2017. március 11.

az otthon elhagyása


Szarvam Súnjam annyit jelent, hogy minden üres. ... Legelső feladat megszerezni a semminemű hatástól nem befolyásolt tudatot, vagyis minden kondícióját leépíteni és a tökéletes objektumtalanságot megvalósítani, amelyben nincsenek dolgok és tárgyak és külső, de nincsenek tulajdonságok és képességek és érzékek és gondolatok és érzések és belső és nincs más, csak az üresség üressége, de ez is üres (mahásúnjata).

Az arab fanában az állapottalanság, a tárgyak gondolatának leépítése, minden tulajdonság elvetése, a megsemmisülés tudománya ilyen ént meghaladó tudás. Jegye a tükörsima kedélynek. A fana a silentium mysticum realizálása. „Az én helyem a nem-hely, nyomom a nyomtalan”. Nem ismeret, hanem valami, ami a „tüzes lendülethez közel áll”, tivra-szamvéganam aszannah, ahogy Patandzsali írja.

(Hamvas Béla: Extázis)






Amikor Jézus látta maga körül a sokaságot, meghagyta, hogy keljenek át a túlsó partra. Akkor odalépett hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Egy másik tanítványa kérte: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat!” Jézus azonban ezt felelte: „Kövess engem, hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!”

(Mt.8.18-22)


   A komplexusok a tudattalanhoz vezető királyi utak az álommal egyetemben. Ha valaki utálja az álmait, foglalkozzon a komplexusaival. Az álmok érdekesebbek, a komplexusok inkább fájdalmasak, de valahol el kell kezdeni. A komplexusok a lelki folyamataink fókuszaivá, erőtereivé válnak, sajátos energiaközpontok. Nagyon erős, sajátos érzelmi töltésük van. A komplexusokat fölfoghatjuk úgy, mint lehasadt lélekrészeket, amik nem tudnak integrálódni abba, amit úgy hívunk, hogy "én". Független életet élnek és elég komplexek ahhoz, hogy meg tudjanak bennünket határozni. Ezért úgy fest, hogy nagyon gyakran a komplexusainkból élünk, azok válnak a személyiségünk valamiféle központjaivá, valójában sosem lesznek igazán azok, de mégis valamiképpen a reakcióink, a magatartásunk, a viselkedésünk középpontjai.
   Hogyan alakulnak ki? Hogyha valami trauma ér bennünket vagy sokk, valami egyszeri, nagyon erős esemény, de ez a kevésbé általános és gyakori. Sokkal gyakoribb, hogy olyan találkozásokban, kapcsolatokban vagyunk, amelyek az akkori erőnket meghaladják. Ez bőven elég ahhoz, hogy egy komplexus kialakuljon (vagy aktiválódjon). Valami túl nagy megterhelést jelent, valamire tudnom kellene válaszolni, akarnék is - lehet egy külső elvárás, belső -, de nem tudok, és kialakul egy érzelmi gubanc. Ezért a komplexusokat legszívesebben így hívom: egy érzelmileg telített gubanc, ami aztán eluralkodik rajtunk, és egy-egy komplexus annyira erős és független tud lenni, hogy nemegyszer azt látjuk, hogy erősebb, mint az én. Tehát vagy az énből élünk, vagy a komplexusainkból. Általában néha innen, néha onnan. Igen gyakran összeegyeztethetetlenül működnek az erkölcsiségünkkel, vagy a tudatos beállítódásunkkal. Ez az, amiről Pál apostol azt mondja: "Látom a jót, tudom a jót, akarom is csinálni, csak nem azt teszem." Az akaratunk tehát gyöngének bizonyul, mert az akarat az én egyik funkciója.

(Pál Feri: Komplexusmintázatok, hallgathatóan pedig a 2007 - 2008-as évad)







„Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom. Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom. ”

(Lk. 14.26-27)


   A tudat lényege a rejtély, amelynek megfejtését nem ismerem. Merőben formai tekintetben azt mondhatjuk, hogy a lelki történés akkor tudatos, ha kapcsolatba kerül az énnel. Ha ez a kapcsolat hiányzik, akkor nem tudatos. A felejtés megmutatja, hogy tartalmak milyen gyakran és milyen könnyen elvesztik kapcsola­tukat az énnel. A tudatot ezért rendszerint a reflektor fényéhez hasonlítjuk. Csak a fénykévébe kerülő tárgyak jutnak el az észlelés szintjére. A véletlenül sötétben levő tárgy létezése azonban nem szűnik meg, csupán nem látjuk. A nem tudatos lelki komponens tehát valahol létezik, és nagyon valószínű, hogy ugyanolyan állapotban, mintha az én látókörömben lenne.
   A tudat ezzel a magyarázattal, azaz az énnel való kapcsolattal eléggé érthetővé válhatna számunkra. Újabb kritikus pont azonban az én. Mit értsünk énen? Noha az én egységes, mégis rendkívül sokrétűen összetett. A kívülről és belülről érkező ingerületeket közvetítő érzékelő funkciók képmásaira, valamint lezajlott folyamatok képeinek iszonyúan nagy tömegére épül. Ezek a szerfelett különböző alkotórészek egy erős, összetartó tényezőt igényelnek, ezt pedig mint a tudatot ismertük fel. A tudat tehát az én elengedhetetlen előfeltételének tűnik. Én nélkül azonban tudat sem képzelhető el. Ez a látszólagos ellentmondás talán feloldódik azáltal, hogy az ént mint nem egyetlen, hanem nagyon sok folyamatnak és ezek összjátékának, vagyis az éntudatot alkotó összes folyamat és tartalom összességének fogjuk fel. Ezek sokasága ténylegesen egységet alkot, mégpedig azáltal, hogy a tudatkapcsolat afféle nehézkedési erőként egy, talán virtuális centrum irányában összehúzza az egyes részeket. Ezért nem pusztán az énről beszélek, hanem énkomplexusról, azzal az indokolt előfeltétellel, hogy az én változó összetételű, és ezért változékony, ebből következően pedig nem szoros értelemben vett alakzat. Ha az ént lelki elemek kompozíciójának fogjuk fel, logikusan következik az a kérdés: vajon az én centrális képe, kizárólagos képviselője-e az egész emberi lénynek? Vajon rá vonatkozik, benne fejeződik ki az összes tartalom és funkció? Erre a kérdésre nemmel kell válaszolnunk. Az éntudat olyan komplexus, amely az emberi léleknek nem az egészét öleli fel: mindenekelőtt végtelenül többet felejt, mint amennyit tud. Végtelenül sok olyasmit hallott és látott, ami sohasem jutott el a tudatáig. Gondolatok csíráznak a tudatán túl, sőt válnak már teljesen éretté, és mégsem tudatosulnak. Az énnek halvány sejtelme sincs a belső testi folyamatok hihetetlenül fontos szabályozásáról, amelynek szolgálatában a szimpatikus idegrendszer áll. Amit kizárólag csak az én fog fel, talán a legkisebb rész abból, amit egy teljes tudatnak kellene tartalmaznia.
    Az én ezért csak részkomplexus lehet.
   Mivel továbbá az éntudat egyáltalán nem fog át minden lelki tevékenységet és jelenséget, vagyis nem minden képmást tartalmaz, és a legnagyobb erőfeszítést kifejtő akarat sem képes behatolni bizonyos, előle elzárt régiókba, természetesen felvetődik a kérdés, hogy nem létezik az összes lelki tevékenységnek az éntudathoz hasonló koherenciája, valamiféle magasabb rendű másféle tudat, amelyben az énem bizonyos felismert tartalom volna. Éntudatunk esetleg úgy foglal helyet a teljes tudatban, illetőleg tudat­egészben, mint a kisebb kör a nagyobbikban.
   A tudománynak nem sikerült megtalálnia az élet rejtélyének nyitját - sem a szerves anyagban, sem pedig a lélek titokzatos képsorozatában, ennek folytán még mindig csak keresgéljük az eleven lényt, amelynek létezését kényszerűen a tapasztalhatóságon túli térben posztulálhatjuk csupán. Aki ismeri a fiziológia ijesztő mélységeit, megszédül e kérdés feltevésekor, aki pedig valamit is tud a lélekről, kétségbe vonja majd azt a gondolatot, hogy ez a különleges tükörlény valaha valamit akár csak megközelítőleg is "megismerhet".
   Tudatunk az emberi totalitást éppenséggel nem fejezi ki, hanem csak egy részét alkotja annak. Bizonyára emlékeznek rá, bevezető fejtegetéseim során utaltam arra a lehetőségre, hogy éntudatunk bizonyosan nem az egyetlen tudatosság rendszerünkben, hanem - talán anélkül, hogy tudnánk - alárendelődik valamilyen további tudatosságnak, éppen úgy, ahogy az egyszerűbb komplexusok függenek az énkomplexustól.

(C. G. Jung: Szellem és élet, részletek)




Nincsenek megjegyzések: