A furcsa cégér

Valójában egy antikváriumot kerestem a budai Öreg utcában, amikor egy furcsa cégér ötlött a szemembe, fekete alapon sárgult betűk hirdették: „BOLDOGSÁGBOLT”. Alatta egy kartonpapíron: „VÉGKIÁRUSÍTÁS”. Ejha, gondoltam magamban, egy kis boldogság sohasem árt, s beléptem.

 

Körbenéztem. Mindenfele könyvespolcok, tematikusan rendezve: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… Nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, és inkább (bevallom, tapintatlanul) a boltos és egy vevő beszélgetését hallgattam ki.

– Drága nagyságos asszonyom, már hogyne lenne nagy szerelem! Mindent elsöprő, lángoló, őrült megfelel?
– Igen, azt hiszem.
– Kiváló minőségű, első osztályú áru, Kleopátra is ebből rendelt anno. Az annyi mint: a három gyerekét elveszíti, item a férjét... Az anyagi biztonság továbbá 30 percenttel visszaesik. Csomagolhatom?
– Nem... azt hiszem, ez túl drága. Valami mást nem tud ajánlani? Esetleg valami boldogságot a házasságban?
– Természetesen… Egy pillanat – szólt, s közben a „házasság” feliratú polcon matatott egy kicsit. – Bensőséges szeretet a házastárssal. Azt hiszem, ez megfelelő lesz.
– Jól hangzik. Ennek mi az ára?
– Kérem, ez magasabb árfekvésű, de higgye el, megéri. Végre kell hajtania egy lelki megújulást, és fel kell hagynia a kacérkodással.
– Valami olcsóbb nincsen esetleg?
– Dehogynem, ahogy a kedves vevő parancsolja. Esetleg csomagolhatok egy kis csípős nyelvet?
– Ez pontosan mit jelent?
– Kiváló pletykálkodási képességet.
– Hát, nem is tudom... Azt hiszem, ez jó lesz. Mi az ára?
– Igazán nem sok: nem lesznek barátai.
– Kérem.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, kezeit csókolom.

Ebben a pillanatban egy férfi lépett a boltba. Rögtön a tárgyra tért:

– Karriert szeretnék.
– Nemzetközi cégnél igazgatói állás megfelel?
– Mi lenne az ára?
– No, nézzük csak. A családi életét fel kell adnia, item egy kis gyomorfekély.
– Nem is tudom. A családi élet elég nagy ár. Tudna még valamit ajánlani hozzá?
– Természetesen. Egy szívinfarktusért két szabados titkárnőt tudok szállítani. Ez mínusz nyolc életévet jelent. Csomagolhatom?
– Igen.
– Parancsoljon.

Amikor kettesben maradtunk, az öreg hozzám fordult:

– Sikerült választania?
– Nem is tudom…
– Hajaj – sóhajtott fel –, tudja, hogy ez a leggyakoribb mondat, amit ebben a szakmában hallok? Ma már senki sem tudja, hogy mit akar. Bezzeg régen! Emlékszem, jött egy Júlia nevű úrilány, aki életfogytig tartó szerelmet akart. És szó nélkül kifizetett érte vagy harminc életévet. Aztán itt volt Giacomo, a velencei kispap, aki azt kérte, hogy neki legyen a legtöbb erotikus kalandja a világon. Örömmel lemondott cserébe a szerelemről. Casanova néven lett híres. Vagy emlékszem arra a cingár fiatalemberre, Sanyira, aki azt kérte, hogy híres költő legyen és egy szabad hazában haljon meg. Örömmel vállalta, ha ezen kívül semmi sem sikerül neki az életben. Ma már mindenki csak kicsinyes kívánságokkal érkezik. Szerelem, szex, pénz. És azoknak is sokallják az árát!

– Talált már valamit, Uram? – kérdezte később.
– Bevallom, kicsit szemezgettem az „irodalmi Nobel-díj” feliratú csomaggal…
– Kiváló választás, Imre bátyám is ugyanebből a típusból rendelt.
– Nem is tudom. Azt hiszem, a boldogságot inkább magam szeretném megtalálni és nem tudni, milyen árat kell fizetnem érte.
– Tudja mit? Ön ma az utolsó vevőm. Megkapja bónusz, amit szeretne.
– Egy csésze kávét szeretnék.
– Bölcs választás, ha szabad megjegyeznem. A kicsiny dolgok öröme, régen elfelejtett boldogság. Máris csomagolom.

Rozványi Dávid