépülve és sokszoros szenvedélytől kábultan, hajukban az első ősz szálakkal. Akarsz cigarettázni? Mi? Megengedem. Tessék.
A kapitány annyira szórakozott volt, hogy tüzet adott az altisztnek, amire ez felpattant ültéből, és összevissza szipákolt, de reszkető kezében nem gyulladt meg a cigaretta.
- A vörösbor a francia és az olasz nép hatalmas történelmi katasztrófái idején táplálta a lankadó hitet, azzal az ösztönzéssel, hogy élni vagy remélni ugyanaz, mert nagy nemzetek nemegyszer feltámadtak ismét tartós elhalálozásukból, és ebben mindig jelentékeny része volt a vörösbornak. A pálinka mámora nagystílű belenyugvás. Meggyőz arról, hogy semmi sem fontos. Földi bajaidra feleletül megajándékoz az idő és a tér fogalmaival. Ilyen roppant átlók között, jelentőségedben eltörpülve, boldog lehetsz megalázottan is, miután úgy érzed, hogy felesleges a világ, és a semmi is fontos, ha szereted. Ilyen egy közönyös, cseppfolyós Tolsztoj ez a pálinka. A vörösbor fáj, de azt mondja: "Jó lenne élni!" Ha többet iszol, így szól: "Élni kell!" Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: "Élni fogsz!" És ez akkor is szép, ha nem igaz. Menj a fenébe, fiam.
Felhajtotta a pálinkát, és végighúzta fanyar arckifejezéssel alsóajkát a lompos, nagy bajusz lelógó szálain.
A káplár elmegy, Sirone a padlóra bámul, és lassan visszasüpped a székbe.
Eh bien! Egyszer úgyis vége lesz mindennek! Az ablak felső üvegén át látszik, hogy egészségtelenül fehéres az ég. Nem ibolyaárnyalatú, mint Párizs felett, derült időben, és nem változatos, mint Itáliából nézve.




- Miért nézed állandóan a falat?
- Pa...rancsolsz, kérlek?... - szinte kavarja a szavakat, fáradt nyelvvel... - A... falat?... Ez a nézés úgyszólván az energiacirkuláció megóvása... Ez olyan, mint a napi svédtorna. Az erős lelki izomzat... a direkciót nem hagyja... kihunyni... mögötted... ugyanis ez a nagy probléma itt, mögötted maradt a direkció, pedig előtted kell lenni. És... aki elveszti a direkciót itt... Szudánban... az lelkileg szomjan... pusztul... éppúgy, mint a beduin, ha... eltéved...
A kapitány most már attól ijedt meg, hogy érti, amit a főhadnagy mond... Egy lépést tett az ajtó felé.
- Várj... kérlek... ez neked is fontos... Rendszeres... akaratkoncentráció nélkül... a lélek... hulla lesz! Szétesik a fogalmak laza komplexuma, mert az akarás egy foglalat, és amíg intakt marad, addig... keményen szorítja az emlékezés harapófogója az... elhagyott... direkciót... mögötted... Az akaraterő... úgyszólván egy motor... amihez napi olajozás kell... Ha egy pontot nézel... Első nap öt percig nézed... második napon félóráig... És azután már olyan, mint a svédtorna... Érted?... Ez egy poszt a lélekvártán, rendületlenül!... Na!... Ez legyőzi... hiába... itt meg kell hajolni...
Elhalkult, lihegett.
- Mondd, kérlek - kiáltotta hirtelen a kapitány, és keze a kilincsen volt már -, a barakkal mi lesz?
- Majd holnap... Intézkedem... Ez, kérlek, így van... Én most így fekszem, és holnap már intéz...kedem... Ez a megújuló energiák titka... az olajozás... a direkció... Ez, kérlek, egy... géppuska védőövezet akciórádiusza felett... Várj, kérlek...
De Sirone ment... Lázas ez? Vagy... ennyire meglazult benne a lélek szerkezete? Az orvosnak kell szólni...


 


- Hát... mi volt... ott Velencében? - kérdezte a fiútól csendesen, de nem minden fenyegetés nélkül.
- Tavasz... - felelte a 63-as megtörten, mint aki beismerő vallomást tesz.
A kapitány lehorgasztott fejjel bólogatott. Nem találta készületlenül a kijelentés, de mégis... azért megdöbbentő hír, így ezt a nyers igazságot hallani:
Velencében tavasz volt!...
Eddig csak azért nem követett el öngyilkosságot, mert úgy tett, mintha nem tudná.
A sivatagban soha sincs tavasz. Se ősz, se tél.
Nyár sincs.
Csak homok és forróság.
- Azután... mi volt!
- Kapitány úr - mondta halk beismeréssel. - A Flórián terasza körül ott tipegett néhány galamb a Szent Márk téri sétálók lábai alatt, és az Orologio előtt fehér ruhás intézeti leánykák bámészkodtak áhítattal, egy apácát hallgatva.
- Ne titkolj semmit, fiam. Mondj el őszintén mindent. Most már úgyis hiába.
- Nápoly... - súgta a fiú, és a kapitány mélységesen megértő bólogatással jelezte közös gyászukat e szóban.
- Nápoly... - ismételte ő is, szinte hangtalanul a kétségbeesett csodálkozástól ilyen egyszerű emlék felett, amely annyira elmúlhatott, pedig olyan örökkévaló benyomásnak tűnt egykor.
És dúdolt:

...Oh Santa Lucia
Barchetta mii...i...a...
Oh Santa Lucia...

Nincs melódia, ami gyönyörűbb, felemelőbb és meghatóbb, mint egy nagyszerű giccs, ha időszerű lesz bennünk valamiért.
A kapitánynak fájt minden hang, és hallgatta, mint aki nézi, hogy csorog a vére, de beteges örömében nem köti el a sebet. Lihegve bámult a bortócsára, amit ujjaival szétrajzolt az íróasztalon.
- Igyál, te disznó - mondta búsan, s feje apró rezdülésekkel jelezte szívdobbanásainak sűrű ütemét.
- A Corso Vittorio Emmanuelén, a Vomero nevű domboldalban Beatrice Cenci szobrát mintáztam. Szemben a Sorrento lámpái ragyogtak, az öböl túloldalán, Pompei és Capri szigete között...
- Ebben lehet valami - dünnyögte. - Magam is tapasztaltam ilyesféle... furcsaságokat egykor... no mindegy... folytasd.
- És a Vezúv! - folytatta a 63-as diadalmasan. - Volt egy éjszaka, amikor egészen vörös színű köd áramlott a tűzhányó kráteréből. Felkeltettem Ágnest, hogy ő is lássa. Mert nem tudtuk, hogy örülhet-e bárminek is egyikünk a másik nélkül. És néztük a lávaszínű fényt. Néha furcsa villanások fenyegetőztek az ég felé, vörös köd gomolygott, és azóta valami különös kapcsolatom van ezzel a bolondos Ágnessel, akit úgy szerettem.
A kapitány az ablakhoz ment, és a pálinkamámorban eltávozott lélek halottas zománca fénylett két szemén. Ezzel a befelé fordult, üveges tekintettel meredt az ablakon keresztül valahová a tónustalanul sötét, éjszakai sivatagba, és Sorrento lámpáinak apró fényét vélte látni a távolban. Pedig lehet, sőt valószínű, hogy néhány búsan lopakodó hiéna pillantása foszforeszkált csak arrafelé...
- Most hegedülj!
Screbin hegedűje tovább mesélt Nápolyról, és amikor a káplár harmadszor hozott vörösbort a kantinból, tátva maradt a szája.
A kapitány egy bortócsában rajzolgatott valamit, és a 63-as fogoly cigarettával a szájában, nevetgélve mesélt valami tréfás történetet.
Ki hallott még ilyent?!
- Ilyen senkiházi - mondta odakint az őrparancsnoknak -, itt behízelgi magát, és jobb dolga lesz, mint nekünk. Kicsoda ez az alak?
- A hatvanhármas. Mást itt nem tudnak az emberekről.
Ez igaz volt. Mi lehet itt még egy fogoly azonfelül, hogy száma van?
A hegedűszó azonban hirtelen félbeszakadt.
- Hé! Káplár! - kiáltotta az ablakból Sirone. - Ezt a gazembert... kikötni...! Érted? De úgy... hogy... a csontja törjön!




Ez a kegyetlenül őrlő kényszermunka egyetlen szent hozama a kitaszítottaknál: megismerték egymást. Olyan jónak, szépnek, rútnak, önzőnek, testvérnek, ahogy a kiválasztottak boldog közösségében erre sohasem volt módjuk. Az érdekeik, viszonyaik, reményeik elfordították való énjüket.

Itt azután újraszületnek. A szenvedés, a nívótlan, kemény munka, a sivár közöny kínjuk iránt, kissé a vallás és a filozófia közötti emelkedettebb, semleges lelki zónával, elválasztja őket az anyag túlértékelt fontosságától. A hiúság, az ambíció, a környezet véleménye itt nem készteti őket pózokra, áskálódásra, gyűlöletre. Itt egy elbukott emberi tömb minden hősies vagy értelmes cél nélkül, mint valami magányos, puszta fal, állja a legkegyetlenebb sorsot, szenvedni az emberi közösségen kívül, egy kínai kuli életcéljánál is jelentéktelenebb erkölcsi tartalommal, Afrikában.

És itt azután összenéznek ezek a rabok. És megismerik egymást. "Nini. Ez is ember..."

Itt meglátják a másikban a lelket, és ezzel már önmagukban is észrevették.

Itt most gonosz, kegyetlen, cinikus bűnösök megosztják egy beteggel a vízadagot.

Itt rájönnek, hogy minden rab egyforma a csíkos zubbonyban.




A kapitány, nagyot fújt, és néhány lépést tett. Nem fontos e percben, amit beszél. Az sem, amit lát. Patkányok. Az egyik légyfogó gyík egész zöld, és kis szárnya lett. Ez rendben van. Idealakult.

De a Piazza Barberinin, egy gombán ott térdel az a szobor, és mellén, ahogy iszik a magasra emelt tülökből, ragyogva patakzik a víz, most is, amiközben ő itt meggebed!

És ez egészen furcsa! Félelmetes. Mert bizonyos, hogy így van! Most! E percben is! És a Scala di Spagna toronyiránt vonuló fokain gyermekek és asszonyok közlekednek, tarka virágokkal telt kosarat hordanak a fejük tetején, mert a Scala di Spagna csupa virág... Én Istenem! Mennyi virág!...

És talán harangoznak is éppen. Éppen most! E pillanatban, amikor Bahr El Szudánban ez az iroda olyan büdös, forró és közönséges.
És ő itt van.


Nevermore!...


Ezt gondolta, miközben komolyan rázogatta a botot, és jelenlétével kényszerű junktimban úgy tett, mintha valami köze lenne önmagához.

Pedig jól tudta, hogy élete kiterítve fekszik a Villa d'Este ciprusai között, a roppant parkban, ahol lótuszok hevernek a tavon, vagy az is lehet, hogy Róma szökőkútjainál marad örökre halva, és talán éppen Ruttelli bájos bronzangyalai gyászolják, de ezért e pillanatban is csillognak a fröcskölő víztől. Ez iszonyúan furcsa érzés, a bronzangyalokkal, amelyek mintha szállnának a Termininél, hová ő most már nem fog megérkezni soha, soha... Ó, Istenem!


Nevermore!...


- Nahát - mondta rekedten. - Engem nem érdekel a titkod. Vallottál. Jó! De miért éppen nekem?? Erről én teveled nem beszélek. - Leült lihegve, és jobbról-balra csapott a botjával, azonban a nyüzsgő, undok egerek és siklók alig rebbentek. De hiszen nincs sikló, és Rómából csak a harangzúgás zeng-bong szüntelen itt a fülében. No jó... - Hát én azért mégis válaszolok. Figyelj, te, te kém... te... te... te prófétaéletű gyilkos, te álhazug. Ezt hallgasd meg... - És felolvasta a vallomást, amelyben Fécamp elmondta, hogy hol a táska... - Most én ezzel a kísérő szöveggel továbbítom, figyelj: E vallomást Gouillaume főhadnagy eljárása következtében sikerült Fécampból kivenni. Kérem nevezett áthelyezését, és kérem, hogy engem mint az erőd parancsnokát szolgálati helyemen továbbra megerősítsenek... He?! Ehhez mit szólsz??!
Fécamp döbbenten állt.
- Ez a válaszom arra, amiről mi nem beszélhetünk egymással. - És amikor látta, hogy a 63-as beszélni akar, rászólt keményen: - Hátra arc! Indulj!



A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.
A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre.
És senki sem érti.
De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletét.




  A Vak, Akinek Lámpása Van, megzörgette Az Időt.


Megjegyzések