Lény is, lényeg is

"Aki megismeri a mindenséget, de önmagában hiányt szenved, mindenben hiányt szenved."

"Ha a kettőt eggyé teszitek, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, és a külsőt, mint a belső, és a fölsőt, mint az alsó, és a férfit és a nőit ez egyes-egyetlenné fogjátok tenni, hogy a férfi ne legyen férfi, sem a nő nő; ha szemeket szem helyébe teszitek, és ha kezet kéz helyébe, és lábat láb helyébe, és képet kép helyébe, akkor fogtok bemenni a királyságba."

"Ama napon, amikor egyek vagytok - váltatok kettővé. Ha pedig kettővé váltatok, mit fogtok tenni?"

(Jézus igéi, Tamás evangéliuma)

   Az androgünosz görög szó, annyit jelent, mint hímnőlény. Nem tévesztendő össze a hermafroditával. Az androgünosz lényt is jelent és lényeget is. A semleges eredetileg minden valószínűség szerint androgünosz volt. Nem mint most, amikor mind a két nem, vagyis mind a két vonzat iránt közömbös, hanem mind a két nem iránt érzékeny. A semlegesség a primordiális androgünosz elfajulása. Mint a fizikában a neutron. Amit semlegesnemnek nevezünk, az tulajdonképpen nem nélküliség. A hímnőlény a hím felé is, a nő felé is nyílt, és a két nemet összeköti. A semlegesség a két nem felé zárt, ezért a két nemet elválasztja.
   Az androgunoszt tökéletesen félreérti, aki abban a hiszemben van, hogy az a szocialitásban a férfi és a nő viszonyát akár csak meg is érinti. Az androgünosz nem a szerelmet vagy házasságot vagy a barátságot oldja meg, hanem mindig az emberen belül marad. A primordiális hímnőség feltétele annak, hogy az ember a szocialitáson belül sikerült életet tudjon élni. Az androgunosz realizálása a normális emberi létezés alapja. Az androgünosz helyreállítására vonatkozó őskori gyakorlatot az alkímia őrizte meg. A gyakorlat legfontosabb művelete a megtisztulás, főképpen a tűz segítségével. Tapasz, az önmegtagadás tüze, az aszkézis tüze, böjt, ima.

   A férfi halhatatlanság-ideájáról nem kell sokat beszélni. Eleget beszélnek a piramisok és a metafizikák, a hadjáratok és a szimfóniák. Mindig valami, ami az időtlenbe tör át, vagy legalábbis, át akar törni. Ami az emberi lény életvonalát a végtelenbe meghosszabbítja, ami mint Egyetlen Én megmarad. A beavatások szerint az ember megszabadulását akkor éri el, ha két ellenállást le tud győzni, a világ érzéki alakját fel tudja bontani és ki tudja üresíteni, és az időből ki tud lépni. Amit a férfi él, az ennek az eredeti megszabadulásnak eltorzult analógiája. Ahelyett, hogy önmagát az időtlen létbe átemelné, művet alkot és azt emeli át, de nem az időtlenségbe, csak a meghosszabbított időbe. Mert az időtlenségben csak lénynek van helye, műnek nincs. Ahelyett, hogy egzisztenciáját feloldaná, önmagának emlékművet emel. Az örököt a momentumban akarja elérni. Nem úgy, hogy minden nyomát eltörli és önmagát megmenti, hanem önmagát a műbe építi, és itt eltüntethetetlen akar maradni.

   A nő halhatatlanság-ideálja ennek a hírvágynak és becsvágynak pontosan az ellenkezője. A férfival szemben a nő mindig természet, konkrét, közeli, mindig intim, mindig az időben marad és a földön. A nő halhatatlansága  a mulandóságban van. Megtörténik, ami lehetetlennek látszik, ami nonszensz és ami abszurd, halhatatlannak lenni nem a  momentumban, hanem a virágzó növényben, ami már este nincs, a pillanat visszavonhatatlan eltűnésében, az egyetlen felvillanásban, abban, ami elmerülés és elmúlás. Ezért női minden, ami ének és tánc, gyümölcs és virág, étel és ruha, évszak és hangulat, érzelem és gondolat, közösség és test. Mindaz, ami eltűnik, éspedig nyomtalanul. Az örök és az elmúlhatatlan éppen ebben az illanó mulandóságban van; abban, hogy megfoghatatlan és mindig konkrét és közeli, és egyszer van és soha többé, és itt van, és sehol másutt nincs, és nem is lehet, és megismételhetetlen és egyszerű, mint a levegőben elolvadó hópehely.

   Az androgünosz kettős jelenlét. Itt csak akkor, ha ott, és ott csak akkor, ha itt. És minél inkább itt, konkrétan, egyszer, mulandóságban, annál inkább az örök állandóságban, időtlenül. A mulandóság transzcendenciája. A végtelen pillanat. Az androgünosz egyszerre tud élni a nagyságban, és egyszerre tud a délutáni napfény foszló pillanatában tánc lenni, tünékenységében megdicsőülni és a végtelenben időtlennek maradni. Az ittlét teljességében áll és a halhatatlan örökkévalóságba tör át azzal, hogy tényleg itt van és itt áll.
   Az egyesülés nem a szaporodás jegyében áll, hanem az androgünosznak egyetlen pillanatra való megvalósulása és az emberi teljesség helyreállítása jegyében. Olyan férfi vagy nő életében, aki az androgünoszról nem tud, aki nem tudja, hogy a két félnem tulajdonképpen egy, a valódi egyesülés lehetetlen.
   A valódi nő jelenlétében a legtávolabbi dolgok is egyszerre közelivé és elérhetővé válnak. A valódi férfi jelenlétében a legkevésbé érthető dolgok is világossá válnak.
   A nő nemében teljes egzisztenciát tud élni, a férfinak mindig kell még hozzá valami, mindig meg kell értenie valamit önmaga fölött, hogy teljes legyen.
   A férfi halhatatlanság-ideálja az emlékezetben, a nőé a felejtésben van. A férfié a történet, a nőé a mítosz.  
   A férfi magával hozza az idillt, a nő hozza magával azt, hogy ez csak itt és most, ebben az életben valósítható meg. 
   Mivel a történet e pillanatában mindennemű organizáció megvalósíthatatlan (a lét pozitívumainak organizálhatatlansága - a pozitívum minél magasabb, annál kevésbé organizálható, a szeretet tökéletesen organizálhatatlan), ez ma közösségben nem, csupán egyénien és személyesen lehetséges, a szakramentum kizárólag az emberi egyénben van.

"Szellemiekben kompromisszum nincs, semlegesség még kevésbé."

  

(Hamvas Béla: Sciencia Sacra II./2. - A kereszténység, részletek) 

A múlt és jövő buddhái

"Gnóthi szeauton!"

Illatos és meleg volt.

Boldog ürességben

Álmodott a Buddha.

Hirtelen

Füllesztő, majd

Feszült lett a levegő.

Buddhának

Nehezére esett lélegezni.

Kitört a vihar.

Villámok

Csaptak a fejébe

És köldökébe,

Azzal fenyegetve, hogy

Az egész Buddhát

Kettérepesztik.

Mi történt

Az időjárással!?

Zihálta

A Buddha.

Annyira el vagy telve

A saját

Gyönyörű

Buddha-gondolataiddal,

Mondta az időjárás,

Egy vihar kell,

Hogy

Észrevegyél.

   ~ Nincs ösvény, se bölcsesség. Nincs mit elérni.  ~

   ~ Mivel semmi sincsen, ami felől meditálni lehet, úgy meditáció egyáltalán nem létezik. Mivel semmi nem jöhet, ami a helyes útról eltéríthetne, úgy a helyes útról való letérés sem létezhet. ~

   ~ Adjátok áldásotokat, hogy megszűnjenek vallásos gondolataim! Áldjatok meg, hogy képes legyek szeretetre és együttérzésre! ~

   ~ Ó, tanítványok! Ha nem látjátok igazi természeteteket, és azt hiszitek, hogy a szútrák olvasása, a buddhák segítségül hívása, a hosszantartó és kemény tanulás, az éjjel-nappal való gyakorlás, a virrasztás, vagy a tudás a dharma, akkor gyalázzátok a dharmát. A múlt és jövő buddhái csupán az igazi természet látásáról beszélnek. ~

   ~ Nem kell sem adni, sem elvenni, csupán természetesnek maradni. ~

   ~ Ó, tanítványok! Mondjatok le arról, ami nem a tiétek. A megismerés, szerzetesek, nem a tiétek. Mondjatok le róla, és ha lemondotok, üdvötök és boldogságotok származik belőle hosszú időre. ~

(a Buddha)

Egy tibeti láma

Látogatta meg a Buddhát.

A tibeti buddhák

Sok csodát

Tesznek, mondta.

A lámákat

Egyik helyről

A másikra

Varázsolják.

Egyik pillanatban Lehben,

A másikban Lhászában.

Te tudsz

Csodákat tenni?

Kérdezte a Buddhát.

Ezt nézd,

Mondta a Buddha.

A Park szétterült

Előttük. Benne

Egy feketerigó énekelt,

Vadvirágok nőttek,

Lágyan esett az eső.

Na?

Kérdezte a láma.

Ez az,

Mondta a Buddha.

A láma,

Megundorodva,

Azonnal visszatért

Lhászába.

Csoda,

Mondta a Buddha.

(John Drew: A kamakurai buddha)

Mely csak álom, semmiség

Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk:
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy, -

(William Shakespeare: Szentivánéji álom) 

Ó, miért olyan őrültek az emberek?

1944. május 3, szerda

Szombat óta fél tizenkettőkor villásreggelizünk, s reggelenként egy csésze kásával kell beérnünk. Így megtakarítjuk az egyik étkezést. Még mindig nagyon nehezen jutunk főzelékhez. Ma rothadt salátából készült főzeléket ebédeltünk. A salátán kívül legfeljebb csak spenótot kapunk s romlott krumplit eszünk hozzá. Ugye, pompás étrend? Ne csodálkozz hát, ha elkeseredésünkben nemegyszer így méltatlankodunk: Voltaképpen mire való ez a háború? Miért nem élhetnek az emberek békésen? Miért pusztítanak el mindent? Azt hiszem érthető, hogy felvetik ezeket a kérdéseket, eddig azonban még senki sem találta meg rájuk a választ. Miért áldoznak nap mint nap milliókat a háború érdekében, s miért nem jut egyetlen cent sem egészségügyre, a művészet támogatására és a szegények megsegítésére? Miért kell éhen halni nagy tömegeknek, amikor a világ másik felén megromlik a felesleges ennivaló? Ó, miért olyan őrültek az emberek? Nem hiszem, hogy a háború csak az uralkodók, a nagyfejűek és a kapitalisták bűne. Nem bizony. A kisember is hajlandó harcolni. Ha nem így volna, már régen fellázadtak volna ellene! Úgy látszik, az emberben benne él a pusztítás és öldöklés ösztöne, a gyilkolás és tombolás vágya. Amíg az emberek, éspedig kivétel nélkül, alaposan meg nem változnak, egyre dühöngeni fog a háború, s megrongál és elpusztít mindent, amit valaha létrehoztak és gondoztak, s mindig újból kell felépíteni a világot. Gyakran vagyok szomorú, de azért sosem esem kétségbe. Ezt a bujkálást veszélyes, romantikus és érdekes kalandnak tekintem. Számomra a sok nélkülözés csak mulatság, arra jó, hogy feljegyezhessem a naplómban. Elhatároztam, hogy majd más életet élek, mint a többi lány és az egyszerű háziasszonyok. Ez itt csak jó kezdet az érdekes élethez. Így csak nevetek a legveszélyesebb pillanatokban és mindennek a humoros oldalát keresem. Még fiatal vagyok s magam sem tudom, hogy mi lesz belőlem, fiatal vagyok és kitartó. Bár elég veszélyes kalandba keveredtem, mégsem tudok folyton siránkozni. Sok jó tulajdonságom is van, szerencsés a természetem, erős vagyok és vidám. Napról napra érzem, hogy egyre erősödik a lelkem, hogy közeledik a felszabadulás, hogy a természet gyönyörű , hogy körülöttem jók az emberek, s hogy milyen érdekes ez a kaland! Miért essem hát kétségbe? ~ Anned

1944. augusztus 1, kedd

Drága Kittym! Előző levelem utolsó mondatában említettem az „örök ellentmondást” s mai levelemet is ezzel kezdem. „Örök ellentmondás.” Tudod-e, hogy ez mit jelent? Mit jelent az ellentmondás? Mint annyi más szónak, ennek is kétféle értelme van: beszélhetünk a külső és belső ellentmondásról. Hétköznapi jelentése: nem csatlakozni a mások véleményéhez, mindent jobban tudni és másnak át nem engedni az utolsó szót. Ismeretes vagyok erről a kellemetlen tulajdonságomról. Másik jelentése is rám illik, de ez az én titkom, és senki más nem tud róla. Már többször említettem, hogy úgy érzem, mintha kettéhasadt volna a lelkem. Az egyik fele féktelenül vidám, tele van életörömmel és ami a fő, mindent könnyedén vesz. Ezt úgy értem, hogy nem zárkózom el egy kis flörtöléstől, egy-egy csóktól, öleléstől, egy illetlen tréfától. Többnyire ez az énem kerekedik felül és elnyomja a másikat, a szebbet, mélyebbet és tisztábbat. Anne jobbik énjét nem ismeri senki, s ezért szeretnek engem oly kevesen. Mert én olyan mulatságos bohóc vagyok, akiből egy délután egy hónapra elég. Ilyenkor csak annyit érek, mint egy film a komolyan gondolkodó ember számára. Egyszerű kikapcsolódás az egész, szórakozási alkalom, amit hamarosan elfelejtenek, ami nem rossz, de nem is jó. Furcsa, hogy ezt így elmondom, de mért ne tegyem, amikor igaz. Könnyebb és felületesebb énem állandóan legyűri a másikat. El sem képzeled, milyen sokszor próbáltam ezt az Annét, énemnek rosszabbik felét félretolni, megbénítani, elrejteni: de nem megy s tudom is, hogy miért. Attól félek, hogy mindenki, aki olyannak ismer, amilyen lenni szoktam, majd egyszer felfedezi, hogy van egy másik énem is, egy szebb és jobb. Félek, hogy akkor kigúnyolnak, nevetségesnek, szentimentálisnak találnak és nem vesznek komolyan. Mert ezt csak a „könnyed” Anne képes elviselni, a „súlyosabb” ehhez már gyenge. Ha azután néhanapján, egy-egy negyedórácskára erőszakkal előveszem a jó Annét, akkor becsukódik, mint a nebáncsvirág és ahelyett, hogy megszólalna, az első számú Annénak engedi át a szót, eltűnik, mielőtt tudomást vettem volna róla. Társaságban tehát a „kedves” Anne még soha, egyetlenegyszer sem került felszínre, de amikor egyedül vagyok, majdnem mindig ő viszi a szót. Pontosan tudom, milyen szeretnék lenni és milyen vagyok... belülről, de sajnos, ezt is csak akkor, ha magamra maradok. És talán, sőt biztosan ez az oka, hogy magamat mélyen gondolkodó lénynek, a többiek viszont felületes teremtésnek tartanak. Belül az okos Anne mutatja nekem az utat, kívül pedig nem vagyok egyéb egy féktelenül ugrabugráló kis kecskénél. Ugye mondtam már Neked, hogy mindig mást mondok, mint amit érzek? Ezért csúfolnak fiúbolondnak, kacér lánynak, tudálékosnak, regényfalónak. A vidám Anne ezen csak nevet, szemtelenkedik, hányavetin vonogatja a vállát, úgy tesz, mintha mindez nem érdekelné, de bizony a csendes Anne ennek pontosan az ellenkezőjét érzi. Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy mindez nagyon bánt. Kimondhatatlanul sokat fáradozom azon, hogy megváltozzam, de sajnos, mindig alulmaradok. A lelkem így zokog: „Látod, látod, mi lett belőled: rossz véleménnyel vannak rólad, gúnyos, bosszús arcokat látsz magad körül, nem szeretnek az emberek s csak azért, mert nem fogadod meg jobbik éned tanácsát.” Pedig szívesen megfogadnám, de nem megy. Ha csendes és komoly vagyok, azt hiszik, hogy komédiázom s végül kénytelen vagyok tréfával elütni a dolgot, nem beszélve a családom tagjairól, akik ilyenkor biztosra veszik, hogy beteg vagyok, fejfájás és idegesség elleni tablettákat nyeletnek velem, a homlokomra és a nyakamra teszik a kezüket, vizsgálják, nincs-e lázam, érdeklődnek, hogy milyen az emésztésem s megkérdezik, mért vagyok rosszkedvű . Ezt aztán végleg nem bírom: minél jobban megfigyelnek, annál durcásabb és dühösebb leszek, s végül megint felülkerekedik a rosszabbik énem és alulmarad a jobbik. Állandóan keresem a módját, hogyan lehetnék olyan, amilyen lenni szeretnék, és lennék is, ha... nem volnának mások is a világon. ~ Anned

Itt végződik Anne Frank naplója

1944. augusztus 4-én a zöldrendőrség betört a búvóhelyre. Az üldözötteket elfogták, s velük együtt Kralert és Koophuist is német vagy holland koncentrációs táborba hurcolták. A házat a Gestapo kirabolta. Miep és Elli a földön, szétszórt könyvek, folyóiratok és újság-lapok között megtalálta Anne naplóját. Egyes, az olvasó számára érdektelen részletek kivételével az eredeti szöveg került közlésre. A rejtekhely lakói közül csak Anne apja érte meg a felszabadulást. Kraler és Koophuis túlélte a holland internálótábor borzalmait és hazakerült családja körébe. Anne 1945 márciusában, két hónappal Hollandia felszabadulása előtt, a bergen-belseni haláltáborban fejezte be életét.