Vájatok

   A don Juantól kapott ismeretek birtokában arra az általa is vallott következtetésre jutottam, hogy kognitív világának legfontosabb eleme a szántszándék ideája. Az ősi Mexikó sámánjai az univerzumban áramló energia látása során kaptak bepillantást a szántszándék működésébe; a világegyetemet átjáró erőként fogták fel, mely az idő és tér minden szegmensében érezteti hatását. A szántszándék a dolgok mögötti hajtóerő, mely a látók számára felbecsülhetetlen értékkel bír: a szántszándék - a tiszta absztrakció - oly szorosan kapcsolódik az emberhez, hogy az bármikor irányítása alá vonhatja! Ám a sámánok jól tudták, hogy csupán egyetlen módja van a szántszándék uralásának: a feddhetetlen viselkedés, melyet kizárólag a legfegyelmezettebb tanítványok érhetnek el.
 
 
Neo és Szeráf (Mátrix újratöltve)
 
   A sámánok kognitív rendszerének másik döntő jelentőségű eleme az idő és tér fogalmának újfajta értelmezése volt. Számukra az idő és a tér nem ugyanazt jelentette, mint az átlagembernek, aki hétköznapi kognitív rendszere szerves részeként alkalmazza ezeket a fogalmakat. Egy átlagember a következőképp fogja fel az időt: „nem-térbeli kontinuum, amelyben az események megfordíthatatlan sorrendben haladnak a múlttól a jelenen át a jövő felé.” A tér pedig: „háromdimenziós területek véges kiterjedése, mely magában foglalja a csillagokat és a galaxisokat is, tehát maga az univerzum.”
   Ezzel szemben az ősi Mexikó sámánjai úgy tekintik az időt, mint valamiféle gondolatot vagy szándékot, melyet egy felfoghatatlan nagyságú létező gondolt el. Ők a következő állítást vélik logikusnak: az ember a fenti - elképzelhetetlen erők által megteremtett - gondolat vagy szándék részeként létezik, s még őriz magában valamit ebből a gondolatból. Az eredeti szándék ezen hányada pedig a rendkívüli fegyelem bizonyos feltételei mellett újra visszanyerhető.
   Másrészt a tér a cselekvés absztrakt birodalma, melyet a látók végtelenségnek neveznek, és úgy utalnak rá, mint minden élőlény törekvéseinek végösszegére. A tér számukra elérhető, már-már földközeli, mintha kihasítottak volna egy nagyobb szeletet a tér absztrakt struktúrájából. Don Juan leírásával összhangban azt mondhatom, hogy az ősi Mexikó sámánjai nem olyan zavaros módon fogták fel az időt és a teret, mint mi. Ők úgy vélték, hogy ezek - bár szavakkal kifejezhetetlen módon - az ember elidegeníthetetlen részét képezik.
 
 
 
 
   Az ősi sámánok kognitív világának volt egy másik fontos eleme is: az idő kereke. Azt mondták, hogy az idő egyfajta végtelen hosszúságú és szélességű alagút, melyben öntükröző vájatok találhatók. Maguk a vájatok is végtelen hosszúak, s végtelenül sok található belőlük. Az élőlényeket az életerő ellenállhatatlanul arra készteti, hogy belebámuljanak egy-egy vájatba. És amikor így tesznek, csapdába esnek, hogy csak abban az egy vájatban éljenek.
   A harcosok végső célja, hogy mélységes fegyelemről árulkodó tetteik révén hajlíthatatlan figyelmüket az idő kerekére összpontosítsák, s ezzel fordítsanak rajta egyet. Azok a harcosok, akiknek sikerült elfordítaniuk az idő kerekét, belenézhetnek bármelyik vájatba, és kiemelhetnek onnan bármit, amit csak megkívánnak. Amikor megszabadulnak a vájatba bámulás igéző erejétől, a harcosok bármelyik irányba nézhetnek, s láthatják, ahogy az idő elvonul, vagy éppen közelít feléjük. Ezen a módon szemlélve az idő kereke elsöprő hatást fejt ki a harcos életére, sőt még azon is túl. Úgy tűnik, mintha egy orsó, mely önálló élettel rendelkezik, fűzné a harcosokat együvé. Az orsó a sámánok világában az idő kereke.

(Carlos Castaneda: Az idő kereke)

Megjegyzések