Óvaintő történet

Az igazság fáj. Ahogy fáj a Varázsló Tanítványa olvasása is. Amy Wallace félelmetes elbeszélése Carlos Castaneda tanítványaként töltött éveiről a mai kor tanulságos, igaz meséje. Egy fiatal nő története, akit az élet értelmének keresése elvitt a szakadék szélére. Ebben a fájdalmasan őszinte emlékiratban mélyen bevezet minket Castaneda kultuszába, elénk tárja a kicsinyes kegyetlenkedéseket, egójátszmákat, melyek a bölcsesség és tudás álruhájába öltöztek. "Ne figyelj a függöny mögött rejtőző emberre!" - mondta egyszer a varázsló Dorothynak. Amy Wallace leszakította a függönyt, és lemeztelenítette a varázslót, hadd lássa mindenki, milyen is valójában.

George R.R. Martin

Amy Wallace szakértelemmel térképezi fel azt a síkot, ahol a miszticizmus az őrülettel határos, vagy mondhatni, azt a jelöletlen területet, amely az őrült komédia és a rettenetes tragédia között húzódik. Nem is emlékszem ennél különösebb, szomorúbb történetre.

Carolyn See

Egyszerűen nem tudtam letenni ezt a könyvet. Amy Wallace kapcsolata Carlos Castanedával  izgalmas, átalakító erejű, fájdalmas és romboló. Óvaintő történet, mindannyiunk számára alapvető felismeréseket hozhat.

Susan Piver

A Varázsló Tanítványa varázslatos, és brutálisan őszinte emlékirat, egyszerre gyöngéd szerelmi történet és pszichológiai horror. Tanúi lehetünk, milyen csodálatos, és egyben veszélyes dolog rábízni a sorsunkat egy hatalommal bíró emberre.

Jonathan Kirsch

   Megkérdeztem Billt, hogy mi a véleménye. Ő Szerette Carlos könyveit, és tanulmányozta Castaneda korai tanításait Naranjóban és Ichazóban. Elbűvölt a következő megfigyelése: „Carlos metódusa állítólagosan a szabadsághoz vezet - de ha egyszer a hatalom a hierarchia jóváhagyásában lakik, akkor az eredmény nem szabadság, hanem olyan automaták, amelyek attól rettegnek, hogy kirúgják őket. Az egó még több erővel nő, és az eredmény még több félelem. A kiválasztottak a tökéletesek, definíció szerint egó nélküliek, és éppen ezért szabadon fegyelmezhetik a többieket és korlátozhatják őket, míg ők maguk mindent megtesznek, amit akarnak. Senki nem lehet olyan tökéletes, mint a vezetők - maga a folyamat teszi ezt lehetetlenné.” Pontosan fogalmazott. Ez egy zárt rendszer.

   Még mindig osztozom Carlos hitében, abban, hogy ez egy mágikus világ, hogy vannak olyan jelenségek, amiket tudatunkkal soha fel nem foghatunk. Borzasztó és egyben csodálatos dolgok. Hiszem, hogy képesek vagyunk magasztos cselekedetekre szeretetben és teremtésben. Mint Carlos, hiszem én is, hogy álmaink milliárdnyi lehetőséget hordoznak, hogy a feddhetetlenségért folytatott harc nem ér véget az utolsó lélegzetünkig, sőt, még akkor sem ér véget mai tudásom szerint.

   Hogyan voltam képes elviselni s kitartani ezekben a meggyőződéseimben mindazzal a fájdalmas igazsággal együtt, amit tanultam? Az évek alatt láttam, mennyi ember bocsátott meg Carlos gyengeségeinek csodálatos géniusza és élettelisége miatt. Ezek általában férfiak voltak, mivel őket nem csábította el, és nem dobta el. Vagy olyan nők, akikkel soha nem feküdt le. Nem hiszem, hogy Carlos csaló volt, aki érzéketlenül hajszolta a nőket és a pénzt. Ahogy Muni figyelmeztetett: „Azok járnak legjobban, akik magukévá teszik a tanításait, de távol maradnak tőle - itt túl nagy a stressz.” A másik oldalról Tony Karam a következőt mondta: „Sok kontemplációval eltöltött év után arra a következtetésre jutottam, hogy a bepillantás Carlos Castaneda világába sokat adott nekem. Megmutatta az önmagunkra való támaszkodás realitását, hogy fantáziáinkat ne vetítsük rá másokra. Megmutatta, hogy az egyetlen valódi varázslat a hétköznapi varázslat, hogy az életben az a legfontosabb, hogy hogyan bánunk egymással”.

   Ma már nem hiszek egy külső naguál létezésében a bensőmben létezőn kívül, és szívesebben járom a saját utamat, ahelyett, hogy apapótlék után kutatnék. Nem akarom többé saját erőmet feláldozni az intimitás morzsáiért egy háremen belül. Akár akarattal, akár véletlenül, Carlos valóban elvezetett a tudáshoz, hogy minden kérdésemre magamban találjak választ.

   Vitathatatlan, hogy számtalan olvasó élete vált gazdagabbá és értékesebbé Castaneda művei állal. Ezek az olvasók mélyebben megvizsgálták létezésük természetét, és sokan több szépséget és értelmet tudtak adni napjaiknak. Ez elvezet bennünket a kritikus kérdéshez: számít valamit, ha egy géniusz - aki megmozdít egy egész kultúrát - esendő? És mennyire esendő az esendő? Mikor tekintünk egy bizonyos viselkedést különcségnek, és mikortól kegyetlenségnek? A tény, hogy Mailer és Sinatra nőgyűlölők voltak, levon-e valamit műveik élvezhetőségéből? Vitatható. Tudomásom szerint Sinatra sosem beszélt az örök élethez vezető útról, még kevésbé arról, hogy ő az utolsó ezen a bolygón, aki ebben segíthet nekünk. Éppen ezért az ilyen emberek, mint Castaneda vagy Ayn Rand például, egész más kategóriába esnek, mint a többi zseniális alkotó. Így végül Carlos hitrendszerének alapjait utasítottam el.

   Castaneda hatásának jelentősége nem vita kérdése. Igazán zseniális képzelőerejű irodalmi, filozófiai géniusz volt. Azt gondolom, ideálokra szükségünk van, hogy inspiráljanak bennünket, s így a legtöbbet valósítsuk meg önmagunkból. Carlos olyan volt, mint Óz, a nagy varázsló, megpróbált olyan előadást létrehozni, amivel arra készteti az embereket, hogy a csillagokért nyújtózzanak. Ebben az igyekezetében személyesen elbukott, és kárt okozott a hozzá közelállóknak. Akaratlanul is kultuszt teremtett és vezetett, holott tudatosan ezt akarta elkerülni. Douglas Price Williams például, egy egyetemi professzor a következőt mondta: „Carlos annyit hazudott az UCLA-n, hogy ha azt mondta, süt a nap, rögtön kinéztem az ablakon, nem esik-e az eső.”

   Véleményem szerint Carlos Castaneda néhány könyve a leggyönyörűbben megírt könyvek közé tartozik, melyekkel megajándékozta a világot. A mai napig is inspirációt kapok például az Ixtláni utazás-ból. Ezt a szépséget kell csak átvenni.  

   Minden olvasónak azt tanácsolom: soha ne feledd, hogy te magad vagy a mágikus lény. Még mindig hiszek a varázslatban, de a definícióm megváltozott: megértettem, hogy írni és szeretni elég misztériumot jelent egy életen át. Nagyra értékelem a barátságot és Carlossal ellentétben, nem kell lefeküdnöm a barátaimmal, hogy élvezni tudjam a bennük rejlő varázslatot.

   Carlos hevesen bizonygatta, hogy ő az egyetlen, aki éli is, amit ír. Szomorú, de tapasztalataim szerint bármennyire szeretett volna, feddhetetlenségben nem tudott megfelelni saját mércéjének. Alkalmanként pont az ellenkező oldalra csapódott, mint egy gumi. Azt gondolom, hitt az álmában az utolsó percig, s megtett mindent, amit tudott, hogy igazát valóra váltsa. Ahogy az évek teltek, nárcizmusa, betegsége, rossz ítélőképessége miatt bántalmazó kultuszt teremtett. Nem fekete-fehér történetről van tehát szó. Carlos nem ravasz szélhámos volt, hanem egy megfontolatlan, félrement filozófus, akire rosszul hatott a hatalom.

Amy Wallace