Castaneda: Az idő kereke - Másik világ kapujában

A harcos tudja, hogy ő is csak ember. Sajnálja, hogy rövid az élete, hogy nem ragadhatja meg mindazokat a dolgokat, amelyeket szeretne; de ebből nem csinál problémát – kár, hogy így van, és kész!

A beképzeltség az embert nehézkessé, esetlenné és hiúvá teszi. Aki harcos akar lenni, annak könnyűnek és illanónak kell lennie.

Az emberi lények energiamezői fényszálaknak látszanak, akár egy fehér pókháló. Leheletvékony fonalak, melyek a fejtől a lábujjakig tekeregnek. A látók szemének olyan az ember, mint egy tojásdad fénygomolyag. Karjai, lábai fényes, minden irányba törő sörték.

A látók szerint mindenki mindennel érintkezik. No, nem a keze segítségével, hanem azzal a hosszú fonálköteggel, ami a has középpontjából lövell ki. Ez kapcsolja az embert a környezetéhez, ez ad neki egyensúlyt és szilárdságot.

Amikor a harcos megtanul látni, maga is rájön, hogy az ember – akár koldus, akár király – nem más, mint egy fénylő tojás, és semmi változtatni való nincs rajta. Mit is lehetne megváltoztatni azon a fénytojáson, mit?

A harcos ügyet sem vet a félelemre; csak a látás, az áramló energia csodáira gondol. A többi csupán sallang, felesleges flanc.

Csak egy tökkelütött akar önszántából tudós emberré válni. A józan gondolkodású embert csak valamilyen csellel lehet rávenni erre. Sokan boldogan hozzáfognának a tanuláshoz, de ezek nem számítanak. Az ilyenek többnyire ostobák. Olyanok, mint a tökhéj, amelyik kívülről hibátlannak néz ki, aztán mihelyt nyomás nehezedik rá, mihelyt tele lesz vízzel, szivárogni kezd.

Ha valaki nem lát, a dolgok többnyire ugyanolyanok maradnak, akárhányszor néz rájuk. Ha viszont megtanulna látni, akkor azt látná, hogy egy dolog sosem ugyanolyan, és mégis ugyanolyan.

A látó számára az ember egy tojáshoz hasonlít. Amikor ugyanazt az embert látja, akkor mindig látja a tojást, ám ez sosem ugyanolyan.

Az ősi Mexikó sámánjai „szövetséges” névvel illették azokat a megmagyarázhatatlan erőket, melyekkel kapcsolatba kerültek. Azért nevezték így ezeket a lényeket, mert azt hitték, hogy bármire felhasználhatják őket. Elképzelésük majdnem végzetesnek bizonyult, mert az általuk szövetségeseknek hívott lények valójában az univerzumban előforduló testi lényeg nélküli létezők,
melyeket a modern kori sámánok szervetlen lényeknek neveznek.

Azt kérdezni, hogy szövetségeseknek mi a feladata, olyan, mintha azt kérdeznénk, mi dolgunk nekünk embereknek itt a világon. Itt vagyunk, és kész. És – hozzánk hasonlóan – itt vannak a szövetségesek is; meglehet, hosszabb ideje, mint mi.

Az élet leghatékonyabb módja, ha harcosként élünk. A harcos aggodalmaskodik és töpreng, mielőtt dönt, de miután ezt megtette, aggodalomtól és töprengéstől mentesen indul útnak, tudva, hogy amúgy is számtalan döntés vár még rá. Ez a harcos útja.

Ha a dolgok összezavarodnak, a harcos a halálra gondol. A halál gondolata az egyetlen, ami képes lehűteni szellemünket.

A halál ott van mindenütt. Talán egy távoli dombtető mögött felbukkanó kocsi reflektora az. Néhány másodpercig látszik csak, mielőtt beleveszne a feketeségbe. Aztán megint feltűnnek a fénypontok, hogy egy újabb bukkanó mögött újra alászálljanak. Azok a halál fényszórói. A halál mint valami kalapot felteszi őket, és vágtatni kezd, mígnem már a nyomunkban üget, egyre
közelebb és közelebb. Néha eloltja fényeit. De a halál sosem áll meg.

A harcosnak tudnia kell, hogy amit tesz, reménytelen, mégis úgy kell cselekednie, mintha nem tudná. Ez a sámán uralt szeszélye.

Lehet látni az univerzumban áramló energiát, és lehet csupán nézni a dolgokat – az ember szeme mindkettőre képes, és egyik sem jobb a másiknál. Ha azonban az ember egyedül csak nézni tanul meg, az szégyenletes és szükségtelen veszteség.

A harcos élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést.

A harcos szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt; azután örvendezik és nevet; mivel lát, tudja, hogy élete amúgy is túl hamar véget ér; s hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más.

A harcosnak nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se neve, se hazája – egyesegyedül élni való élete van. Uralt szeszélyén kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a harcos akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt szeszélye azt mondatja vele,
hogy amit csinál, az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte munkáját, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tettei, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt.

A harcos ugyanakkor választhatja a nem cselekvés útját is. Tehet úgy, mintha a nem cselekvés lenne fontos számára – ebben az esetben is helyesen cselekszik, mert ez is uralt szeszélye csupán.

A harcos életében nincs üresség. Minden színültig tele van, és minden egyenlő.

A többséget túlontúl foglalkoztatja, hogy szeret-e az ember, vagy hogy szeretik-e az embert. A harcos szeret, és kész. Azt szereti, amit és akit csak akar, kedve szerint.

A harcos felelősséget vállal tetteiért, még a legkisebbért is. Az átlagember kigondol valamit, azután megteszi, s sosem vállal felelősséget azért, amit tesz..
Az átlagember vagy győző vagy legyőzött, és ettől függően vagy üldözővé, vagy áldozattá válik. Ez a két alapvető helyzet mindaddig, amíg az ember nem lát; a látás aztán eloszlatja a győzelem, a vereség vagy a szenvedés illúzióját.

A harcos tudja, hogy vár, és tudja mire vár; és miközben vár, nem vár el semmit, így bármi keveset kap, az több, mint amennyit elbír.

Ha ennie kell, talál rá módot, mert nem éhes; ha fájdalmak kínozzák, talál rá módot, hogy megszüntesse ezeket, mert nem fáj semmije. Éhesnek lenni vagy fájdalmakkal küszködni annyit jelent, hogy az ember feladta a harcot – és akkor az éhség és a fájdalom erői elpusztítják.

Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb – elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk.

A szándék  nem gondolat, nem tárgy és nem kívánság. A szántszándék az, ami győzelemre visz, amikor a gondolataid azt súgják, vesztettél. Nem köti a harcos előszeretete. A szándék tesz sérthetetlenné, ez küldi a sámánt át a falon, át az űrön a végtelenbe.

Amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát. A hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, így új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni.

Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz.

Csak a halál gondolata képes a harcost annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál.

Emberek vagyunk, és az a sorsunk, hogy tanuljunk, és hogy felfoghatatlan új világok közé vettessünk. A harcos az energiát látva tudja, hogy új világok végtelen sokasága vár ránk.

– A halál egy kunkor – mondta nekem don Juan. – A halál fényes felhő a horizonton; a halál a veled beszélgető don Juan; a halál te vagy és a jegyzetfüzeted; a halál semmi. Semmi! Itt van, és egyáltalán nincs itt.

A harcos szelleme nem hajlik se érzelgésre, se siránkozásra, se győzelemre, se vereségre. A harcos szelleme egyedül a küzdelemre hajlik, és minden küzdelmet úgy tekint, mint utolsó csatáját e földön. Így az eredmény is hidegen hagyja. Utolsó csatájában e földön, a harcos szabadjára engedi szellemét. És miközben küzd – tudván, hogy akarata rendíthetetlen – a harcos csak nevet, mindig csak nevet.

Folyamatosan beszélünk magunkkal a világunkról. Mondhatni, a belső beszéddel tartjuk fenn világunkat. És mikor befejezzük az önmagunkról és a világról szóló beszélgetést magunkkal, a világ megint kerek. A belső beszéddel újítjuk meg, töltjük fel élettel, tartjuk fenn. Sőt mi több, a belső beszéd nyomán választunk ösvényt is. Ugyanazokat a választásokat ismételgetjük újra meg újra, amíg meg nem halunk, mert ugyanazt a belső beszédet ismételgetjük, amíg meg nem halunk.
A harcos tisztában van ezzel, és igyekszik abbahagyni a belső beszédet.

Világ mindaz, ami itt van bent: élet, halál, emberek, és mindaz, ami körülvesz bennünket. A világ felfoghatatlan. Sose fogjuk megérteni – sosem fogjuk kibogozni a titkait. Ezért akként kell kezelnünk, ami – merő csodaként!

Amit az emberek tesznek, semmilyen körülmények közölt nem lehet fontosabb a világnál. Ily módon a harcos a világot végtelen csodaként, az emberek cselekedeteit végtelen szeszélyként szemléli.

A Másik világ kapujában című könyvem idézeteiből tisztán kiérezhető az a hangulat, mely az ősi Mexikó sámánjainak tudatos erőfeszítéseit kísérte. A régi sámánokról szólván don Juan felhívta  rá a  figyelmemet, hogy világuk egynémely oldala feltétlenül  számot tarthat a modern gyakorlók érdeklődésére: nevezetesen borotvaéles tudomásuk, melyet a szántszándéknak nevezett
univerzális erőre összpontosítottak. Az ősi sámánok kapcsa olyan tiszta volt ezzel az erővel, hogy kedvük szerint befolyásolhatták a dolgokat.

Don Juan kijelentette,  hogy az ősi  sámánok rendkívüli  intenzitású szántszándéka vált  a modern gyakorlók egyetlen támaszává. Hétköznapibb módon megfogalmazva:a mai követők, amennyiben őszinték akarnak lenni magukkal, be kell, hogy vallják, semmilyen ár nem drága azért, hogy egy ilyen szántszándék oltalmát élvezhetik. Közölte, hogy ha valaki akár a leghalványabb érdeklődést is tanúsítja az ősi sámánok világa iránt, az azonnal bevonódik ezen borotvaéles szántszándék  bűvkörébe. Don Juan számára ez a szántszándék páratlan és felmérhetetlen jelentőségű dolog volt, mellyel senki sem szegülhet szembe.  De miért is küzdenénk ellene? Hisz úgysem számít más rajta kívül!  Az ősi sámánok világának lényegéről van itt szó, mely után a modern gyakorlók is mohón sóvárognak.
A fenti idézetek által sugallt hangulat céljaimtól és vágyaimtól függetlenül bukkant felszínre, nem én rendeztem így a dolgokat. Sőt, mondhatom, hogy éppen ellenkezőleg alakult, mint amit a fejemben forgattam. A titokzatos idő kerekének orsója ott rejtőzött a könyv sorai között, várva, hogy működésbe lendüljön. Aztán hirtelen megfeszült – s ez a feszültség szabta meg törekvéseim irányát.
Őszintén állíthatom, hogy a Másik világ kapujában megírása idején úgy gondoltam – már amennyire a könyvvel kapcsolatos érzéseim nyomnak valamit a latban –, hogy boldogsággal tölt el az antropológiai terepmunka. Látható, hogy lelkiállapotom a   lehető legtávolabb esett az ősi sámánok világától. Don Juan azonban eltérő véleményen volt. Viharedzett harcosként jól tudta, hogy úgysem leszek képes kivonni magam az ősi sámánok szántszándékának magnetikus vonzereje alól. Úgyis magába
szippant, akár hiszek benne, akár nem, akár akarom, akár nem. Ez a körülmény homályos, ám nagyfokú szorongást váltott ki belőlem. Az érzéseimet nem tudtam volna pontosan körülírni, sőt még csak igazán tudatában sem voltam azoknak. Áthatották  minden cselekedetemet, ám mibenlétüket nem firtathattam, magyarázatot nem leltem rá. Visszatekintve csak azt mondhatom,
hogy halálosan féltem, bár azt nem tudtam volna kiokoskodni, hogy mitől rettegek.
Számtalan alkalommal próbáltam kianalizálni ezt a félelemérzetet, de mindig fáradtság és unalom lett vége. Akárhányszor  kutattam az okát, már az első pillanatban úgy éreztem, hogy a nyomozásom felszínes, minden alapot nélkülöző és hamarosan úgyis felhagyok vele.
Megkérdeztem don Juant az állapotomról; a tanácsára, a belátására volt szükségem.
– Csak betojtál – mondta.
Ennyi hozzáfűznivalója volt. Nem keresett misztikus okokat; a misztikus magyarázat amúgy is ott van előttünk egy karnyújtásnyira: az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka! Amikor az ő világukkal foglalkozunk, birodalmuk újra és újra megmutatja nekünk magát, bár könnyen lehet, hogy elsiklunk felette. Én is így jártam akkoriban – ahogy mindegyikünk.
– Rejtvényekben beszélsz, don Juan!
– Csakugyan, mert jelenleg erre van szükség. Egy nap majd mindent megértesz, de most ostobaság lenne beszélni róla, és  magyarázkodni. Minden magyarázatkísérlet értelmetlen. Sőt, valami irtózatos közhely talán most többet mondana számodra.
Don Juannak teljesen igaza volt. Egy banalitás miatt rettegtem. Szégyelltem, s még  most is szégyellem bevallani, de attól féltem, hogy megszállt az ördög! Egészen kora gyermekkoromban vésődött belém ez a babonaság, s minden megmagyarázhatatlan dolgot automatikusan ördöginek tekintettem, amiben gonosz erők munkálnak, egyetlen céllal: hogy elpusztítsanak engem.
Don Juan ősi sámáni világról adott mellbevágó magyarázatainak hatására egyre inkább úgy éreztem, hogy meg kell védenem magamat. Ám ezt az érzést nem is igen lehet szavakba önteni; valójában nem magamat  akartam védeni, hanem a hétköznapi  világ  igazságát és tagadhatatlan értékeit, melyen minden emberi lénnyel osztoztam.
Én csak ezt a világot ismertem el, s ha fenyegették, azonnal reagáltam;  reakcióm pedig egyfajta félelemérzet képében öltött   testet. Félelmemet azonban  sosem tudtam megmagyarázni, s jelentőségét is csak az tudná felmérni, aki tapasztalt már ilyesmit. Nem a haláltól vagy a sérüléstől féltem, hanem valami elképzelhetetlenül  mélyebbtől. Olyan mélységű rettegés volt ez, melynek lényegét egyetlen sámán sem képes szavakkal visszaadni.
– A magad körülményes módján most érkeztél el ahhoz a ponthoz, hogy közvetlenül szembenézz a harcosléttel – mondta don Juan.
Ekkortájt don Juan állandóan a harcos fogalmával példálózott, hozzátéve, hogy a harcosság természetesen jóval több, mint fogalom. A harcoslét életmód, a félelem egyetlen ellenszere, az egyetlen csatorna, mely a sámán cselekedeteinek szabad  folyást biztosíthat. A harcos fogalma nélkül a tudás ösvényén felbukkanó akadályokon nem lehet túljutni.
Don Juan úgy határozta meg a harcost, mint aki küzdelemre született. A harcos hangulatába bárki beléphet, mivel ennek az állapotnak az elérését az ősi sámánok szántszándéka támogatja.
– Az ősi sámánok szántszándéka – mondta don Juan – annyira tiszta és erőteljes, hogy a hatására bárkiben szilárd formát ölt a harcoslét struktúrája, aki csak kapcsolatba kerül vele, akár tudatában van ennek, akár nem.
Röviden az ősi Mexikó sámánjai úgy képzelték el a harcost, mint egy harci egységet, aki oly mértékig eggyévált a körötte zajló küzdelemmel, hogy ébersége a végsőkig kiéleződött, s annyira tiszta, hogy nem bír el semmiféle koloncot. A harcosnak nincs rá szüksége, hogy szavakkal vagy tettekkel segítsék. A harcosnak nem kell ajándék, se vigasz, se ösztöke. Minden szükséges benne foglaltatik a harcoslét  szerkezetében – mivel ezt a szerkezetet az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka állította fel, gondoskodtak róla, hogy az összes előre látható körülménnyel számoljon. A végeredmény pedig egy harcos, aki  egy szál egyedül csatázik, aki csendes meggyőződéséből nyeri lendületét, s aki panasz vagy dicsőségvágy nélkül tör előre.
Személy szerint a harcoslét fogalmát egyszerre találtam elbűvölőnek, és a legfélelmetesebb dolognak a világon. Féltem, hogy amennyiben magamévá teszem, gúzsba köt, s nem lesz se időm, se lehetőségem a lázongásra, elemzésre, vagy akár a panaszkodásra. A panaszkodás bevett szokásom volt egész életemben, és foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, mert úgy hittem, az érzékeny, bátor és őszinte emberek ismertetőjele, akik lelkiismeret-furdalás nélkül rámutatnak a tényekre, és közlik, mit szeretnek és mit nem. Ha mindez átváltozna egy harci organizmussá, akkor többet veszíthetnék, mint szándékomban áll. Nos, ilyesmiket gondoltam belül.
És mégis vágytam a harcos céltudatosságára, békéjére és hatékonyságára. Az ősi Mexikó sámánjai hatalmas ajándékot adtak: a harcoslét fogalmát arra az ideára alapozták, hogy van egy társunk, a halál, mely minden tettünk szemtanúja.
Don Juan azt mondta, hogy ha ezt az előfeltételt egyszer elfogadtuk – akármilyen felhígított formában is – híd képződik a mindennapi, ügyes-bajos dolgaink világa és aközött a névtelen dolog között, ami  mindig ott  van előttünk. Ez a  terület  ködbe vész, mintha nem is létezne, s olyan szörnyen zavaros, hogy aligha szolgálhat viszonyítási pontként – és egyszerre mégis tagadhatatlanul jelenlévő.
Don Juan kijelentette, hogy egyetlen lény van a Földön, aki képes átkelni a hídon: a harcos, aki csendesen küzd; feltartóztathatatlan, mert nincs mit veszítenie, de gyakorlatias és hatékony, mert már mindent megnyert. 

Castaneda: Az idő kereke - Don Juan tanításai

A következő idézeteket különös gonddal válogattam ki első nyolc, az ősi Mexikó sámánjainak világáról szóló könyvemből. Kiválasztásuknál közvetlenül azokra az értelmezésekre szorítkoztam, melyeket antropológusként kaptam a tanítómtól és jótevőmtől, don Juan Matustól – egy jaki látótól, aki az ősi Mexikóig visszanyúló leszármazási ághoz tartozott.

Bevezetett engem a világába, mely természetszerűleg az ősi sámánok világa volt; tette ezt a leghatékonyabb módon, ami csak rendelkezésére állt. Don Juan helyzetéből adódóan képes volt belátni, hogy léteznek a valóságnak más területei is; birodalmak, melyek nem tekinthetők illuzórikusnak, vagy a túltengő fantázia termékének. Csoportjának tizenöt látója számára az ősi sámánok világa az elképzelhető legvalóságosabb és leggyakorlatiasabb dolognak számított.

Ez a könyv hétköznapi kísérletként indult: elolvasásra és végiggondolásra érdemes eszméket, bölcsességeket és aranyköpéseket kezdtem gyűjteni az említett sámánok tanításaiból. Azután a folyamat hirtelen önálló fordulatot vett, s rádöbbentem, hogy az idézetek kivételes belső erővel, lendülettel rendelkeznek. A gondolatok rejtett csapásirányát fedték fel, melyről eddig nem volt tudomásom: megmutatták, hová vezetnek don Juan magyarázatai, melyekkel tanonckodásom tizenhárom éve alatt látott el engem.

Nem létezik fogalmi meghatározás, mely ezeknél az idézeteknél jobban megvilágíthatná don Juan kitartó és kikezdhetetlen cselekedeteinek irányvonalát. Tettei úgy követték egymást, hogy megkönnyítse számomra a világába való belépést. Nem kellett túl sokat okoskodnom, hogy rájöjjek, don Juan ezért követte ezt a menetrendet, mert a saját tanítója is ugyanilyen módon ösztökélte őt a sámánok világában való részvételre.

Don Juan Matus cselekedeteit szándékosan rendezte el úgy, hogy segítségükkel bevonhasson engem egy másik „kognitív rendszerbe”. Kognitív rendszeren a kogníció hagyományos meghatározását értette: hétköznapi tudatosságunkat irányító mentális folyamatokat, melyek magukba foglalják az emlékezetet, a tapasztalást, az észlelést és bármely meghatározott szintaxis professzionális használatát. Don Juan kijelentette, hogy az ősi Mexikó sámánjainak kognitív rendszere nagyban eltért a mai átlagemberétől.

Én azonban jó antropológushallgatóként a társadalomtudományok logikáját követtem, és elvetettem mindent, amit tőle hallottam. Újra és újra elmondtam don Juannak, hogy a kijelentései abszurdak számomra, s a legjobb esetben is intellektuális aberrációknak tekintem őket. Tizenhárom évig tartó kemény munkába tellett, hogy a körülöttünk lévő világ értelmezéséért felelős, „normális” kogníciós rendszerünkbe vetett hitem meginogjon. Ez a manőver egy nagyon különös állapotba taszított: egyfajta kvázi-bizalmatlanságba hétköznapi kognitív folyamataink magától érthetődőségével szemben.

Tizenhárom évnyi makacskodás után akaratom ellenére ráébredtem, hogy don Juan valóban más világnézet alapján járt el, tehát az ősi Mexikó sámánjainak is a miénktől eltérő kogníciós rendszere kell legyen. Ez a belátás porrá zúzott: úgy éreztem, áruló vagyok, a legszörnyűbb eretnekség szócsöve. Amikor don Juan észrevette, hogy végre sikerült megtörnie ellenállásom legutolsó védbástyáját, a végső pontig feszítette ezt a tételt, és rákényszerített, hogy vonakodás nélkül belássam: a sámánok világlátása fogalmi megközelítésünk számára értelmezhetetlen. Például a sámánok észlelik az univerzumban szabadon áramló energiát; az energiát, amely mentes a társadalmi kötöttségektől és független a szintaxistól. Ennek a tiszta vibrációs energiának az érzékelését nevezik látásnak.

Don Juan elsődleges célja az volt, hogy segítsen nekem észlelni az univerzumban áramló energiát – ugyanis ez az első, kötelező lépés a sámáni világban, mely elvezet egy miénkétől eltérő kognitív rendszer átfogóbb, szabadabb nézőpontjához.

Tanítóm idegen elemeket is felhasznált, hogy segítsen nekem látni, melyek közül a legfontosabb az összegzés volt. Az összegzés életünk szisztematikus, szakaszról szakaszra történő vizsgálatát foglalja magába, melynek azonban nem a kritizálásról vagy a hibák kereséséről kell szólnia, hanem arról, hogy erőfeszítéseket tegyünk életünk megértésére, s megváltoztassuk annak menetét. Don Juan kijelentette, hogy amikor az összegzésnek köszönhetően távolságtartó és elkülönült módon kezdjük szemlélni sorsunkat, többé nincs lehetőség visszatérni a megszokott viselkedési formákhoz.

Don Juan elmondta, hogy az univerzumban áramló energia látása során az emberi lényeket fénylő tojásként, fényes energiagömbként érzékeljük, melyeken bizonyos általános, mindenkire jellemző tulajdonságok vehetők észre: például egy ragyogó, a gömb többi részénél intenzívebben fénylő pont. A látók felismerték, hogy ezen a fényes, gyűjtőpontnak nevezett ponton gyűlik össze az észlelés, sőt amikor logikusan végigvitték ezt a gondolatot, arra is rájöttek, hogy ugyanitt alkotjuk meg világunk kognícióját is. Nos, don Juan nem tévedett, mert legyen bármily különös is, valóban ez történik.

Azonban a sámáni észlelés más úton-módon zajlik, mint az átlagemberek érzékelési folyamatai. A látók közvetlenül szemlélik az energiát, s ebből energetikai tényekhez, azaz végső, tovább nem egyszerűsíthető következtetésekhez jutnak. Az energetikai tények élét nem tompíthatja spekuláció, és nem illeszthetők be szokványos értelmezési rendszerünkbe sem.

Don Juan kijelentette, hogy leszármazási ágának sámánjai számára energetikai tény volt az is, hogy világunkat kognitív folyamatok határozzák meg, melyeket akár meg is változtathatunk. Szerintük értelmezési folyamataink nem természetesek, hanem tanuljuk őket – ez egy újabb energetikai tény: a szokványos kogníció pusztán neveltetésünk folyománya.

Don Juan a kétely árnyéka nélkül tudta, hogy az ősi sámánok kognitív rendszere valóban olyan formában létezett, mint amilyennek leírta nekem. Don Juan nagual volt. A sámánok szerint a nagual természetes vezetői adottságokkal bír, és képes úgy látni az energetikai tényeket, hogy abból semmi kára nem származik, miközben társait a gondolkodás és észlelés leírhatatlan területeire vezeti.

A don Juantól kapott ismeretek birtokában arra az általa is vallott következtetésre jutottam, hogy kognitív világának legfontosabb eleme a szántszándék ideája. Az ősi Mexikó sámánjai az univerzumban áramló energia látása során kaptak bepillantást a szántszándék működésébe; a világegyetemet átjáró erőként fogták fel, mely az idő és tér minden szegmensében érezteti hatását. A szántszándék a dolgok mögötti hajtóerő, mely a látók számára felbecsülhetetlen értékkel bír: a szántszándék – a tiszta absztrakció – oly szorosan kapcsolódik az emberhez, hogy az bármikor irányítása alá vonhatja! Ám a sámánok jól tudták, hogy csupán egyetlen módja van a szántszándék uralásának: a feddhetetlen viselkedés, melyet kizárólag a legfegyelmezettebb tanítványok érhetnek el.

A sámánok kognitív rendszerének másik döntő jelentőségű eleme az idő és tér fogalmának újfajta értelmezése volt. Számukra az idő és a tér nem ugyanazt jelentette, mint az átlagembernek, aki hétköznapi kognitív rendszere szerves részeként alkalmazza ezeket a fogalmakat. Egy átlagember a következőképp fogja fel az időt: „nem-térbeli kontinuum, amelyben az események megfordíthatatlan sorrendben haladnak a múlttól a jelenen át a jövő felé.” A tér pedig: „háromdimenziós területek véges kiterjedése, mely magában foglalja a csillagokat és a galaxisokat is, tehát maga az univerzum.”

Ezzel szemben az ősi Mexikó sámánjai úgy tekintik az időt, mint valamiféle gondolatot vagy szándékot, melyet egy felfoghatatlan nagyságú létező gondolt el. Ők a következő állítást vélik logikusnak: az ember a fenti – elképzelhetetlen erők által megteremtett – gondolat vagy szándék részeként létezik, s még őriz magában valamit ebből a gondolatból. Az eredeti szándék ezen hányada pedig a rendkívüli fegyelem bizonyos feltételei mellett újra visszanyerhető.

Másrészt a tér a cselekvés absztrakt birodalma, melyet a látók végtelenségnek neveznek, és úgy utalnak rá, mint minden élőlény törekvéseinek végösszegére. A tér számukra elérhető, már-már földközeli, mintha kihasítottak volna egy nagyobb szeletet a tér absztrakt struktúrájából. Don Juan leírásával összhangban azt mondhatom, hogy az ősi Mexikó sámánjai nem olyan zavaros módon fogták fel az időt és a teret, mint mi. Ők úgy vélték, hogy ezek – bár szavakkal kifejezhetetlen módon – az ember elidegeníthetetlen részét képezik.

Az ősi sámánok kognitív világának volt egy másik fontos eleme is: az idő kereke. Azt mondták, hogy az idő egyfajta végtelen hosszúságú és szélességű alagút, melyben öntükröző vájatok találhatók. Maguk a vájatok is végtelen hosszúak, s végtelenül sok található belőlük. Az élőlényeket az életerő ellenállhatatlanul arra készteti, hogy belebámuljanak egy-egy vájatba. És amikor így tesznek, csapdába esnek, hogy csak abban az egy vájatban éljenek.

A harcosok végső célja, hogy mélységes fegyelemről árulkodó tetteik révén hajlíthatatlan figyelmüket az idő kerekére összpontosítsák, s ezzel fordítsanak rajta egyet. Azok a harcosok, akiknek sikerült elfordítaniuk az idő kerekét, belenézhetnek bármelyik vájatba, és kiemelhetnek onnan bármit, amit csak megkívánnak. Amikor megszabadulnak a vájatba bámulás igéző erejétől, a harcosok bármelyik irányba nézhetnek, s láthatják, ahogy az idő elvonul, vagy éppen közelít feléjük. Ezen a módon szemlélve az idő kereke elsöprő hatást fejt ki a harcos életére, sőt még azon is túl – ahogy a könyvben szereplő idézetekből láthatjuk. Úgy tűnik, mintha egy orsó, mely önálló élettel rendelkezik, fűzné a harcosokat együvé. Az orsó a sámánok világában az idő kereke. Nos, az idő kerekének nyomása alatt könyvem célja átalakult, olyasmivé, mely eredetileg nem szerepelt a terveim között. Az idézetek önmagukban, a saját erőjükből vezérlő tényezővé váltak, s ellenállhatatlan hatást gyakoroltak rám. Megpróbáltam tehát minél közelebb maradni ahhoz a szellemiséghez, melyben az idézetek megszülettek: a takarékosság és tökéletes közvetlenség szellemiségéhez.

Kezdetben igyekeztem kategóriákba rendezni az idézeteket, hogy könnyebb legyen olvasni őket, de hiába, osztályozási kísérletem tarthatatlanná vált. Hogyan is kapcsolódhattam volna személyesen egy olyan alaktalan és hatalmas dologhoz, mint egy kognitív világ totalitása pusztán önkényes kategóriákon keresztül?

Végül nem tehettem mást, minthogy kövessem az idézetek csapásirányát, és hagyjam, hogy maguktól alakítsák ki azon gondolatok és érzések belső vázát, melyeket az ősi Mexikó sámánjai tápláltak az életről, a halálról, az univerzumról és az energiáról. Most híven visszatükrözik, miként fogták fel ezek a sámánok nemcsak a világegyetem természetét, hanem saját életüket és együttműködésüket is ebben a világban. És ami még ennél is fontosabb: az idézetek megmutatják, hogy igenis lehetséges egyszerre foglalkozni mindkét kognitív rendszerrel, anélkül, hogy énünk károsodna ettől.

(Carlos Castaneda)

 
-->

A hatalom abban a tudásban rejlik, aminek a birtokában vagy.

Minek olyan dolgokról tudni, melyek haszontalanok, s amelyek nem készítenek fel az ismeretlennel való elkerülhetetlen találkozókra?

Ezen a világon semmit nem kapunk ajándékba, és ha valamit meg akarunk tanulni, annak megvan a maga fáradságos útja.

Az ember bölcsen úgy közelít a tudáshoz, mint ahogy a háborúba megy: éberen, félelemmel, tisztelettel és teljes meggyőződéssel. Háborúba indulni vagy tanulásba kezdeni bármilyen más módon nagy hiba. Aki elköveti ezt a hibát, meg fogja bánni a tévedését – akár túléli azt, akár nem.

Ha az ember eleget tett e fenti négy követelménynek – azaz az éberség, félelem, tisztelet és teljes meggyőződés követelményének –, akkor nem lesznek hibák, amikért felelnie kell; akkor cselekedetei nem fognak egy bolond tetteihez hasonlítani. Ha egy ilyen ember sikertelenül jár vagy vereséget szenved, akkor csak egy csatát vesztett el, de nem kell megbánnia a tetteit.

Ha túl sokat foglalkozunk magunkkal, az rettenetesen kifáraszt. Egy ilyen ember minden mással szemben süket és vak, és a fáradtság nem engedi, hogy észrevegye a csodákat maga körül.

Minden egyes alkalommal, amikor az ember tanulásba fog, olyan keményen kell dolgoznia, ahogy csak tud. A tanulás korlátait kizárólag az ember saját maga határozhatja meg.

A félelem természetes. Mindannyian átéljük. Semmit sem tehetünk ellene. Bármilyen félelmetes azonban a tanulás maga, sokkal borzasztóbb egy embert elképzelni tudás nélkül.

Csak akkor tudsz emberekre haragudni, ha cselekedeteiket fontosnak tartod. Alapvető, hogy ne érezzünk így többé. Mások tettei nem lehetnek annyira fontosak, hogy eltérítsenek az egyetlen járható úttól, mely a végtelennel való elkerülhetetlen találkozásunkhoz vezet.

Millió út létezik. Egy harcosnak mindig észben kell tartania, hogy egy ösvény az csupán egy ösvény. Ha úgy érzed, nem szabad rálépned, akkor semmilyen körülmények között sem kell ott maradnod. 

A szándékunknak – hogy a választott utat járjuk vagy letérünk róla – félelemtől és ambíciótól mentesnek kell lennie. Minden utat alaposan és tudatosan kell megvizsgálnunk. És van egy kérdés, amit minden harcosnak kötelezően fel kell tennie: „Van ennek az útnak szíve?”

Minden út egyforma: sehova sem vezet. De amelyik útnak nincs szíve, azon örömtelen utazni.
Ugyanakkor a szívből jövő út könnyű; a harcosnak nem kell megerőltetnie magát, hogy megszeresse. Amíg a szívvel teli ösvényt követi, eggyé olvad vele.

Hiúságomban azt gondoltam, hogy két világhoz tartozom, de ez csak a hiúságom volt. Egyetlen világ létezik számunkra. Emberek vagyunk, és az emberek világával kell megelégednünk. De létezik a boldogság világa is, ahol a dolgok között nincs különbség, mivel ott senki nem tartja a különbségeket számon. Láttam azt a világot, de nem az emberek világa volt.

Az embernek négy természetes ellensége van: a félelem, a világosság, a hatalom és az öregkor. A félelem, a világosság és a hatalom legyőzhető, de az öregkor nem. Megjelenését késleltethetjük, de sosem tudjuk teljesen legyűrni.

***********

 A tanoncidőm első éveiben elhangzott kijelentések lényege jól megragadható első könyvem, a Don Juan  tanításaiból  válogatott  absztrakt   természetű  idézetekből.  Don Juan  a könyvben leírt   események   idején   sokat   beszélt   szövetségesekről,   erőnövényekről,   a  Mescalitóról,   a   kis füstről,   a   szélről,   a   folyók,  hegyek   és  vízmosások  szellemeiről,   stb.,   stb.  Ám  amikor  később rákérdeztem, miért erőltette akkoriban ezeket a dolgokat, s most miért nem teszi többé, kertelés nélkül  bevallotta,  hogy  inaskodásom  elején  csak az én kedvemért  ment  bele ebbe  a pszeudo-sámáni halandzsázásba.

Megdöbbentem; nem értettem, miképp állíthat egy ennyire hamisnak tűnő dolgot. Szerintem igenis komolyan gondolta, amit a világának ezen oldaláról elárult, és én voltam az a személy, aki hitelesen tanúsíthatta szavainak és életformájának valóságosságát.
– Ne vedd annyira a szívedre – nevetett don Juan. – Rettentően élveztem ezt a sok hülyeséget, nem is beszélve arról, hogy a te javadat szolgálta.
– Az én javamat? Miféle aberráció ez?
– Igen,  a javadat. Azzal szedtelek rá, hogy figyelmedet a világod bizonyos elemeire rögzítettem, elemekre, melyeket annyira szórakoztatónak találtál. És te bekaptad a csalit, szőröstül-bőrüstül. Csak arra volt szükségem, hogy megszerezzem az osztatlan figyelmed. De hogyan érhettem volna ezt el, mikor annyira fegyelmezetlen volt a szellemed? Te magad állítottad újra és újra, hogy csak azért maradsz velem, mert szórakoztatónak találod a szavaimat. Nem is sejtetted, hogy megelégedettségedet a félreértés táplálja, ugyanis   aligha fogtad fel, miről beszélek. Persze félreértéseidről hitted azt, hogy ez a samanizmus, s az általad vélelmezett jelentések nyomába eredtél.
– Mindenkivel ezt csinálod, don Juan?
– Nem mindenkivel, mert nem mindenki jön el hozzám, és mindenekfelett engem sem érdekel mindenki. Te érdekeltél és érdekelsz ma is, egyedül te.
–  Engem is hasonló módon csalt lépre a tanítóm, Julian nagual – folytatta don Juan. – Az érzékiségemet és a mohóságomat használta fel. Azzal hitegetett, hogy beborít arannyal, és megszerzi nekem az összes  gyönyörű nőt, aki körülötte volt. Meglebbentette a szemem előtt a gazdagság lehetőségét, és én bedőltem neki.
– A leszármazási ágam valamennyi sámánját így szedték rá, mióta csak világ a világ. Az ágam sámánjai azonban nem tanítók vagy guruk – fütyülnek rá, hogy a tudásukat továbbadják. Örökösöket keresnek, nem olyan embereket, akik intellektuális okok miatt csupán felszínesen érdeklődnek a tudásuk iránt.
Don Juannak igaza volt – egy az egyben bedőltem a manővereinek. Tényleg azt hittem, hogy megtaláltam a tökéletes antropológiai adatközlőt ennek az öreg sámánnak a személyében...
Pártfogásának ezekben az éveiben történt, hogy don Juan arra ösztönzött, készítsek jegyzeteket és gyűjtsek régi térképeket a jaki városokról – kutatásaim  a 18. század végéig nyúltak vissza, amikor is a jezsuiták elkezdték írni a krónikáikat. Feljegyeztem minden város helyzetét, és beazonosítottam a legkisebb eltérést is. Gyakorta merengtem azon, hogy a városok időnként más helyszínekre költöztek, s mindig kissé eltérő mintázatban épültek fel. Az ennek okait boncolgató álokoskodásaim nyomán megjelenő kétségek valósággal letaglóztak. Több ezer oldalnyi rövidített jegyzetet írtam ki könyvekből  és krónikákból. Tökéletes antropológusdiák voltam, és don Juan minden módon fűtötte a fantáziámat.
– Nincsenek önkéntesek a harcosok ösvényén – vetette oda magyarázatképpen. – Az ember akarata ellenére kényszerül erre az útra.
– Mit csináljak, don Juan ezzel a több ezer jegyzettel, aminek rávettél a megírására? – kérdeztem tőle egyszer. A válasza sokkolt. „Írj egy könyvet belőlük!”, mondta. „Különben biztos vagyok benne, hogyha belevágsz, azokhoz a jegyzetekhez sose fogsz hozzányúlni. Haszontalanok. De ki vagyok én, hogy ilyet mondjak? Neked kell eldönteni. De ne úgy láss neki a feladatnak, mint egy író. Írj úgy, mint egy harcos, egy igazi sámán-harcos!”
– Mit értesz ezen, don Juan?
– Nem tudom – mondta. – Találd ki te.
Don Juannak teljes mértékben igaza volt, sosem használtam fel a jegyzeteimet. Helyette azon kaptam magam, hogy akaratlanul egy másik értelmezési rendszer létének felfoghatatlan lehetőségeit feszegetem.

(Fordította: Judith Spartacus)

Szépségről, szenvedélyről, szeretetről

A szépségről

Szenvedély nélkül hogyan létezhetne szépség? S ezen nem képek, épületek, festmények és hasonlók szépségét értem. Ezek mind meghatározott fajta szépséggel bírnak. Bármi, amit ember alkotott, legyen az katedrális, kép, vers vagy szobor, lehet szép vagy nem szép. De van egyfajta szépség, ami, ha nincsen jelen szenvedély, elérhetetlen az érzések, a gondolatok és a tudat számára.

Tehát ne értsük félre a szót: szenvedély. Ez nem jelent semmi elvetendőt: az nem valami, amit meg lehet vásárolni, s nem is az, ami romantikus beszélgetés témája lehet. Semmi köze nincsen az érzelmeskedéshez, az érzelmekhez; a szenvedély láng, mely elemészt mindent, ami hamis. És mi mindig pokolian félünk ettől a lángtól, mert ha életre kel, hamuvá égeti minden féltett kincsünket, mindent, amit az életünkben fontosnak mondunk.

A szenvedélyről

Nem lehetsz érzékeny, ha nem vagy szenvedélyes. Ne félj ettől a szótól: szenvedély. A legtöbb vallási könyv, a legtöbb guru, mester és tanító azt mondja: "Vesd el a szenvedélyt". De ha elveted a szenvedélyt, hogyan válhatnál érzékennyé a rútra és a szépre, a suttogó falevelekre és a napnyugtára, a nevetésre vagy a sírásra? Hogyan válhatnál érzékennyé a szenvedélyre való képesség nélkül, melynek lényege az önfeladás? Uraim, kérem, hallgassanak meg, s ne kérdezzék, hogyan lehet szert tenni szenvedélyre. Tudom, önök éppen eléggé szenvedélyesek, amikor egy jó állásról, egy szerencsétlen flótás iránti gyűlöletről, vagy éppen féltékenységről van szó; de én valami teljesen másról beszélek - arról a szenvedélyről, amelyik szeret.

A szeretet olyan állapot, amelyben nincsen "én"; olyan állapot, amelyben nincsen ítélkezés, s nincsen annak mérlegelése, vajon a szex helyes vagy helytelen, vagy hogy bármi is jónak vagy rossznak mondható. A szeretetnek nincsen köze az említett ellentétekhez. A szeretetben nem létezik ellentmondás. És hogyan szerethet az, aki nem szenvedélyes? Hogyan lehet valaki érzékeny szenvedély nélkül? Érzékenynek lenni annyi, mint érezni azt, aki melletted ül; annyi, mint látni a város rútságát nyomorával, szennyével és szegénységével; annyi, mint meglátni a folyó, a tenger, az ég szépségét. Ha valaki nem szenvedélyes, hogyan érzékelhetné mindezeket?

Hogyan érezne egy mosolyt, egy könnyet? A szeretet - ebben megerősíthetem önöket - szenvedély.

A csöndről

A tudatot ismerjük - ismerjük, mert megtapasztaltuk. S mi ezzel a mértékkel próbáljuk kimérni a kimérhetetlent. Ám az ismert magától értetődő módon sohasem ismerheti meg az ismeretlent; csak arról tudhat, amit megtapasztalt, amit elgondolt, amit összegyűjtött. Vajon képes-e a tudat belátni saját képtelenségét arra, hogy megismerje azt, ami nem megismerhető?

Amikor nagyon világosan látom, hogy tudatom képtelen feltárni a feltáratlant - egyszerre tökéletes csönd lesz belül. Ha viszont azt érzem, hogy meg tudom ragadni az ismeretlent az ismert által nyújtott eszközökkel, rengeteg zajt csapok; beszélek, osztályozok, válogatok, s próbálok utat törni a célom felé. De ha a tudat felismeri teljes képtelenségét az ismeretlen megismerésére, ha megérti, hogy egyetlen lépést sem tehet a feltáratlan felé - akkor mi történik? Az elme tökéletesen elcsöndesedik. Nem azért, mert kétségbe esett; hanem azért, mert többé nem törekszik semmi után.

A keresés csak az ismertnek az ismert felé való mozgásformája lehet, s a legtöbb, amit a tudat tehet, annyi, hogy beismeri: ez a tevékenység sohasem fogja feltárni a feltáratlant. Az ismert bármely aktivitása a már megismertek körén belül marad. Pontosan ez az, amit meg kell érteni; mindössze ezt kell a tudatnak belátnia. Ezután - minden késztetés, minden szándék nélkül - az elme elcsöndesedik.

Észrevették-e, hogy a szeretet: csönd? Amikor fogjuk a másik kezét, vagy szeretettel nézünk egy gyerekre, vagy amikor magunkba fogadjuk egy este szépségét? A szeretet nem múlt és jövő, s nem az a csönd e kivételes állapota sem. És e nélkül a csönd nélkül, mely egy a tökéletes ürességgel, nem létezik teremtés. Élhetsz bár képességeidnek teljes birtokában, mégis, ahol nincsen teremtés, ott megjelenik a rombolás, a romlás, és a tudat elsötétedik.

Amikor viszont az elme üres és csöndes, és a teljes ön-tagadás állapotában van - ami nem vak üresség és nem is önmegtagadás, hanem egy egészen sajátságos állapot, melyben minden gondolat megszűnik - csak akkor válik lehetővé, hogy az, ami megnevezhetetlen, a létezésbe lépjen.

A szeretetről

Kérdés:

Szerethetjük-e az igazságot anélkül, hogy egymást szeretnénk? Vagy szerethetünk-e valaki mást anélkül, hogy az igazságot szeretnénk? Melyiké az elsőbbség?

Krishnamurti: A szereteté minden elsőbbség. Ahhoz, hogy szerethesd az igazságot, meg kell ismerned az igazságot, ám az igazság megismerése egyenlő annak tagadásával. Ami megismerhető, az nem az igazság, mert ami az idő foglya, az többé már nem az igazság. Az igazság állandó mozgásban van, ezért nem mérhető az időben és szavakkal; akárhogy igyekezünk is megragadni, kifolyik az ujjaink közül. Így hát az igazságot szeretni ugyanazt jelenti, mint ismerni az igazságot - az ember nem szerethet valamit, amit nem ismer. De az igazság nem könyvekben, bálványimádásban, templomokban keresendő. Megtalálni csak a történésekben, az élet áramában, a gondolkodás folyamatában lehet.

Éppen ezért a szereteté az elsőbbség - s ez magától érthető, hiszen az ismeretlen utáni vágy nem más, mint a szeretet. Nem juthatsz az ismeretlen nyomába anélkül, hogy kapcsolatba ne lépnél másokkal. Sohasem találhatod meg a valóságot, Istent, vagy amilyen néven nevezed, ha elhatárolod magad másoktól. Az ismeretlent csak a kapcsolatokban található meg, akkor, amikor az ember az emberrel kapcsolatba lép.

Az ember, az emberiség szeretete nélkül nem létezik a valóság megragadása; mert amikor megismerek - vagy legalábbis megpróbálok megismerni - e kapcsolatban magamat kezdem feltárni. A kapcsolat tükör, melyben felfedezem magam, de nem a "magasabb" énemet, hanem saját valóm teljes működését.

Ha nem tudom, hogyan szeresselek téged, akivel kapcsolatban vagyok, hogyan kutathatok a valóság után, és hogyan szerethetem meg azt? Nélküled én sem vagyok. Én nem létezhetek tőled függetlenül, nem létezhetek mindenkitől elkülönülve. Így hát a kapcsolatunkban, a te és énköztem levő kapcsolatban elkezdem magamat megérteni; és amikor magamat megértem, az a bölcsesség kezdete, nemde? Így át a valóság keresése a szeretet születése egy kapcsolatban. Hogy valamit szerethess, ismerned, értened kell. Hogy szeresselek, ismernem kell téged, érdeklődnöm kell, kutatnom kell, ki vagy, fogékonynak kell lennem minden hangulatodra, változásodra, s ki kell lépnem saját törekvéseim, céljaim, vágyaim zárlatából. És megismerve téged elkezdem felfedezni saját magam. Nélküled nem léteznék; és ha nem értem meg ezt a kapcsolatot közted és köztem, hogyan létezhetne szeretet? És szeretet nélkül pedig nem lenne keresés.

A problémánk ez: hogyan képes egy hideg szív, egy üres szív megismerni az igazságot? Nem képes, sehogy sem. Az igazság nem valami távoli dolog. Nagyon is közel van, csak éppen mi nem tudjuk, hogyan lássunk neki a keresésének. Hogy keresni tudjuk, meg kell értenünk a kapcsolatainkat, nem csak az emberekkel fennállókat, hanem a természettel, az eszmékkel kialakítottakat is. Meg kell értenem a kapcsolatomat a földdel és az eszmékkel éppúgy, ahogy a kapcsolatomat veled; és hogy megérthessem, nyitottá kell válnom.

Hogy megértselek, nyitottá kell válnom feléd, befogadóvá kell válnom, nem tarthatok magamban semmit, nem folytathatom az elkülönülés játékait. A megértésben ott az igazság, s hogy megérthess bármit, szeretned kell; mert szeretet nélkül nincsen megértés. Így hát nem az emberé vagy az igazságé az elsőbbség, hanem a szereteté; és a szeretet csak olyan kapcsolatban jöhet létre, ahol megértés van, ami azt jelenti, ha nyitott vagy a kapcsolatra, akkor nyitott vagy a valóságra (realitásra) is. Az igazságot nem lehet szólítani, annak magától kell eljönnie hozzád.

Az igazság keresése egyenlő az igazság tagadásával. Az igazság akkor jön el hozzád, amikor nyitott vagy, amikor magadban minden gátat, akadályt megszüntettél, amikor a gondolkodás, a létrehozás és megvalósítás buzgalma elcsitul, amikor az elme nagyon nyugodt lesz - sem szavak, sem mantrák nem erőltetik, vonszolják, hipnotizálják. Az igazságnak el kell jönnie. Amikor a tevékeny elme az igazságot űzi, hajszolja, csupán saját önérdekét követi. Ezért az igazság megszökik előle. A tevékeny elmét csak emberi kapcsolatban lehet megfigyelni, s a megértéséhez szeretet kell. Szeretet nélkül nincsen keresés.

A figyelemről

Ültél-e már nagyon csendesen, úgy, hogy figyelmedet nem összpontosítottad semmire, nem erőltetted a koncentrációt, s hogy mindeközben a tudatod nagyon nyugodt, valóban mozdulatlan maradt?

Ebben az állapotban minden hang eljut hozzád. Ilyenkor a távoli zajokat éppúgy meghallod, mint a közeliket, az éppen keletkezőket - ami azt jelenti, hogy tényleg mindent hallasz. A tudatod nincsen egyetlen szűk, kicsiny csatornába kényszerítve. Ha ezen a módon tudsz hallgatózni, az erőfeszítés nélküli figyelem állapotában, azt fogod találni, hogy egy különleges változás indul meg a bensődben, egy változás, mely akaratod és kérésed nélkül történik; s e változásból hatalmas szépség és mélyreható belátás fakad.

A kivetítésről

Hogyan szoktál a világra figyelni? A kivetítéseiddel, a kivetítéseiden át hallgatsz-e másokat - az ambícióidon, vágyaidon, félelmeiden és aggodalmaidon keresztül?

Úgy figyelsz-e, hogy csak azt halld, amit hallani akarsz, ami kielégít, ami örömet szerez, ami vigaszt vagy a szenvedéseidre enyhülést nyújt? Mert ha arra figyelsz, ami a vágyaid szűrőjén átszivárog, akkor nyilvánvalóan a saját hangodat, a vágyaid szavát hallgatod.

S vajon létezik-e más formája is a figyelemnek? Nem a legfontosabb-e, hogy megtaláljuk, hogyan figyeljünk nemcsak arra, amit nekünk mondanak, hanem az égvilágon mindenre - az utca zajára, a madarak csiripelésére, a villamos zörgésére, a tenger morajára, a feleség, a férj, a gyermek, a barát hangjára, a csecsemősírásra?

Amikor másokra figyelsz, csak akkor figyelsz igazán, ha nem a saját kivetített vágyaid szűrőjén át hallod a hangokat. Vajon félretehetjük-e az összes szűrőt, melyen át figyelünk, s képesek lehetünk-e a valódi figyelemre?

A hallgatásról

A figyelem művészet, melyet nem könnyű elsajátítani - ám nagy szépség és mély megértés jár vele karöltve.

Lényünk különböző mélységei rezonálnak mindarra, amit hallunk, de figyelmünk mindig előfeltételektől vagy sajátos szempontoktól terhes. Nem figyelünk csak úgy, egyszerűen; mindig közbeékelődik egy szűrő, a gondolataink, következtetéseink, előítéleteink szűrője.

A hallgatáshoz belső nyugalom kell, s még a befogadás erőltetésétől is meg kell szabadulni. Elengedett figyelemre van szükség. Ez az éber s mégis passzív állapot képes csak meghallani, mi rejlik a szavak értelmén túl. Mert a szavak összezavarnak: csupán az érintkezés felületes eszközei.

Hogy a szavak zaján túl is képesek legyünk a kommunikációra, éberré s egyben passzívvá kell válnunk. Azok, akik a szeretet állapotában élnek, talán képesek figyelni - de igen-igen ritka, hogy igazán figyelő emberre akadjunk. Legtöbben eredményeket hajszolunk, célokat akarunk elérni; örökké legyőzünk és meghódítunk, s így elvész a figyelem.

Pedig csak a figyelem állapotában csendül fel a szavak éneke.

A figyelemről

Nem tudom, hallgattad-e már egy madár énekét?

Mert a hallgatás a tudattól csendet követel - nem misztikus csendet, csak egyszerűen: csendet. Most éppen mesélek nektek valamit, s hogy meghallgassatok, csendben kell legyetek, nem cikázhatnak mindenféle gondolatok a fejetekben.

Amikor nézek egy virágot, s éppen csak nézitek, akkor nem nevezitek nevén, nem osztályozzátok, nem határozzátok meg, hogy melyik fajba tartozik - mert ha ezt teszitek, akkor többé már nem nézitek.

Így hát, azt mondom, a világon a legnehezebb dolgok egyike valakit hallgatni, legyen az kommunista, szocialista, képviselő, kapitalista vagy bárki, a feleséged, a gyereked, a szomszédod, egy kalauz, egy madár... éppen csak hallgatni. Ez csak úgy működik, ha elvek és gondolatok nélkül figyelsz, ha közvetlen kapcsolatban vagy a másikkal - s rögtön tudni fogod, hogy amit beszél az igaz vagy hamis, és nem lesz további fontolgatnivaló.

A szabadságról

Amikor erőfeszítést teszel annak érdekében, hogy figyelj, vajon valóban figyelsz? S nem arról van-e szó, hogy éppen ez az erőfeszítés gátol meg abban, hogy igazán odafigyelj? Erőlködsz-e akkor, amikor olyasvalamit hallgatsz, ami gyönyörűséggel tölt el?

Semmiképpen nem lehetsz tudatában az igazságnak, s a hamisat sem láthatod hamisnak, amíg a tudatod bármiféle erőfeszítéssel, hasonlítgatással, bizonyítgatással vagy elutasítással foglalkozik.

A hallgatás önmagában teljes folyamat; s éppen e folyamatból bomlik ki saját szabadsága. De vajon az ember az odahallgatással törődik-e valójában, vagy inkább a belső zűrzavar hangjaira figyel? Ha úgy hallgatnál, hogy közben tudatában lennél konfliktusaidnak és ellentmondásaidnak anélkül, hogy bepréselnéd azokat egy megszokott gondolati formába - talán e zűrzavar is, úgy ahogy van, eltűnne.

Mi folytonosan arra törekszünk, hogy ezzé vagy azzá váljunk, hogy elérjünk egy bizonyos állapotot, hogy ilyen vagy olyan tapasztalatra tegyünk szert, s eközben másokat elkerüljünk - így a tudat örökkön-örökké valamivel foglalkozik; sohasem nyugodt annyira, hogy odahallgasson a saját küzdelmeinek és fájdalmainak zajára.

Legyél egyszerű... ne próbálkozz valamivé válni, vagy tapasztalatokat gyűjteni.

(Jiddu Krishnamurti: Az élet könyve)

Ételed az életed

  Minden egyes parányi kis magocska óriási mennyiségű kozmikus információt hordoz magában. Ezt az információtömeget, mennyiségét, és pontosságát tekintve semmilyen mesterséges, emberalkotta információval összehasonlítani nem lehet. Ezen információk segítségével a magocska pontosan, másodpercre bontva tudja, mikor érkezett el az ébredése pillanata, mikor kell gyökeret eresztenie, a földből kinőnie, milyen tápanyagokat kell felvennie onnan, hogyan kell felhasználnia az égitestek kisugárzását, tudja, mivé kell nőnie, milyen gyümölcsöt kell teremnie. A kitermelt gyümölcsök pedig az ember életének biztosítását hivatottak szolgálni. És ezek a termések ténylegesen képesek - ráadásul jobban, mint a világ legjobb, emberi elme alkotta, akár jelenleg, akár a jövőben használatos gyógyszerei - az emberi szervezet bármilyen betegségével megküzdeni és ellenállni. Ám ahhoz, hogy ez így legyen,a magocskának ismernie kell az ember szervezetét. Ismernie kell azt azért, hogy a növekedése során a termést feltölthesse az adott ember gyógyításához, betegségéhez nélkülözhetetlen arányban felveendő tápanyagokkal, feltéve, hogy a betegség már folyamatban van, vagy az emberben megvan rá a hajlam, az adottság.

   Ahhoz, hogy az ember kertjében vagy telkén termesztett uborka, paradicsom, vagy akármilyen más növény magjában meglegyen ez az információ, feltétlenül szükséges elvégezni a következőket: 

A kiültetés előtt vegyük szánkba egy vagy több pici, be nem áztatott magot, s tartsuk a magocskákat nyelvünk alatt, legalább kilenc percig. 

  Aztán vegyük a magokat két tenyerünk közé és tartsuk azokat így harminc másodpercig. Míg a magvacskákat két tenyerünk között tartjuk, fontos telkünk azon pontján mezítláb állnunk, ahol majd megtörténik az ültetés.

  Ezután nyissuk ki tenyerünk és a rajta nyugvó magocskákat emeljük óvatosan ajkunkhoz. Ekkor tüdőnkből leheljük rájuk ki a levegőt. Lélegzetünkkel melegítsük fel a magocskákat, hogy a parányi magocska megismerje mindazt, ami bennünk van.

  Ezután tartsuk még a magocskákat harminc másodpercig széttárt tenyerünkön, és mutassuk be őket az égbolton lévő égitesteknek. Így a magocska megállapítja felébredésének pillanatát. Ebben majd az összes bolygó segíteni fogja. És miattunk, értünk megajándékozzák a csírákat a szükséges fénnyel.

  Ezután a magocskákat beültethetjük a földbe. Semmilyen esetben nem szabad rögtön öntözni, nehogy a víz a magocskákról lemossa a nyálat, amit tőlünk kapott, és a már belőle és a helyzetből nyert információkat, melyeket a magocska magába szívott. Három teljes nap elmúltával azonban az elültetett magokat meg lehet öntözni. 

  Feltétlenül szükséges, hogy minden zöldségféle kiültetése a megfelelő napon történjék (ami az ember számára már hozzáférhető a lunáris kalendáriumok révén). A túl korai kiültetés az öntözés mellőzése mellett távolról sem olyan veszélyes, mint a késői.

Nem szükséges az összes dudvát rögtön eltávolítani a már kicsírázott és a földből kibukkant növényke körül. Fontos a különböző fajták közül legalább egyet meghagyni.

  A magocska az emberről nyert információkat íly módon magába fogadja, és termése növekedésének folyamatában maximális módon fogja majd a világegyetemből és a Földből azokat az energiákat felvenni, melyek éppen annak az embernek szükségesek, aki azt így elültette. Az összes dudvát azért nem lehet eltávolítani, mert nekik is megvan a maguk küldetése. Vannak olyanok, amelyek védelmezik a magot a betegségektől, mások meg kiegészítő információkkal látják el azt. A növény növekedése során feltétlenül szükséges a növénnyel kommunikálni, elmenni hozzá, és megérinteni azt, még akkor is, ha erre a növény növekedése alatt csupán egyszer kerül sor. 

  Anasztázia azt állította, hogy az olyan növények termése, melyek íiy módon ültetett magokból keltek ki, és azokat az ember elfogyasztotta, képes az embert bármilyen betegségből teljes mértékben kigyógyítani, a szervezet öregedését jelentős mértékben késleltetni, káros szenvedélyeitől megszabadítani, értelmi képességeit a többszörösére növelni és lelki békét adni neki. A termésnek akkor a legnagyobb a hatása, ha a szüret utáni közvetlen három napon belül elfogyasztásra kerül. Nem feltétlenül szükséges minden egyes sor uborkát, paradicsomot, stb. ily módon ültetni, elég csupán néhány bokrot. 

  A palánták kiültetésénél feltétlenül szükséges a földet a kiásott lyukban kézzel megnyomogatni, és mezítláb, lábujjainkkal megtaposni, majd végezetül a lyukba beleköpni. A láb izzadása által olyan anyagok távoznak a testből (valószínűleg méreganyagok), melyek tartalmazzák a szervezet betegségéről szóló információkat. Ezeket az információkat a palánták kapják meg. Ők viszont továbbadják azokat a terméseknek, melyek képesek lesznek a betegségekkel harcba szállni. Időről-időre járjunk a kertünkben mezítláb. 

  Elmeséltem Anasztáziának, hogy számos speciális gyógyszertárunk van, melyek különböző gyógynövényeket forgalmaznak, és olyan orvosaink, természetgyógyászaink, akik hivatásukból kiindulva gyógynövényekkel gyógyítanak, mire ő ezt válaszolta:

  - Az embernek egyetlen orvosa van - a saját szervezete. Régebben, a kezdet kezdetén, még megvolt az embernek a képessége, hogy tudja, mikor, milyen gyógynövényt kell használnia. Tudta, hogyan kell étkeznie és lélegeznie. A szervezeted képes a betegségeket elhárítani. Senki sem helyettesítheti a szervezetedet, mert ő a te legjobb orvosod, melyet Isten kizárólag csak neked adott. Az összehangolt kölcsönhatások kerted növényvilágával gyógyítani fognak téged, önállóan felállítják a pontos diagnózist, törődni fognak veled, és elkészítik a te gyógyszeredet, a számodra leghatásosabbat.

(Vlagyimir Megre: Anasztázia I.)