Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

   Tapasztalatom azt mutatta, hogy a pszichoterápia csak azokkal a részeinkkel dolgozik, amelyek "itthon" vannak. A pszichológus számára viszonylag érdektelen, hogy milyen topográfiájú az a hely, ahová a lehasadt részek távoztak. A tudattalant - olyan helyként elképzelve, ahová nem ér el a racionális tudatosság fénye -, egy megismerhetetlen tartománynak tartja.
   A sámán számára a gyógyítás alapvető kérdése az, hogy hová mentek a lehasadt részek. A sámáni világképben az én létfontosságú részei nem egy megismerhetetlen senki-földjére távoznak, amikor leválnak az énről. Pontosabban: a lélekrészek egy párhuzamos létben élnek egy rejtett, nem-hétköznapi valóságban, vagy találnak maguknak egy sokkal kellemesebb világot, ahol maradni is akarnak. Bármelyik is legyen a helyzet, a gyógyítás fontos része az elveszett lélekrészek visszahozása a nem-hétköznapi valóságból, valamint visszajuttatásuk a páciens testébe.

(Sandra Ingerman: Lélekvisszahívás)

"Tehát a holnap sosem jön el."

"Arra gondoltam, hogyan haltak éhen a dédszüleim. Arra gondoltam, hogyan lökték be vézna testüket a krematóriumba, mert gyűlölték őket olyan emberek, akiket nem is ismertek. Arra gondoltam, hogy az ebben a házban lakó gyerekek hogyan égtek el, vagy robbantak fel, mert egy pilóta, akit nem érdekelt ez az egész, megnyomott egy gombot. Arra gondoltam, hogyan vették el a nagyapámtól a családját, és emiatt érezte apám úgy, mintha nem lett volna apja, és hogy emiatt most akut stressztől és rémálmoktól szenvedek, és egyedül ülök egy omladozó házban, és forró, ostoba könnyekkel áztatom az ingem. És mindennek az oka egy hetven évvel ezelőtti baj, amely úgy maradt rám, mint valami mérgező örökség."

"Minden, ami örökre megváltoztatja az embert, kétfelé hasítja az életet: Előtte és Utána."

"A dög egyenesen átszakította a padlót, és lezuhant a pincébe. Lerohantam, és hason kúsztam a megvetemedett padlón tátongó lyuk széléhez, ahogy vékony jégen szokás. Négy és fél méternyi mélységben, poron és homályon át láttam, ami a ládából maradt. Összetört, mint valami óriástojás, darabjai összekeveredtek a szétzúzott padlódeszkák törmelékével. Szerteszét kis papírdarabok. Úgy festett, végül mégiscsak találtam egy láda levelet! Aztán, ahogy lefelé sandítottam, a papírokon ábrák körvonalait véltem felfedezni - arcokat és testeket -, ekkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem levelek, hanem fényképek. Soktucatnyi. Izgalomba jöttem - majd ugyanilyen gyorsan kivert a hideg verejték, mert rájöttem valami szörnyűre.

Le kell oda mennem.

(Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei)

Kapcsolódó bejegyzés: Drága szív, gyere haza