Szivárvány-influenza járvány (terjeszti: Egri Mónika illusztrátor)

"A rajzolás mindig is jelen volt az életemben. Igaz, minden kisgyerek szeret firkálgatni, de én úgy látszik, kóros eset voltam, rengeteget rajzoltam, aztán meg így maradtam, ceruzával, ecsettel a kezemben, festékmaszatos szívvel. 

Szerettem volna rajztanár lenni, de az egyetemre nem vettek fel, több helyen is azt a visszajelzést kaptam, hogy nem érdemes rajzolással foglalkoznom. Való igaz, nem volt semmilyen előképzettségem, csupán a rajz szeretete. 

Elvégeztem egy animációs film rajzolói tanfolyamot, és ez meg is határozta a további sorsomat. Hosszú évekig dolgoztam jó néhány stúdióban, de amikor a kézi rajzolást felváltotta a számítógépes animáció, munka nélkül maradtam. Egy véletlen folytán találtam rá egy egyszerű hirdetésre, ahol illusztrátort kerestek egy kis könyvsorozat elkészítéséhez. Az esélytelenek nyugalmával beküldtem a próbarajzomat, és nagy-nagy örömömre én kaptam meg a munkát. 

A Sors egy suhintással átterelt az illusztrációs vágányra, és ki vagyok én, hogy vitatkozni merészeljek a Sorssal?:) Hát így valahogy." 

(A teljes interjút itt olvashatjátok Egri Mónikával)

🦊

A kakas meg a láma úgy gondolták, mivel még sosem szerepeltek együtt egy mesében, (külön-külön is elvétve), összeállnak pár sor erejéig.
Mondjuk egyik sem tudta, mit is kell tennie ahhoz, hogy bekerülhessen egy mesébe. Egy szép napon leültek megírni az önéletrajzukat.
A kakas kiemelte benne, hogy koránkelő és vezető típus, valamint igazi csapatjátékos.
A láma a nagy teherbírását tartotta legfontosabb jellemzőjének, és az irományhoz csatolt egy friss profilképet is, melyből egyértelműen kiderült, hogy a szeme sötétkék.
Aztán az egészet egy motivációs levéllel zárva elküldték emailben az Országos Mesefelügyeletnek.
Utána pedig vártak.
Vártak.
És még mindig vártak.
Pár nap múlva megérkezett egy felcicomázott pulykakakas, aki közölte velük, hogy az önéletrajzuk iktatásra került, és hogy a nagy feldolgozottság miatt szíves türelmüket kérik. Ő volt az automatikus válasz a Mesefelügyelettől.
A kakas meg a láma tovább vártak.
Esténként palacsintát sütögettek, ping-pongoztak vagy arról álmodoztak, hátha bekerülnek egy csodálatos tündérmesébe. A kakas hattyú szeretett volna lenni, a láma természetesen unikornis.
Volt, hogy szövegeket tanultak, vettek maguknak hétmérföldes csizmát, mert ki tudhatja, elindultak az Égigérő Paszulymászó Bajnokságon, csináltattak maguknak aranyból Egy-gyűrűt, amit felváltva hordtak, szóval mindent megtettek, amiről úgy gondolták, segíthetné őket mesés karrierjükben.

Eltelt nagyon sok idő a jelentkezés óta, amikor is a kakas megelégelte a dolgot.
- Hazamegyek, mondta.
- Én is - felelte a láma.
- Majd azért találkozzunk néha.
- Feltétlenül
- Bejelöllek Facebookon.
- Hát persze, mindenképpen.

Ezzel szétváltak útjaik.

Most pedig szólni kellene mindkettőjüknek, hogy benne vannak a mesémben.
Együtt.

🦊

"Most jöttem a falvédőről"
Matricanyúl

🦊

Disznófülő kócos kalamászjeti
Nagyon ritka és hosszú állat, olyan hosszú, hogy majdnem nem fért rá a képre.
De megoldottam.
Társa az erszényes puntyológyka, szintén ritka fajta, annyira ritka, hogy nevét még a Google sem ismeri.
Nemrég fedezték fel egy nagy felbontású fényképezővel, épp egy disznófülő kócos kalamászjeti ormányán. Épp úgy, ahogy a képen szerepel.
Egyébként nem szeretik, ha fotózzák őket, ilyenkor (és sok más esetben is) görbe bögrének álcázzák magukat.
Ha találkoznál görbe bögrével, nem lehetsz biztos abban, hogy nem egy disznófülő kócos kalamászjeti vagy éppenséggel egy erszényes puntyológyka álcáját látod. Úgyhogy óvatosan a forró kávéval!

🦊

Nincs mese, mese van! 

Marika néni a konyhaablakban szokott ábrándozni. 

Persze csak olykor-olykor, amikor idő van rá. Két sülő palacsinta között például. Vagy amíg felforr a leves. 

Ilyenkor olyan tájakon jár, ahová eddig sosem jutott el. És ahogy Béla bácsit elnézi, valószínű, már nem is igen fog. 

Múlt héten Hawaiin járt. De az is lehet, hogy a Seychelle-szigeteken. Mindegy, pálmafa az volt dögivel. Képzeletben beszélt is a helyiekkel, hogy hogyan kell gondozni őket, mert a banánfája múlt hónapban megadta magát, és kifordult a cserepéből. És biztos, hogy nem a Cirmi csinálta, mert a Cirmi az egy áldott jó macska. Persze Cirmit azért nem vinné Hawaiira! Még mit nem! Etesse két hétig a Béla! Egyszer megteheti egy évszázadban. Majd kerülgeti a kókuszok közt a macskaszart. Francokat! A macskaszar és egyéb evilági dolgok amúgy sem szerepeltek Marika néni ábrándjai között. 

Sokkal inkább egy termetes halfarok. A halfarok Marika néni lábai helyére került, és kész is volt a DIY-sellő. És ha már sellővé változott, az is eszébe jutott Marika néninek, hogy valami délceg legény, amolyan Poszeidón-felsőtestű, (nem a punnyadt Béla-idomú) akár be is kenegethetné a hátát napolajjal. Bár nem volt egészen biztos abban, hogy egy sellőnek szüksége van-e napolajra, de ártani nem árthat. 

És hipp-hopp, a 3. palacsinta után meg is jelent Ámor egy hatalmas ló hátán. Fel akarta segíteni Marika nénit maga mellé, de ő elfelejtette, hogy már sellőfarka van, így csak lassan tudott a nedves homokban hercegéig cuppogni. Körülbelül 10 palacsinta után Ámor megunta a várakozást, és ellovagolt a naplementébe. 

Marika néni megkente a palacsintákat, de ezzel már sietni kellett, mert a Béla ott ólálkodott körülötte, és folyton belemászott az ábrándképbe. 

Úgyhogy maradt aznap estére az olajszagú frizura, no és Szenyor Diego Javier Antonio Almeida fél hétkor. 

🦊

Vannak emberek, akikben annyi fény van... Egri Mónika ilyen. Nagyon szeretem a humorát, a rajzait, a világát. Lehet nála tanulni is ám, rajzolni. :)

az emberi állapotról

Egy ember lóg egy magas fa tetején, a fogaival kapaszkodik egy ágba.
A keze és a lába össze van kötözve, így a kezével nem tudja megfogni az ágat,
és a lábával sem érhet hozzá a fához.
Egy másik ember, aki a fa alatt áll, kérdez valamit tőle.
Ha kinyitja a száját, hogy válaszoljon, elveszíti az életét.
De ha nem válaszol, azért megölik.

Ha te vagy a fán, hogy maradsz életben?

(zen koan)

Nem kérdeztek meg.
E r r e válaszolgatok
élet-fogytomig.

(Ha zuhanni látsz,
egyetlen teendőd van:
ne rohanj alám!)
     

(A két haiku és a bejegyzés címe is Fodor Ákostól van)

A cél, amely Buddha előtt lebegett

"Lélegezz. Légy jelen a pillanatban. Élj az ittben és a mostban."

     

     Biztos vagyok benne, hogy ezek mindenkinek ismerősen csengő szavak. A mindfulness-kurzusok elárasztották a világot, emberek százezrei iratkoznak be a mindfulness-alapú stressz-csökkentést és más meditációs technikákat oktató kurzusokra művelődési házakban, iskolákban, kórházakban, börtönökben és munkahelyeken. Ráadásul számos kutatás szerint a mindfulness szinte mindenre jó: gyógyítja a szorongást, a depressziót, a szívbetegséget.

     Ám egyre több a kritikusa is, akik górcső alá veszik a mindfulnesst. Lehet, hogy mégsem ez az a csodaszer, amely az embert minden bajától megszabadítja?

     Az egyik kritikus a francia buddhista szerzetes, Matthieu Ricard, aki a világ egyik legismertebb mindfulness-szakértője. Nemrég megkérdeztem, mit gondol a mindfulness népszerű, világi verzióiról, mint az MBSR, vagy a mindfulness-alapú kognitív terápia, amelyet úgy jellemeztek, mint buddhista meditációt buddhizmus nélkül.
     Ricard négy évtizedet töltött éberségmeditációval a Himalájában, és a világ legboldogabb embereként vált ismertté, ezért arra számítottam, hogy lelkes szószólója a módszernek. A válasza megdöbbentett.

„Sokan beszélnek a mindfulness-ről. De fennáll a veszélye, hogy túlzottan szó szerint veszik: hogy egyszerűen csak legyünk tudatosak. Tudatos mesterlövészek vagy tudatos pszichopaták. Hiszen egy mesterlövésznek összpontosítania kell, semmi sem terelheti el a figyelmét; nyugodtnak kell maradnia, és mindig visszaterelnie a figyelmét az adott pillanatra. És nem ítélkezik: csak megöli az embereket, ítélkezés nélkül.” 

     Ricard csak félig viccelt a mesterlövésszel. Mindfulness-tanfolyamok egyre gyakrabban szerepelnek katonai kiképzésekben, és a céges világba is beszivárgott már: a McMindfulness segít a stresszes Wall Street-i tőzsdecápáknak, hogy megőrizzék nyugalmukat és összpontosítani tudjanak a bizonytalan piacon a kockázatos ügyletek közepette. Jon Kabat-Zinn, az MBSR atyja gyakran tart reggeli mindfulness órákat az éves davosi Világgazdasági Fórumon a vezérigazgatóknak.

     Ricard véleménye szerint a világi mindfulness mozgalom erkölcsi alapok nélkül kínálja a mindfulnesst. Ez az „én, én, én” mindfulness lehet, hogy jó nekünk, de nem feltétlenül tesz minket jóvá. Az ősi buddhista hagyomány ezzel ellentétben megadja azt a szükséges erkölcsi keretet, amelyben szerepel az együttérzés, az empátia és a törődés is. A világi kurzusok is átvehetnék ezt a szélesebb, értékalapú perspektívát, de a legtöbb nem foglalkozik ezzel - hiperindividualista világunk igényeire szabják a mindfulnesst.  

Forrás: Time - Buddha FM

 

     Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki. 

     Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem szűkmarkú tanító, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.

     Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy gyógyuláshoz, teljességhez vagy önmagunk elfogadásához vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az élet művészeteként tanította - jóllehet ez utóbbit is magában foglalja -, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.

     Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és erre irányul a helyes gyakorlat, eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.

     Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a világ végét. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.

     A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz.

     Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk. Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni.

     Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.

     Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.

Bhikkhu Bodhi amerikai származású szerzetes, emellett híres író és fordító, aki a théraváda buddhizmus számos fontos szövegét ültette át angol nyelvre. 1972-ben, Sri Lankán szentelték fel. Hosszú ideig a sri lankai Buddhist Publication Society elnöke volt, jelenleg ismét az USA-ban él. Magyarul is megjelent fontosabb munkái: A Nemes Nyolcrétű Ösvény; A nézetek mindent felölelő hálója; valamint A létesülés gyökere - a Múlaparijája sutta szövege és kommentárjai. Az interjú 2004-ben készült. 
A teljes cikk a Határvidék blogon olvasható.

(Nem vagyok semmilyen "ista". Azonban a fenti gondolatokban számtalan igazság-bifiduszeszenzisz molekula található. Olvasása és emésztése gyógyír lehet a spirituális téveszmék által okozott gyomorrontásra.) (a szerk.)

bűvös hetes

A női életet az idők kezdete óta szakaszokra osztották, amelyek legtöbbje a test változó erejével állt összefüggésben.

    A "mi következik" az ösztönös természeti asszony birodalma. Ő mindig tudja mi jön. Cratynana, egy öreg sváb mesemondó beszélt nekem egyszer arról, ami engem azóta sem hagy nyugodni, hogy réges-régen a nők évekre elvonultak a hegyekbe. Az ősi beavatási rítusok elhalványodásával együtt azonban az is eltűnt, hogy a fiatal nők idősebb asszonyoktól tanulják meg ezeket a belső stádiumokat, amelyekre a női élet felosztható.

    Minden egyes hétéves ciklus bizonyos tapasztalatok és ismeretek megszerzésére szolgál. Konkrétan a felnőtté válás fázisaiként is értelmezhetjük ezeket, mégis inkább spirituális fejlődési fokokat jelentenek, archetipikus mintát.*

     Noha minden korszakot elnevezhetünk jellemző vonásáról, minden egyes szakasz a beteljesedés, az öregedés, a halál, és az új élet ciklusát járja végig. Mindegyiknek megvannak a maga rítusai és feladatai.

Festmény: Gayle Sinclaire, krí (Winnipeg)

     A most következő metaforák töredékek. A periódusok nem korlátozódnak mereven az ember valóságos életkorához, mivel vannak nők, akik nyolcvanévesen még mindig a serdülő leány érési szakaszában járnak, vannak, akik negyvenévesen már a ködlények pszichikus világában élnek, s vannak olyan húszévesek, akik majdnem annyi harci sebhelyet viselnek, mint a hosszúéletű vénasszonyok. A korok ezért nem hierarchikus elrendezésűek, egyszerűen a nők tudatosságához és lelki életük növekedéséhez tartoznak. 

0-7               a test és az álmodás → a szocializáció kora, bár megmarad a képzelőerő
7-14             az ész és az imaginárius dolgok szétválasztása, ugyanakkor egybeszövése
14-21           az új test → fiatal lányság →, az érzékiség kibontakozása, s egyben védelme
21-28           új világ → új élet → új világok felfedezése
28-35           az anyaság kora → mások és önmagunk anyai gondozásban részesítése
35-42           a keresés kora → az én anyai gondozásának tanulása → az én keresése
42-49           a korai öregasszonyság kora → a messzi táborhely megkeresése → mások bátorítása
49-56           az alvilág kora → szavak és rítusok megismerése
56-63           a választás kora → a világ és a még elvégzendő feladatok közötti választás kora
63-70           az őrasszonnyá válás kora → az eddig tanultak új formába öntése
70-77           az újrafiatalodás kora → még vénasszonyosabbakká válunk
77-84           a ködlények kora → nagyobbnak látjuk a kicsit
84-91           a skarlátfonallal szövés kora → az élet szövedékének megértése
91-98           az éteri lét kora → kevesebb beszéd, több létezés
98-105         a pneuma, a lélegzet kora
105+            az időtlenség kora

     Ahogy áthalad a nő ezeken a ciklusokon, védekezőrendszerének sűrű rétegei egyre áttetszőbbé válnak, mígnem lassan átragyog rajtuk a lélek, melynek testen-pszichén belüli bámulatra méltó mozgását érzékeljük a beavatás hétéves korszakaiban.

     A természeti asszonnyal eltöltött idő kezdetben nagyon nehéz. A megsérült ösztönök kijavítása, a naivitás száműzése, a psziché és a lélek legmélyebb aspektusainak lassú megtanulása, a tanultakhoz való ragaszkodás, az el nem fordulás, annak kimondása, amit vállalunk... mindez határtalan és misztikus állhatatosságot követel. Amikor kibukkanunk a mélyvilágból egy-egy vállalkozásunk után, lehet hogy a külsőnk változatlan marad, belsőnkben azonban hatalmas erőt halmozunk fel. A felszínen továbbra is barátságosak vagyunk, bőrünk alatt azonban a leghatározottabban nem vagyunk már szelídek.

(Clarissa Pinkola Estes: Farkasokkal futó asszonyok, A levágott kezű lány)

* (a modern biológiai kutatások szerint hét évenként az emberi test összes sejtje is kicserélődik)