Arkhai
görögül annyit jelent,
mint kezdetek.
Oly különösen fontos lesz minden, a szél egy önfeledt mozdulata, amint,
úgy látszik, megborzolja a lombot, a tenger ütemes
emelkedése-süllyedése, ahogy „lélegzik”, mint Szophoklész mondja, egy
légy zizegése, kis felhőfolt a láthatár alján, egy kagylóhéj, egy
kavics, egy a sziklán összegyűlt sós rétegen megtört sugár, mindez oly
közel került és olyan jelentős lett, olyan új és tiszta és súlyos,
mintha egyszerre kiderült volna, hogy mindez aranyból van, és az ember e
mérhetetlen kincs birtokosa lett. A sugárzó nap fehéren izzó fénye, a
sós pára, olajfák, ciprusok, babérok, tengeri fenyők zsongító illata, a
forrón nyirkos levegő bársonyos érintése, s egy nem hallható feloldott
összhang, minden érzék azt kapja, amit a legjobban szeret, és önmaga
teljességében csordultig issza magát. Mámor, és mégsem az. A sétáló maga
elé dúdol és ténfereg. Aztán elfelejt dúdolni és ténferegni. Mit
csinál? Van. Megszűnt lenni. Felszívta a tengert, a fehér sziklákat, az
illatot, a langyos léghullámokat, és mialatt felszívta, elveszett benne,
felszívódott. Elosztotta magát azok között, akik megajándékozták.
Egyszerre mérhetetlen gazdagság ura lett, mindenét elvesztette. Most
mindenre gondolhatna, de nem gondol semmit. A világ gondolja őt. Nincs
más dolga, csak hogy legyen, és egészen eltelik e teljesíthetetlen
feladat könnyűségével. A tengerparti séta filozófiája a világ
legnehezebb tudása, úgy hogy a legkönnyebb: nem csinálni semmit, hogy
ezalatt csinálódjék minden, ami lényeges.
A varázsló elvarázsolja önmagát, láthatatlanná vált önmaga számára.
Nem várja a megszabadító fényt. Az alvásban nincsen semmi várakozás,
nincs hiány, mert minden nagy élettény hiánytalanul teljesen egyenlő
önmagával. Alszik úgy, ahogy az előbb evett, járt, szeretett, éppen
olyan mélyen és személyesen: éppen olyan könnyen, örömmel és átlépve
önmagát, elmerülve a nagy Semmiben, ami a Világ.
(Hamvas Béla: Arkhai)
