Nem arról van szó, hogy ahogy múlik az idő, a harcos megtanul sámánnak lenni; amit megtanul, az sokkal inkább az energia megőrzése. Ez az energia pedig képessé teszi őt arra, hogy kezeljen néhány, számára jelenleg elérhetetlen energiamezőt. A samanizmus a tudomás egy állapota; azon energiamezők kezelésének képessége, melyeket nem hasznosítunk a megszokott, általunk ismert világ érzékelése során.
Az univerzumban létezik egy mérhetetlen, leírhatatlan erő, melyet a sámánok szántszándéknak neveznek, és egyfajta összekötő kapocs által a világegyetemben létező minden egyes dolog kapcsolatban áll a szántszándékkal. A harcosok törődnek azzal, hogy megvitassák ezen összekötő kapocs sajátosságait, hogy megértsék, és munkába állítsák azt. Különösen nagy figyelmet fektetnek arra, hogy megtisztítsák azt a mindennapi élet megszokott dolgainak tompító hatásától. A samanizmust ezen a szinten az embert a szántszándékkal összekötő kapocs megtisztításaként lehet meghatározni.
A sámánok számára roppant fontos a múlt, de nem a saját, személyes múltjuk. A sámánok számára a múltat a régmúlt idők varázslóinak tettei jelentik. Azért kutatják a múltjukat, hogy egyfajta viszonyítási pontra tegyenek szert. Csakis a sámánok keresnek valódi viszonyítási pontot a múltjukban. Számukra a viszonyítási pont kialakítása azt jelenti, hogy esélyt kapnak a szántszándék tanulmányozására.
A köznapi emberek szintén tanulmányozzák a múltat, de ők általában a saját személyes múltjukat vizsgálják, személyes okokból. A köznapi emberek a múlt alapján ítélik meg magukat, legyen az akár a saját személyes múltjuk, akár az adott kor ismeretei a múltról, hogy igazolást találjanak jelenlegi vagy jövőbeni viselkedésükre, vagy hogy egyfajta modellt alakítsanak ki maguknak.
A szellem minden pillanatban megnyilvánul a harcosok számára. Mindazonáltal ez ebben a formában nem teljesen igaz. A teljes igazság az, hogy a szellem mindenki számára ugyanazzal az intenzitással és következetességgel nyilatkozik meg, de csak a harcosok vannak ráhangolódva az efféle kinyilatkoztatásokra.
A harcosok a samanizmusról úgy szólnak, mint egy mágikus, misztikus madárról, mely egy pillanatra szünetelteti röptét, hogy reményt és célt adjon az embernek; a harcosok az általuk a bölcsesség madarának, a szabadság madarának nevezett madár szárnyai alatt élnek.
A harcosok számára a szellem absztrakt dolog, egyszerűen azért, mivel szavak, sőt gondolatok nélkül ismerik azt. Absztrakt, mivel nem képesek megfogalmazni, mi is a szellem. Mégis, anélkül hogy a leghalványabb esélyük vagy vágyuk lenne arra, hogy megértsék, a harcosok foglalkoznak a szellemmel, és kezelik azt. Felismerik, meghívják, előcsalogatják, bizalmas viszonyba kerülnek vele, és kifejezik azt a tetteikkel.
A köznapi emberek esetében a szántszándékkal a kapcsolat gyakorlatilag halott, és a harcosok is hasznavehetetlen összekötő kapoccsal kezdenek, mivel az nem reagál önként. E kapcsolat újraélesztésének érdekében a harcosoknak kérlelhetetlen, kemény célra van szükségük – egy speciális lelkiállapotra, melyet hajthatatlan szántszándéknak neveznek.
Az ember felmérhetetlen erővel rendelkezik: a halál csak azért létezik, mert mi magunk szándékoljuk azt születésünk pillanatától fogva. A halál szándéka felfüggeszthető, ha megváltoztatjuk a gyűjtőpontunk helyzetét.
A cserkészés művészete abból áll, hogy az ember elsajátítja az álcázás minden apró fortélyát. És olyan jól megtanulja őket, hogy senki se jöhessen rá, mikor álcázza magát. Ezért könyörtelennek, ravasznak, türelmesnek és kedvesnek kell lenni. Ám a könyörtelenség nem lehet kíméletlenség, a ravaszság nem lehet kegyetlenség, a türelem nem lehet közömbösség, a kedvesség pedig nem lehet ostobaság.
A varázslók tetteinek van egy rejtett célja, aminek semmi köze sincs a személyes előnyökhöz. A köznapi emberek csak akkor cselekszenek, ha haszonra van kilátásuk. A harcosok viszont nem a haszonért, hanem a szellemért cselekszenek.
Először az ősi idők látói észlelték látásuk segítségével, hogy a szokatlan viselkedésmód megremegteti a gyűjtőpontot. Hamar felfedezték, hogy ha rendszeresen gyakorolják, és bölcsen irányítják ezt a szokatlan viselkedésmódot, akkor az végül elmozdulásra kényszeríti a gyűjtőpontot.
A csendes tudás nem más, mint a szántszándékkal való közvetlen kapcsolat.
A samanizmus visszatérés. A harcos győzedelmesen tér vissza a szellemhez, miután alászállt a pokolba. Trófeákat hoz magával onnan; és a megértés az egyike ezeknek.
A harcosok – mivel cserkészők – tökéletesen értik az emberi viselkedést. Például értik, hogy az emberi lények egy leltár teremtményei. Egy adott leltár tételeinek ismerete tesz valakit a saját területén tudóssá vagy szakértővé.
A harcosok tudják, hogy ha egy köznapi ember leltára romba dől, az adott ember vagy kibővíti ezt a leltárt, vagy összeomlik az öntükrözésének világa. Az átlagemberek hajlandóak új elemeket beépíteni a leltárukba, feltéve, hogy azok nem mondanak ellent az alapvető rendszernek. Azonban ha ezen új elemek ellentmondásban állnak a rendszerrel, az elme összeomlik, mivel az elme ez a bizonyos leltár. A harcosok erre a tudásra építenek, amikor az énképünk tükrének összetörésére törekszenek.
A harcosok soha nem építhetnek hidat, hogy csatlakozzanak a köznapi emberekhez. De ha az emberek úgy kívánják, nekik kell hidat építeni, hogy csatlakozzanak a harcosokhoz.
Ahhoz, hogy a samanizmus rejtelmei feltáruljanak előttünk, elengedhetetlen, hogy a szellem alászálljon ránk, s puszta jelenlétével egy bizonyos helyzetbe mozdítja el gyűjtőpontunkat. Ezt a pontot a sámánok a szánalomnélküliség helyének nevezik.
A gyűjtőpont elmozdításához a szánalomnélküliség helyzetébe valójában semmiféle eljárás nem szükségeltetik: a szellem megérinti az embert, annak pedig elmozdul a gyűjtőpontja. Ilyen egyszerű az egész.
Ahhoz, hogy hagyjuk, hogy megragadjon bennünket a varázslat, száműznünk kell elménkből a kétkedést. Ha megszűnnek a kétségek, bármi lehetségessé válik.
Az ember lehetőségei oly hatalmasak és rejtélyesek, hogy a harcosok ahelyett, hogy gondolkodnának rajtuk, azt választották, hogy felderítik őket, annak reménye nélkül, hogy valaha is megértik ezeket.
A harcosok minden tette a gyűjtőpontjuk elmozdulásának következménye, ezeket az elmozdulásokat pedig a rendelkezésükre álló energiamennyiség határozza meg.
A gyűjtőpont bármilyen elmozdulása elmozdulás az egyéni énnel való túlzott törődéstől. A sámánok hiszik, hogy a gyűjtőpont helyzete teszi a mai embert öldöklő egoistává, olyan lénnyé, akit teljesen leköt a saját énképe. Mivel elveszítette a reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt.
A harcos útjának legfőbb célja az, hogy letaszítsa a trónjáról az önteltséget, és a harcosok minden tette arra irányul, hogy megvalósítsák ezt a célt.
A sámánok megfosztották álcájától az önteltséget, és úgy találták, hogy az nem más, mint az önmagát valami másnak tettető önsajnálat.
A köznapi világban a szavunk és a döntéseink könnyűszerrel visszavonhatóak. Ebben a világban a halál az egyetlen megmásíthatatlan dolog. A sámánok világában viszont a hagyományos halál visszavonható, a sámánok adott szava ellenben nem. A sámánok világában a döntéseket nem lehet megváltoztatni vagy módosítani; ha egyszer meghozták őket, örökre fennállnak.
Az emberi lét egyik legdrámaibb jelensége az ostobaság és az öntükrözés közötti kísérteties kapcsolat. Az ostobaság kényszeríti az átlagembert arra, hogy félrelökjön mindent, ami nem felel meg öntükröző elvárásainak. Köznapi emberként például vakok vagyunk az emberi lények számára elérhető tudás legkritikusabb részére, a gyűjtőpont létezésére, és arra a tényre, hogy az elmozdulhat.
Az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a samanizmus nem varázsigékből és hókusz-pókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világol érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges. A köznapi emberek reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte.
Az az emberek legfőbb baja, hogy érzik, hogy rejtett erőforrások állnak a rendelkezésükre, de nem merik felhasználni azokat. Ezért mondják azt a harcosok, hogy az ember nyomorúságos helyzete az ostobasága és a tudatlansága közti ellenpontban van. Az embereknek, különösen manapság, arra van szükségük, hogy olyan új ideákat sajátítsanak el, melyeknek csakis a belső világukhoz van közük – sámáni ideákat, olyan ideákat, melyekkel vele jár, hogy szembenézzenek az ismeretlennel, hogy szembenézzenek saját halálukkal. Most legfőképpen arra van szükségük, hogy megtanítsák nekik a gyűjtőpont titkait.
A szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják ezeket a tetteiket az absztraktnak.
Az univerzumban létezik egy mérhetetlen, leírhatatlan erő, melyet a sámánok szántszándéknak neveznek, és egyfajta összekötő kapocs által a világegyetemben létező minden egyes dolog kapcsolatban áll a szántszándékkal. A harcosok törődnek azzal, hogy megvitassák ezen összekötő kapocs sajátosságait, hogy megértsék, és munkába állítsák azt. Különösen nagy figyelmet fektetnek arra, hogy megtisztítsák azt a mindennapi élet megszokott dolgainak tompító hatásától. A samanizmust ezen a szinten az embert a szántszándékkal összekötő kapocs megtisztításaként lehet meghatározni.
A sámánok számára roppant fontos a múlt, de nem a saját, személyes múltjuk. A sámánok számára a múltat a régmúlt idők varázslóinak tettei jelentik. Azért kutatják a múltjukat, hogy egyfajta viszonyítási pontra tegyenek szert. Csakis a sámánok keresnek valódi viszonyítási pontot a múltjukban. Számukra a viszonyítási pont kialakítása azt jelenti, hogy esélyt kapnak a szántszándék tanulmányozására.
A köznapi emberek szintén tanulmányozzák a múltat, de ők általában a saját személyes múltjukat vizsgálják, személyes okokból. A köznapi emberek a múlt alapján ítélik meg magukat, legyen az akár a saját személyes múltjuk, akár az adott kor ismeretei a múltról, hogy igazolást találjanak jelenlegi vagy jövőbeni viselkedésükre, vagy hogy egyfajta modellt alakítsanak ki maguknak.
A szellem minden pillanatban megnyilvánul a harcosok számára. Mindazonáltal ez ebben a formában nem teljesen igaz. A teljes igazság az, hogy a szellem mindenki számára ugyanazzal az intenzitással és következetességgel nyilatkozik meg, de csak a harcosok vannak ráhangolódva az efféle kinyilatkoztatásokra.
A harcosok a samanizmusról úgy szólnak, mint egy mágikus, misztikus madárról, mely egy pillanatra szünetelteti röptét, hogy reményt és célt adjon az embernek; a harcosok az általuk a bölcsesség madarának, a szabadság madarának nevezett madár szárnyai alatt élnek.
A harcosok számára a szellem absztrakt dolog, egyszerűen azért, mivel szavak, sőt gondolatok nélkül ismerik azt. Absztrakt, mivel nem képesek megfogalmazni, mi is a szellem. Mégis, anélkül hogy a leghalványabb esélyük vagy vágyuk lenne arra, hogy megértsék, a harcosok foglalkoznak a szellemmel, és kezelik azt. Felismerik, meghívják, előcsalogatják, bizalmas viszonyba kerülnek vele, és kifejezik azt a tetteikkel.
A köznapi emberek esetében a szántszándékkal a kapcsolat gyakorlatilag halott, és a harcosok is hasznavehetetlen összekötő kapoccsal kezdenek, mivel az nem reagál önként. E kapcsolat újraélesztésének érdekében a harcosoknak kérlelhetetlen, kemény célra van szükségük – egy speciális lelkiállapotra, melyet hajthatatlan szántszándéknak neveznek.
Az ember felmérhetetlen erővel rendelkezik: a halál csak azért létezik, mert mi magunk szándékoljuk azt születésünk pillanatától fogva. A halál szándéka felfüggeszthető, ha megváltoztatjuk a gyűjtőpontunk helyzetét.
A cserkészés művészete abból áll, hogy az ember elsajátítja az álcázás minden apró fortélyát. És olyan jól megtanulja őket, hogy senki se jöhessen rá, mikor álcázza magát. Ezért könyörtelennek, ravasznak, türelmesnek és kedvesnek kell lenni. Ám a könyörtelenség nem lehet kíméletlenség, a ravaszság nem lehet kegyetlenség, a türelem nem lehet közömbösség, a kedvesség pedig nem lehet ostobaság.
A varázslók tetteinek van egy rejtett célja, aminek semmi köze sincs a személyes előnyökhöz. A köznapi emberek csak akkor cselekszenek, ha haszonra van kilátásuk. A harcosok viszont nem a haszonért, hanem a szellemért cselekszenek.
Először az ősi idők látói észlelték látásuk segítségével, hogy a szokatlan viselkedésmód megremegteti a gyűjtőpontot. Hamar felfedezték, hogy ha rendszeresen gyakorolják, és bölcsen irányítják ezt a szokatlan viselkedésmódot, akkor az végül elmozdulásra kényszeríti a gyűjtőpontot.
A csendes tudás nem más, mint a szántszándékkal való közvetlen kapcsolat.
A samanizmus visszatérés. A harcos győzedelmesen tér vissza a szellemhez, miután alászállt a pokolba. Trófeákat hoz magával onnan; és a megértés az egyike ezeknek.
A harcosok – mivel cserkészők – tökéletesen értik az emberi viselkedést. Például értik, hogy az emberi lények egy leltár teremtményei. Egy adott leltár tételeinek ismerete tesz valakit a saját területén tudóssá vagy szakértővé.
A harcosok tudják, hogy ha egy köznapi ember leltára romba dől, az adott ember vagy kibővíti ezt a leltárt, vagy összeomlik az öntükrözésének világa. Az átlagemberek hajlandóak új elemeket beépíteni a leltárukba, feltéve, hogy azok nem mondanak ellent az alapvető rendszernek. Azonban ha ezen új elemek ellentmondásban állnak a rendszerrel, az elme összeomlik, mivel az elme ez a bizonyos leltár. A harcosok erre a tudásra építenek, amikor az énképünk tükrének összetörésére törekszenek.
A harcosok soha nem építhetnek hidat, hogy csatlakozzanak a köznapi emberekhez. De ha az emberek úgy kívánják, nekik kell hidat építeni, hogy csatlakozzanak a harcosokhoz.
Ahhoz, hogy a samanizmus rejtelmei feltáruljanak előttünk, elengedhetetlen, hogy a szellem alászálljon ránk, s puszta jelenlétével egy bizonyos helyzetbe mozdítja el gyűjtőpontunkat. Ezt a pontot a sámánok a szánalomnélküliség helyének nevezik.
A gyűjtőpont elmozdításához a szánalomnélküliség helyzetébe valójában semmiféle eljárás nem szükségeltetik: a szellem megérinti az embert, annak pedig elmozdul a gyűjtőpontja. Ilyen egyszerű az egész.
Ahhoz, hogy hagyjuk, hogy megragadjon bennünket a varázslat, száműznünk kell elménkből a kétkedést. Ha megszűnnek a kétségek, bármi lehetségessé válik.
Az ember lehetőségei oly hatalmasak és rejtélyesek, hogy a harcosok ahelyett, hogy gondolkodnának rajtuk, azt választották, hogy felderítik őket, annak reménye nélkül, hogy valaha is megértik ezeket.
A harcosok minden tette a gyűjtőpontjuk elmozdulásának következménye, ezeket az elmozdulásokat pedig a rendelkezésükre álló energiamennyiség határozza meg.
A gyűjtőpont bármilyen elmozdulása elmozdulás az egyéni énnel való túlzott törődéstől. A sámánok hiszik, hogy a gyűjtőpont helyzete teszi a mai embert öldöklő egoistává, olyan lénnyé, akit teljesen leköt a saját énképe. Mivel elveszítette a reményét arra, hogy valaha is visszatérjen minden dolgok forrásához, az ember az individualitásában keresett vigaszt.
A harcos útjának legfőbb célja az, hogy letaszítsa a trónjáról az önteltséget, és a harcosok minden tette arra irányul, hogy megvalósítsák ezt a célt.
A sámánok megfosztották álcájától az önteltséget, és úgy találták, hogy az nem más, mint az önmagát valami másnak tettető önsajnálat.
A köznapi világban a szavunk és a döntéseink könnyűszerrel visszavonhatóak. Ebben a világban a halál az egyetlen megmásíthatatlan dolog. A sámánok világában viszont a hagyományos halál visszavonható, a sámánok adott szava ellenben nem. A sámánok világában a döntéseket nem lehet megváltoztatni vagy módosítani; ha egyszer meghozták őket, örökre fennállnak.
Az emberi lét egyik legdrámaibb jelensége az ostobaság és az öntükrözés közötti kísérteties kapcsolat. Az ostobaság kényszeríti az átlagembert arra, hogy félrelökjön mindent, ami nem felel meg öntükröző elvárásainak. Köznapi emberként például vakok vagyunk az emberi lények számára elérhető tudás legkritikusabb részére, a gyűjtőpont létezésére, és arra a tényre, hogy az elmozdulhat.
Az, hogy a racionális emberek olyan rendíthetetlenül ragaszkodnak a saját énképükhöz, biztosítja feneketlen tudatlanságukat. Például figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a samanizmus nem varázsigékből és hókusz-pókuszokból áll, hanem abból a szabadságból, hogy nem pusztán a magától értetődőnek vett világol érzékeljük, hanem minden mást is, ami emberileg lehetséges. A köznapi emberek reszketnek a szabadság lehetőségétől. Pedig a szabadság ott van bennük, csak a kisujjukat kellene kinyújtaniuk érte.
Az az emberek legfőbb baja, hogy érzik, hogy rejtett erőforrások állnak a rendelkezésükre, de nem merik felhasználni azokat. Ezért mondják azt a harcosok, hogy az ember nyomorúságos helyzete az ostobasága és a tudatlansága közti ellenpontban van. Az embereknek, különösen manapság, arra van szükségük, hogy olyan új ideákat sajátítsanak el, melyeknek csakis a belső világukhoz van közük – sámáni ideákat, olyan ideákat, melyekkel vele jár, hogy szembenézzenek az ismeretlennel, hogy szembenézzenek saját halálukkal. Most legfőképpen arra van szükségük, hogy megtanítsák nekik a gyűjtőpont titkait.
A szellem csak akkor figyel oda, ha a beszélő gesztusokban nyilatkozik meg. A gesztusok pedig nem jeleket vagy testmozdulatokat jelentenek, hanem a valódi önfeledtség tetteit, a bőkezűség és a humor cselekedeteit. A harcosok a szellemnek szóló gesztusként a legjobbat hozzák ki magukból, és csendben felajánlják ezeket a tetteiket az absztraktnak.
Don Juanról írt utolsó könyvem Florinda Matus vezérletének egyenes folyománya. Címét – A csend ereje – szerkesztőm választotta, szemben az általam adott címmel, mely így hangzott: A belső csend. Miközben a könyvön dolgoztam, az ősi Mexikó sámánjainak nézőpontja rendkívül absztraktnak kezdett tűnni számomra. Florinda a legjobb formáját hozta, hogy eltérítsen az absztraktban való elmerüléstől. Hol a sámáni eljárások különböző elemeire próbálta figyelmem ráirányítani, hol
botrányos viselkedésével igyekezett megdöbbenteni, csakhogy elérje mindezt. De végül semmi sem tűnt elég hathatósnak, hogy megtörje kérlelhetetlen megszállottságomat.
A csend ereje intellektuális jellegű áttekintés az ősi Mexikó sámánjainak elképzeléseiről azok legabsztraktabb formájában. Míg a könyvet írtam, eltöltött ezeknek az embereknek a hangulata, vágyuk, hogy egyfajta kvázi-racionális módon egyre nagyobb mérvű tudást birtokoljanak. Egyszer Florinda megjegyezte, hogy az ősi sámánok annyira hihetetlenül hidegek és elkülönültek voltak,
hogy semmiféle emberi melegség nem érinthette őket többé. Eggyé olvadtak a kutatással, a tudás utáni hajszával, s hidegségükkel a végtelen hidegségét tükrözték. Sikerült annyira megváltoztatniuk emberi nézőpontjukat, hogy illeszkedjen az ismeretlen jéghidegségéhez.
Bennem is hasonló zajlott le, s hiába próbáltam kétségbeesetten ellenszegülni az áradatnak. Gondolataim egyre inkább hasonlatossá váltak a kutatásuk végéhez közeledő ősi sámánokéihoz. Szó sincs arról, hogy ne tudtam volna nevetni – ellenkezőleg, életem végtelen örömmé vált, s mégis megmaradt szakadatlan, könyörtelen keresésnek. A végtelen akart elnyelni, és próbáltam felkészülni rá. Azt viszont nem kívántam, hogy semmivé oldjon, mert szükségem volt emberi vágyaimra, vonzalmaimra és ragaszkodásaimra, nem számított, mennyire hiábavalóak. Ám minden másnál jobban a világon az ősi sámánokhoz szerettem volna hasonlítani, bár én kizárólag don Juant és társait ismertem, s amit ők képviseltek, igencsak távol esett azoknak az idegen sámánoknak a hidegségétől.
Florinda jóvoltából azonban nagyszerűen tudtam hajlíthatatlan figyelemmel összpontosítani általam sosem ismert emberek hangulatára. S ahogy a világukra fókuszáltam, csapdába ejtettek. Reményem sem volt, hogy valaha is kiszabadulok a vonzásukból. Persze, Florinda nem hitte, hogy állapotom végleges lenne, így gyakran humorizált rajtam.
– Nem is vagy annyira menthetetlen, mint hiszed – nevetett a képembe. – Eljön majd a pillanat, amikor megváltoztatod az irányodat. Talán végleg kivetsz magadból minden gondolatot az ősi sámánokkal kapcsolatban. Sőt, talán még azokra a sámánokra is magasról teszel majd, akikkel közeli viszonyban álltál, például Juan Matus nagualra. Igen, még az ő személyét is a szemétre hajíthatod!
– Meglátod majd, a harcosnak nincsenek határai. Improvizációs képessége annyira éles, hogy a semmiből is képes építkezni – s nem csupán légvárat épít, hanem kézzelfogható, gyakorlatias dolgokat.
– Így lesz! És nem csupán elfelejted őket, hanem épp mielőtt belezuhannál a szakadékba – persze, ha vagy annyira merész, hogy a peremén sétálj, anélkül, hogy eltávolodnál tőle –, elérkezel majd egy igazi harcosi következtetéshez: a rend és a szilárdság végtelenül inkább neked való, mint az ősi sámánok megszállottsága!
Florinda szavai olyan voltak, mint valami nagyívű, reményteli jóslat, s talán még igaza is lehetett – abban mindenesetre, hogy hogy a harcos forrásai kiapadhatatlanok. Számomra csupán annyi hibádzott, hogy ahhoz, hogy rátaláljak egy új, ám vérmérsékletemhez mégis illő világnézetre és énképre, valóban végig kellett sétálnom a szakadék szélén. Kétely nélkül tudtam, hogy megvan a merszem és az erőm, hogy elérjem ezt a hőstettet. Bár ki tudja előre?
botrányos viselkedésével igyekezett megdöbbenteni, csakhogy elérje mindezt. De végül semmi sem tűnt elég hathatósnak, hogy megtörje kérlelhetetlen megszállottságomat.
A csend ereje intellektuális jellegű áttekintés az ősi Mexikó sámánjainak elképzeléseiről azok legabsztraktabb formájában. Míg a könyvet írtam, eltöltött ezeknek az embereknek a hangulata, vágyuk, hogy egyfajta kvázi-racionális módon egyre nagyobb mérvű tudást birtokoljanak. Egyszer Florinda megjegyezte, hogy az ősi sámánok annyira hihetetlenül hidegek és elkülönültek voltak,
hogy semmiféle emberi melegség nem érinthette őket többé. Eggyé olvadtak a kutatással, a tudás utáni hajszával, s hidegségükkel a végtelen hidegségét tükrözték. Sikerült annyira megváltoztatniuk emberi nézőpontjukat, hogy illeszkedjen az ismeretlen jéghidegségéhez.
Bennem is hasonló zajlott le, s hiába próbáltam kétségbeesetten ellenszegülni az áradatnak. Gondolataim egyre inkább hasonlatossá váltak a kutatásuk végéhez közeledő ősi sámánokéihoz. Szó sincs arról, hogy ne tudtam volna nevetni – ellenkezőleg, életem végtelen örömmé vált, s mégis megmaradt szakadatlan, könyörtelen keresésnek. A végtelen akart elnyelni, és próbáltam felkészülni rá. Azt viszont nem kívántam, hogy semmivé oldjon, mert szükségem volt emberi vágyaimra, vonzalmaimra és ragaszkodásaimra, nem számított, mennyire hiábavalóak. Ám minden másnál jobban a világon az ősi sámánokhoz szerettem volna hasonlítani, bár én kizárólag don Juant és társait ismertem, s amit ők képviseltek, igencsak távol esett azoknak az idegen sámánoknak a hidegségétől.
Florinda jóvoltából azonban nagyszerűen tudtam hajlíthatatlan figyelemmel összpontosítani általam sosem ismert emberek hangulatára. S ahogy a világukra fókuszáltam, csapdába ejtettek. Reményem sem volt, hogy valaha is kiszabadulok a vonzásukból. Persze, Florinda nem hitte, hogy állapotom végleges lenne, így gyakran humorizált rajtam.
– Nem is vagy annyira menthetetlen, mint hiszed – nevetett a képembe. – Eljön majd a pillanat, amikor megváltoztatod az irányodat. Talán végleg kivetsz magadból minden gondolatot az ősi sámánokkal kapcsolatban. Sőt, talán még azokra a sámánokra is magasról teszel majd, akikkel közeli viszonyban álltál, például Juan Matus nagualra. Igen, még az ő személyét is a szemétre hajíthatod!
– Meglátod majd, a harcosnak nincsenek határai. Improvizációs képessége annyira éles, hogy a semmiből is képes építkezni – s nem csupán légvárat épít, hanem kézzelfogható, gyakorlatias dolgokat.
– Így lesz! És nem csupán elfelejted őket, hanem épp mielőtt belezuhannál a szakadékba – persze, ha vagy annyira merész, hogy a peremén sétálj, anélkül, hogy eltávolodnál tőle –, elérkezel majd egy igazi harcosi következtetéshez: a rend és a szilárdság végtelenül inkább neked való, mint az ősi sámánok megszállottsága!
Florinda szavai olyan voltak, mint valami nagyívű, reményteli jóslat, s talán még igaza is lehetett – abban mindenesetre, hogy hogy a harcos forrásai kiapadhatatlanok. Számomra csupán annyi hibádzott, hogy ahhoz, hogy rátaláljak egy új, ám vérmérsékletemhez mégis illő világnézetre és énképre, valóban végig kellett sétálnom a szakadék szélén. Kétely nélkül tudtam, hogy megvan a merszem és az erőm, hogy elérjem ezt a hőstettet. Bár ki tudja előre?
Fordította. Judith Spartacus
A magyar nyelvű idézetek forrásai:
Don Juan tanításai. Gondolat Kiadó, Budapest. 1991. Fordította: Zala Györgyi
Másik világ kapujában. Édesvíz Kiadó, Budapest. 1994. Fordította: Mahler Zoltán
Ixtláni utazás. Édesvíz Kiadó, Budapest. 1997. Fordította: Nagy Álmos
Mesék az erőről. Édesvíz Kiadó, Budapest. 1998. Fordította: Ambrose Montanus
Az erő második köre. Édesvíz Kiadó, Budapest. 1999. Fordította: Sebő Júlia
Belülről izzó tűz. Édesvíz Kiadó, Budapest. 1999. Fordította: Boreczky Elemér
A Sas ajándéka. Püski Kiadó, Budapest. 2002. Fordította: Püski Irén
A csend ereje. Püski Kiadó, Budapest. 2003. Fordította: Pordán Ferenc
Carlos Castaneda további, ebben a műben nem szereplő könyvei:
Mágikus gyakorlatok. Magyar Könyvklub, Budapest. 2002. Fordította: Gellért Péter
Az álmodás művészete. Püski Kiadó, Budapest. 2003. Fordította: Szabados Tamás
A végtelen aktív oldala. Püski Kiadó, Budapest. 2005. Fordította: Istvánfi András
Judith Spartacus egyéb fordításai:
Armando Torres: Találkozók az utolsó naguallal (digitális kiadvány, 2010.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése