Hát miféle élet ez, jut néha eszembe. De nem úgy értem, hogy ürességet érzek. Pusztán csak meglepődöm.
Annak tényén, hogy a tegnapot és a tegnapelőttöt sem tudom megkülönböztetni. Annak tényén, hogy elborít és magába szív ez az élet. Annak tényén, hogy lábnyomaimat, még mielőtt időm lenne felismerni őket, egy pillanat alatt elhordja a szél.
Ilyenkor szemügyre veszem az arcom a fürdőszobai tükörben. Negyedórán át, figyelmesen nézem. Közben kiürítem a fejem és semmire sem gondolok. Puszta tárgynak fogom fel és meredten bámulom az arcom. És az így apránként leválik rólam. Pusztán csak azonos időben létező dologgá válik.
Én pedig megértem, hogy ez itt a jelen. Hogy a lábnyomaim nem számítanak.
Egyidejűségében létezem a valósággal a jelen pillanatában, és ez az, ami igazán számít.
(Murakami Haruki: A köddé vált elefánt)
329. De ha az élet útján az ember nem talál bölcs és értelmes társra, akiben megvalósult a jóság és önuralom, járjon egyedül az úton, mint a száműzött király, mint a magányos elefánt.
330. Mert jobb egyedül járni az élet útján, mint egy bolond társaságában. Keveset kívánva és kevéssel törődve, hátrahagyva minden bűnt, járj egyedül, mint a magányos elefánt.
(Dhammapada)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése