17%

Jó lenne elgondolkozni végre azon, hogy egy ember szerencsétlensége vagy betegsége nem elsősorban vagy egyáltalán nem szervezetünk magánügye. Abba egyénnek és környezetnek, egyénnek és társadalomnak kapcsolata is belejátszik. Nem kielégítő kapcsolata elsősorban. Ha az egyén nem találja meg a helyét a közösségben, vagy ha a közösség nem biztosít megfelelő létfeltételeket az egyénnek – ez valahol a vegetatívában is károsodást okoz: lyukadás vagy hasadás áll elő a szervezetben; gyomorfekély, infarktus, daganat. Gondolom az elidegenedés korunkban annyit tárgyalt kérdéséhez is kapcsolódik mindez. Egyáltalán, nem kellene-e többet foglalkoznunk azzal, hogy romló kapcsolataink miként bomlasztanak meg sejtcsoportokat a szervezetben, ahelyett, hogy a nikotinra hárítanánk a felelősséget?

~ Latinovits Zoltán ~

 ☆ ☆ ☆

Épp ezen a nyáron megkérdeztem William Styron regényírót egy kínai étteremben, hány embernek van meg az egész bolygón az, ami nekünk, vagyis élni érdemes élete. Közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy 17%-nak.
Másnap besétáltam a manhattani belvárosba régi barátommal, egy orvossal, aki mindenfajta függőségben szenvedőket kezel a Bellevue-kórházban. Sok páciense hajléktalan, és ráadásul HIV-pozitív. 

Elmondtuk neki, hogy Styronnal 17%-ot kalkuláltunk. Nagyjából pontosnak tűnik, mondta ő.
Ahogy már másutt megírtam, ez az ember szent. Az én meghatározásom szerint a szent olyan ember, aki tisztességesen viselkedik egy tisztességtelen társadalomban.

~ Kurt Vonegut ~

 ☆ ☆ ☆

Fontosnak tartom a kritikai pszichológiát. Nem csak szociális és lélektani szempontból, de spirituális szempontból is. Mindkettőből azért, mert mind a pszichológus szakma, mind a spirituális műhelyek fölösleges köröket futtatnak emberekkel. 

A doktorok azért, mert sok esetben pontosan tudják, hogy nem a pácienssel van probléma, hanem a környezetével. És ezzel gyakorlatilag egyáltalán nem foglalkoznak, még ha pontosan látják is, hogy semmi másra nem lenne szükség, mint környezetváltásra. És még ha tudják azt is, hogy a páciensnek nincs lehetősége a változtatásra, áltatják őt mindenféle terápiákkal. Holott őszintén meg kéne mondani, hogy egyszerűen ennyiről van szó. 

A másik területen pedig azért folyik áltatás, mert a szellemi utak nem a pszichológiai, anyagi, kapcsolati jóllét megteremtésére, vagyis nem a társadalomban boldogulás elérésére valók. (És nem mondják el, hogy ennek ellenére pszichológiai ismeretek, alapok nélkül - vagy legalábbis minimális önismeret nélkül - belevágni az ezospiri dzsungelébe olyan, mint lélekvesztőn nekivágni a vad tengernek.) Mégis elhitetik a keresővel, hogy meg fogja kapni mindazt, amire vágyik, ha eléggé akarja: vagyis itt sem veszik figyelembe a hozzájuk fordulók szociális környezetét, adott helyzetét. De ha elég sok legyen ön is milliomos tanfolyamot elvégez, ha vesz karmalátó szemüveget (Popper Pétert idézem), palackozott csodatévő vizeletet, rontásoldó kristályt, angyalok közvetlen hívására is alkalmas okostelefont és még ki tudja mi mindent, akkor minden álma valóra válik e földön. És nem mondják el, hogy mindezeknek köze sincs az istenkereséshez, a megvilágosodáshoz vagy a megszabaduláshoz. (a szerk.)

A szociálpszichológia egyik alaptétele, hogy az egyén és annak csoporttagságai egymástól nem elkülöníthetőek. Noha gondolataink, érzéseink, értékelésink mögött megjelenő társas és kognitív folyamatok hatásai elválaszthatatlanul összefonódnak, az uralkodó pszichológiai megközelítés csak az egyént helyezi vizsgálatának középpontjába. Működőképes lehet-e a vállaltan egyén-központú és ideológiamentes pszichológia a a XXI. században?

Közhely, de a tudomány sosem lehet független a politikától, hiszen önmaga is egy társadalmi jelenség, így a pszichológia tudománya bármit is fogalmaz meg, az társadalmi diskurzusba ágyazódik. A pszichológia 30-40 éve mégis úgy csinál, mintha nem lenne körülötte társadalom. Az úgynevezett pszichotudományok (pszichiátria, pszichoterápia, pedagógia, munkalélektan stb.) egy ágazatba történő összeolvadását is a társadalmi igények hívták életre. Minden korban tetten érhető volt az a viszonyítási rendszer, ami alapján az emberek értékelték magukat és a világot. A XIX. század végén az egyik ilyen morális viszonyítási és értékelő alap a pszichológia lett.

Az új ágazat azonban a nyugati-kapitalista világ terméke volt, s csak napjainkban merült fel a kérdés: mennyire univerzális az eszközrendszer? Az uralkodó individualista nézetrendszer az egyéni sikereket, a javak felhalmozását teszi meg a boldogság alapkövének, a modern pszichológia pedig – akár tudatosan, akár nem – ehhez nyújt ideológiai alapot.

Nyomasztó morális parancs lett a “találd meg önmagad”.

Manapság folyton önmagunkat kell megtalálnunk és menedzselnünk. Csak rajtunk múlik, hogy sikeresek vagy mondjuk elég jó anyák leszünk-e, s ha nem sikerül, akkor egyedül kell szembenéznünk a kudarccal. A jelenkori pszichológia természetesen segíti is az embereket ezen feladatok megoldásában, de paradox mód, normatív diskurzusa révén elő is idézi ezeket a problémákat. Létrehozza azt, amit gyógyít, és egyéni szinten kvázi együttműködik a medikalizált, betegségközpontú rendszer fenntartásában is. Ugyanez a helyzet iskolai környezetben, ahol a központi téma a viselkedés- és teljesítményzavar; vagy hátrányos helyzetű csoportok esetében is, ahol retorikai eszközeivel a pszichológia az érintett csoport elnyomottságának forrását képes újfent tudatosítani. Emögött az a tévhit állhat, hogy a pszichológia az embert objektív valójában, történelemtől, környezettől és politikától független statikus létezőnek tekinti.

Szükséges újraértékelnünk a pszichológia természetét. Újraértelmezést kíván a nyugati világ individualizmusba vetett hite és a hazai, államszocializmus évei után kialakult értéksemleges, társadalmi környezetet tematizálni nem tudó nézőpont is. A kritikai pszichológia társadalmi szintű változást követel, továbbá amellett érvel, hogy a szakmának meg kell tanulnia beszélni a környezet megváltoztathatóságáról, át kell értékelnie normatív diskurzusát, és minden társadalmi réteg problémáit kezelnie kell, hiszen a szociálpszichológiai jelenségek jelenidőben és köztünk, emberek közt zajlanak.

Forrás: mindset.co.hu

A Pszichológusok Etikai Kódexe öt alapelvet határoz meg, amelyek a pszichológus számára egész tevékenysége során vezérelvként, ars poeticaként kell, hogy szolgáljanak. Ezek az emberi méltóság tisztelete, az elkötelezettség és felelősség, a feddhetetlenség, a szakszerűség és a segíteni akarás elve.

Jelen kritikai pszichológiai kiáltvány szempontjából különösen jelentős a második alapelv, amely megfogalmazza, hogy a pszichológus felelősséget érez a társadalom, a szűkebb közösség és a kliensei iránt. A közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik. A Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexe tehát szövegszerűen tartalmazza a társadalmi felelősségvállalást és a közjó iránti elkötelezett tevékenység fontosságát, azonban több említést nem is tesz a pszichológus társadalmi felelősségéről, nem részletezi további pontokban ennek a kereteit. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szakma etikai kódexe miért foglalkozik részletesen például a kutatásetikai alapelvekkel és publikálási szabályokkal összesen további huszonkét alpontban, ha a társadalmi felelősség csupán alapelvként kerül megemlítésre?

A pszichológia egyik axiómája szerint a kliens személyes tapasztalataival dolgozunk, ám ez még önmagában nem zárná ki a társadalomtudatos megközelítés terápiás létjogosultságát, hiszen az élő személyes tapasztalatot össze lehet kötni a társadalmi valósággal. Jogosan merül fel a kérdés, hogyan és mit kell tennie a pszichológusnak a társadalomért, amelynek szerves része? Vajon a pszichológiai tudás és műveltség terjesztését jelenti vagy a mentális betegségekről szóló tévhitek felszámolását, illetve a pszichés megbélyegzettség elleni küzdelmet? Esetleg a pszichológusnak nyilvánosan be kell avatkoznia olyan társadalmi kérdésekbe, amelyekben szakmailag kompetens tudással rendelkezik? A homályos mondatok mögött valójában a pszichológia identitását, struktúráját és reflektálatlan normáit érintő kérdések húzódnak meg. Az alábbiakban három olyan elvet fogalmazunk meg (individualitás, neutralitás és pszichológia mint természettudomány), amelyek jelenleg áthatják a mainstream pszichológiát. A tanulmány során a mainstream pszichológiának kritikáját adó „kritikai pszichológia” nézőpontból igyekszünk ezekre az elvekre rátekinteni valamint kérdéseket vetni fel az egyén és társadalom viszonyát illetően.

A teljes tanulmány - Máriási Dóra, Vida Katalin: Kritikai pszichológiát! - itt olvasható.