A cél, amely Buddha előtt lebegett

"Lélegezz. Légy jelen a pillanatban. Élj az ittben és a mostban."



     
     Biztos vagyok benne, hogy ezek mindenkinek ismerősen csengő szavak. A mindfulness-kurzusok elárasztották a világot, emberek százezrei iratkoznak be a mindfulness-alapú stressz-csökkentést és más meditációs technikákat oktató kurzusokra művelődési házakban, iskolákban, kórházakban, börtönökben és munkahelyeken. Ráadásul számos kutatás szerint a mindfulness szinte mindenre jó: gyógyítja a szorongást, a depressziót, a szívbetegséget.
     Ám egyre több a kritikusa is, akik górcső alá veszik a mindfulnesst. Lehet, hogy mégsem ez az a csodaszer, amely az embert minden bajától megszabadítja?
     Az egyik kritikus a francia buddhista szerzetes, Matthieu Ricard, aki a világ egyik legismertebb mindfulness-szakértője. Nemrég megkérdeztem, mit gondol a mindfulness népszerű, világi verzióiról, mint az MBSR, vagy a mindfulness-alapú kognitív terápia, amelyet úgy jellemeztek, mint buddhista meditációt buddhizmus nélkül.
     Ricard négy évtizedet töltött éberségmeditációval a Himalájában, és a világ legboldogabb embereként vált ismertté, ezért arra számítottam, hogy lelkes szószólója a módszernek. A válasza megdöbbentett.

„Sokan beszélnek a mindfulness-ről. De fennáll a veszélye, hogy túlzottan szó szerint veszik: hogy egyszerűen csak legyünk tudatosak. Tudatos mesterlövészek vagy tudatos pszichopaták. Hiszen egy mesterlövésznek összpontosítania kell, semmi sem terelheti el a figyelmét; nyugodtnak kell maradnia, és mindig visszaterelnie a figyelmét az adott pillanatra. És nem ítélkezik: csak megöli az embereket, ítélkezés nélkül.” 

     Ricard csak félig viccelt a mesterlövésszel. Mindfulness-tanfolyamok egyre gyakrabban szerepelnek katonai kiképzésekben, és a céges világba is beszivárgott már: a McMindfulness segít a stresszes Wall Street-i tőzsdecápáknak, hogy megőrizzék nyugalmukat és összpontosítani tudjanak a bizonytalan piacon a kockázatos ügyletek közepette. Jon Kabat-Zinn, az MBSR atyja gyakran tart reggeli mindfulness órákat az éves davosi Világgazdasági Fórumon a vezérigazgatóknak.
     Ricard véleménye szerint a világi mindfulness mozgalom erkölcsi alapok nélkül kínálja a mindfulnesst. Ez az „én, én, én” mindfulness lehet, hogy jó nekünk, de nem feltétlenül tesz minket jóvá. Az ősi buddhista hagyomány ezzel ellentétben megadja azt a szükséges erkölcsi keretet, amelyben szerepel az együttérzés, az empátia és a törődés is. A világi kurzusok is átvehetnék ezt a szélesebb, értékalapú perspektívát, de a legtöbb nem foglalkozik ezzel - hiperindividualista világunk igényeire szabják a mindfulnesst.  
Forrás: Time - Buddha FM
 
     Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki. 
     Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem szűkmarkú tanító, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.
     Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy gyógyuláshoz, teljességhez vagy önmagunk elfogadásához vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az élet művészeteként tanította - jóllehet ez utóbbit is magában foglalja -, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.
     Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és erre irányul a helyes gyakorlat, eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.
     Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a világ végét. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.
     A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz.
     Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk. Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni.
     Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.
     Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.


Bhikkhu Bodhi amerikai származású szerzetes, emellett híres író és fordító, aki a théraváda buddhizmus számos fontos szövegét ültette át angol nyelvre. 1972-ben, Sri Lankán szentelték fel. Hosszú ideig a sri lankai Buddhist Publication Society elnöke volt, jelenleg ismét az USA-ban él. Magyarul is megjelent fontosabb munkái: A Nemes Nyolcrétű Ösvény; A nézetek mindent felölelő hálója; valamint A létesülés gyökere - a Múlaparijája sutta szövege és kommentárjai. Az interjú 2004-ben készült. 
A teljes cikk a Határvidék blogon olvasható.


(Nem vagyok semmilyen "ista". Azonban a fenti gondolatokban számtalan igazság-bifiduszeszenzisz molekula található. Olvasása és emésztése gyógyír lehet a spirituális téveszmék által okozott gyomorrontásra.) (a szerk.)

Megjegyzések