Castaneda: Az idő kereke - Másik világ kapujában

A harcos tudja, hogy ő is csak ember. Sajnálja, hogy rövid az élete, hogy nem ragadhatja meg mindazokat a dolgokat, amelyeket szeretne; de ebből nem csinál problémát – kár, hogy így van, és kész!

A beképzeltség az embert nehézkessé, esetlenné és hiúvá teszi. Aki harcos akar lenni, annak könnyűnek és illanónak kell lennie.

Az emberi lények energiamezői fényszálaknak látszanak, akár egy fehér pókháló. Leheletvékony fonalak, melyek a fejtől a lábujjakig tekeregnek. A látók szemének olyan az ember, mint egy tojásdad fénygomolyag. Karjai, lábai fényes, minden irányba törő sörték.

A látók szerint mindenki mindennel érintkezik. No, nem a keze segítségével, hanem azzal a hosszú fonálköteggel, ami a has középpontjából lövell ki. Ez kapcsolja az embert a környezetéhez, ez ad neki egyensúlyt és szilárdságot.

Amikor a harcos megtanul látni, maga is rájön, hogy az ember – akár koldus, akár király – nem más, mint egy fénylő tojás, és semmi változtatni való nincs rajta. Mit is lehetne megváltoztatni azon a fénytojáson, mit?

A harcos ügyet sem vet a félelemre; csak a látás, az áramló energia csodáira gondol. A többi csupán sallang, felesleges flanc.

Csak egy tökkelütött akar önszántából tudós emberré válni. A józan gondolkodású embert csak valamilyen csellel lehet rávenni erre. Sokan boldogan hozzáfognának a tanuláshoz, de ezek nem számítanak. Az ilyenek többnyire ostobák. Olyanok, mint a tökhéj, amelyik kívülről hibátlannak néz ki, aztán mihelyt nyomás nehezedik rá, mihelyt tele lesz vízzel, szivárogni kezd.

Ha valaki nem lát, a dolgok többnyire ugyanolyanok maradnak, akárhányszor néz rájuk. Ha viszont megtanulna látni, akkor azt látná, hogy egy dolog sosem ugyanolyan, és mégis ugyanolyan.

A látó számára az ember egy tojáshoz hasonlít. Amikor ugyanazt az embert látja, akkor mindig látja a tojást, ám ez sosem ugyanolyan.

Az ősi Mexikó sámánjai „szövetséges” névvel illették azokat a megmagyarázhatatlan erőket, melyekkel kapcsolatba kerültek. Azért nevezték így ezeket a lényeket, mert azt hitték, hogy bármire felhasználhatják őket. Elképzelésük majdnem végzetesnek bizonyult, mert az általuk szövetségeseknek hívott lények valójában az univerzumban előforduló testi lényeg nélküli létezők,
melyeket a modern kori sámánok szervetlen lényeknek neveznek.

Azt kérdezni, hogy szövetségeseknek mi a feladata, olyan, mintha azt kérdeznénk, mi dolgunk nekünk embereknek itt a világon. Itt vagyunk, és kész. És – hozzánk hasonlóan – itt vannak a szövetségesek is; meglehet, hosszabb ideje, mint mi.

Az élet leghatékonyabb módja, ha harcosként élünk. A harcos aggodalmaskodik és töpreng, mielőtt dönt, de miután ezt megtette, aggodalomtól és töprengéstől mentesen indul útnak, tudva, hogy amúgy is számtalan döntés vár még rá. Ez a harcos útja.

Ha a dolgok összezavarodnak, a harcos a halálra gondol. A halál gondolata az egyetlen, ami képes lehűteni szellemünket.

A halál ott van mindenütt. Talán egy távoli dombtető mögött felbukkanó kocsi reflektora az. Néhány másodpercig látszik csak, mielőtt beleveszne a feketeségbe. Aztán megint feltűnnek a fénypontok, hogy egy újabb bukkanó mögött újra alászálljanak. Azok a halál fényszórói. A halál mint valami kalapot felteszi őket, és vágtatni kezd, mígnem már a nyomunkban üget, egyre
közelebb és közelebb. Néha eloltja fényeit. De a halál sosem áll meg.

A harcosnak tudnia kell, hogy amit tesz, reménytelen, mégis úgy kell cselekednie, mintha nem tudná. Ez a sámán uralt szeszélye.

Lehet látni az univerzumban áramló energiát, és lehet csupán nézni a dolgokat – az ember szeme mindkettőre képes, és egyik sem jobb a másiknál. Ha azonban az ember egyedül csak nézni tanul meg, az szégyenletes és szükségtelen veszteség.

A harcos élete a cselekvés, nem pedig a cselekvésen való gondolkozás, és nem is az azon való gondolkozás, vajon mit fog gondolni, miután véghezvitte a cselekvést.

A harcos szívvel teli ösvényt választ, és kitartóan követi azt; azután örvendezik és nevet; mivel lát, tudja, hogy élete amúgy is túl hamar véget ér; s hogy semmi sem fontosabb, mint bármi más.

A harcosnak nincs sem becsülete, sem méltósága, se családja, se neve, se hazája – egyesegyedül élni való élete van. Uralt szeszélyén kívül nincs semmi, ami a többi emberhez kötné. Mivel semmi sem fontosabb bármi másnál, a harcos akármilyen cselekvés mellett dönthet, és miután döntött, úgy végzi azt, mintha fontos lenne számára. Uralt szeszélye azt mondatja vele,
hogy amit csinál, az fontos, és ennek megfelelően is cselekszik, noha közben tudja, hogy nem fontos, amit csinál. Így aztán, ha elvégezte munkáját, békés szívvel vonul vissza, és akár jók, akár rosszak voltak tettei, akár sikerültek, akár nem, mindez semmilyen módon nem befolyásolja őt.

A harcos ugyanakkor választhatja a nem cselekvés útját is. Tehet úgy, mintha a nem cselekvés lenne fontos számára – ebben az esetben is helyesen cselekszik, mert ez is uralt szeszélye csupán.

A harcos életében nincs üresség. Minden színültig tele van, és minden egyenlő.

A többséget túlontúl foglalkoztatja, hogy szeret-e az ember, vagy hogy szeretik-e az embert. A harcos szeret, és kész. Azt szereti, amit és akit csak akar, kedve szerint.

A harcos felelősséget vállal tetteiért, még a legkisebbért is. Az átlagember kigondol valamit, azután megteszi, s sosem vállal felelősséget azért, amit tesz..
Az átlagember vagy győző vagy legyőzött, és ettől függően vagy üldözővé, vagy áldozattá válik. Ez a két alapvető helyzet mindaddig, amíg az ember nem lát; a látás aztán eloszlatja a győzelem, a vereség vagy a szenvedés illúzióját.

A harcos tudja, hogy vár, és tudja mire vár; és miközben vár, nem vár el semmit, így bármi keveset kap, az több, mint amennyit elbír.

Ha ennie kell, talál rá módot, mert nem éhes; ha fájdalmak kínozzák, talál rá módot, hogy megszüntesse ezeket, mert nem fáj semmije. Éhesnek lenni vagy fájdalmakkal küszködni annyit jelent, hogy az ember feladta a harcot – és akkor az éhség és a fájdalom erői elpusztítják.

Az önmegtagadással csak magadat csapod be. Az önmegtagadás szenvedélye messze a legrosszabb – elhiteti velünk, hogy nagy dolgokat viszünk végbe, amikor valójában önmagunk körül forgunk.

A szándék  nem gondolat, nem tárgy és nem kívánság. A szántszándék az, ami győzelemre visz, amikor a gondolataid azt súgják, vesztettél. Nem köti a harcos előszeretete. A szándék tesz sérthetetlenné, ez küldi a sámánt át a falon, át az űrön a végtelenbe.

Amikor az ember a varázslás útjára lép, fokozatosan tudatára ébred, hogy örökre maga mögött hagyta a hétköznapi élet világát. A hétköznapi világ dolgaiba többé nem kapaszkodhat, így új életet kell kezdenie, ha meg akar maradni.

Minden tudás attól lesz hatalom, hogy a halál ereje hatja át. A halál adja végső lökést; bármihez hozzáér, abból hatalom lesz.

Csak a halál gondolata képes a harcost annyira leszakítani a dolgokról, hogy képtelenné váljék odaadni magát bárminek. Tudja, hogy a halál körülötte ólálkodik, és nem lesz ideje, hogy bármit magával vigyen, úgyhogy vágyakozás nélkül mindent megpróbál.

Emberek vagyunk, és az a sorsunk, hogy tanuljunk, és hogy felfoghatatlan új világok közé vettessünk. A harcos az energiát látva tudja, hogy új világok végtelen sokasága vár ránk.

– A halál egy kunkor – mondta nekem don Juan. – A halál fényes felhő a horizonton; a halál a veled beszélgető don Juan; a halál te vagy és a jegyzetfüzeted; a halál semmi. Semmi! Itt van, és egyáltalán nincs itt.

A harcos szelleme nem hajlik se érzelgésre, se siránkozásra, se győzelemre, se vereségre. A harcos szelleme egyedül a küzdelemre hajlik, és minden küzdelmet úgy tekint, mint utolsó csatáját e földön. Így az eredmény is hidegen hagyja. Utolsó csatájában e földön, a harcos szabadjára engedi szellemét. És miközben küzd – tudván, hogy akarata rendíthetetlen – a harcos csak nevet, mindig csak nevet.

Folyamatosan beszélünk magunkkal a világunkról. Mondhatni, a belső beszéddel tartjuk fenn világunkat. És mikor befejezzük az önmagunkról és a világról szóló beszélgetést magunkkal, a világ megint kerek. A belső beszéddel újítjuk meg, töltjük fel élettel, tartjuk fenn. Sőt mi több, a belső beszéd nyomán választunk ösvényt is. Ugyanazokat a választásokat ismételgetjük újra meg újra, amíg meg nem halunk, mert ugyanazt a belső beszédet ismételgetjük, amíg meg nem halunk.
A harcos tisztában van ezzel, és igyekszik abbahagyni a belső beszédet.

Világ mindaz, ami itt van bent: élet, halál, emberek, és mindaz, ami körülvesz bennünket. A világ felfoghatatlan. Sose fogjuk megérteni – sosem fogjuk kibogozni a titkait. Ezért akként kell kezelnünk, ami – merő csodaként!

Amit az emberek tesznek, semmilyen körülmények közölt nem lehet fontosabb a világnál. Ily módon a harcos a világot végtelen csodaként, az emberek cselekedeteit végtelen szeszélyként szemléli.

A Másik világ kapujában című könyvem idézeteiből tisztán kiérezhető az a hangulat, mely az ősi Mexikó sámánjainak tudatos erőfeszítéseit kísérte. A régi sámánokról szólván don Juan felhívta  rá a  figyelmemet, hogy világuk egynémely oldala feltétlenül  számot tarthat a modern gyakorlók érdeklődésére: nevezetesen borotvaéles tudomásuk, melyet a szántszándéknak nevezett
univerzális erőre összpontosítottak. Az ősi sámánok kapcsa olyan tiszta volt ezzel az erővel, hogy kedvük szerint befolyásolhatták a dolgokat.

Don Juan kijelentette,  hogy az ősi  sámánok rendkívüli  intenzitású szántszándéka vált  a modern gyakorlók egyetlen támaszává. Hétköznapibb módon megfogalmazva:a mai követők, amennyiben őszinték akarnak lenni magukkal, be kell, hogy vallják, semmilyen ár nem drága azért, hogy egy ilyen szántszándék oltalmát élvezhetik. Közölte, hogy ha valaki akár a leghalványabb érdeklődést is tanúsítja az ősi sámánok világa iránt, az azonnal bevonódik ezen borotvaéles szántszándék  bűvkörébe. Don Juan számára ez a szántszándék páratlan és felmérhetetlen jelentőségű dolog volt, mellyel senki sem szegülhet szembe.  De miért is küzdenénk ellene? Hisz úgysem számít más rajta kívül!  Az ősi sámánok világának lényegéről van itt szó, mely után a modern gyakorlók is mohón sóvárognak.
A fenti idézetek által sugallt hangulat céljaimtól és vágyaimtól függetlenül bukkant felszínre, nem én rendeztem így a dolgokat. Sőt, mondhatom, hogy éppen ellenkezőleg alakult, mint amit a fejemben forgattam. A titokzatos idő kerekének orsója ott rejtőzött a könyv sorai között, várva, hogy működésbe lendüljön. Aztán hirtelen megfeszült – s ez a feszültség szabta meg törekvéseim irányát.
Őszintén állíthatom, hogy a Másik világ kapujában megírása idején úgy gondoltam – már amennyire a könyvvel kapcsolatos érzéseim nyomnak valamit a latban –, hogy boldogsággal tölt el az antropológiai terepmunka. Látható, hogy lelkiállapotom a   lehető legtávolabb esett az ősi sámánok világától. Don Juan azonban eltérő véleményen volt. Viharedzett harcosként jól tudta, hogy úgysem leszek képes kivonni magam az ősi sámánok szántszándékának magnetikus vonzereje alól. Úgyis magába
szippant, akár hiszek benne, akár nem, akár akarom, akár nem. Ez a körülmény homályos, ám nagyfokú szorongást váltott ki belőlem. Az érzéseimet nem tudtam volna pontosan körülírni, sőt még csak igazán tudatában sem voltam azoknak. Áthatották  minden cselekedetemet, ám mibenlétüket nem firtathattam, magyarázatot nem leltem rá. Visszatekintve csak azt mondhatom,
hogy halálosan féltem, bár azt nem tudtam volna kiokoskodni, hogy mitől rettegek.
Számtalan alkalommal próbáltam kianalizálni ezt a félelemérzetet, de mindig fáradtság és unalom lett vége. Akárhányszor  kutattam az okát, már az első pillanatban úgy éreztem, hogy a nyomozásom felszínes, minden alapot nélkülöző és hamarosan úgyis felhagyok vele.
Megkérdeztem don Juant az állapotomról; a tanácsára, a belátására volt szükségem.
– Csak betojtál – mondta.
Ennyi hozzáfűznivalója volt. Nem keresett misztikus okokat; a misztikus magyarázat amúgy is ott van előttünk egy karnyújtásnyira: az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka! Amikor az ő világukkal foglalkozunk, birodalmuk újra és újra megmutatja nekünk magát, bár könnyen lehet, hogy elsiklunk felette. Én is így jártam akkoriban – ahogy mindegyikünk.
– Rejtvényekben beszélsz, don Juan!
– Csakugyan, mert jelenleg erre van szükség. Egy nap majd mindent megértesz, de most ostobaság lenne beszélni róla, és  magyarázkodni. Minden magyarázatkísérlet értelmetlen. Sőt, valami irtózatos közhely talán most többet mondana számodra.
Don Juannak teljesen igaza volt. Egy banalitás miatt rettegtem. Szégyelltem, s még  most is szégyellem bevallani, de attól féltem, hogy megszállt az ördög! Egészen kora gyermekkoromban vésődött belém ez a babonaság, s minden megmagyarázhatatlan dolgot automatikusan ördöginek tekintettem, amiben gonosz erők munkálnak, egyetlen céllal: hogy elpusztítsanak engem.
Don Juan ősi sámáni világról adott mellbevágó magyarázatainak hatására egyre inkább úgy éreztem, hogy meg kell védenem magamat. Ám ezt az érzést nem is igen lehet szavakba önteni; valójában nem magamat  akartam védeni, hanem a hétköznapi  világ  igazságát és tagadhatatlan értékeit, melyen minden emberi lénnyel osztoztam.
Én csak ezt a világot ismertem el, s ha fenyegették, azonnal reagáltam;  reakcióm pedig egyfajta félelemérzet képében öltött   testet. Félelmemet azonban  sosem tudtam megmagyarázni, s jelentőségét is csak az tudná felmérni, aki tapasztalt már ilyesmit. Nem a haláltól vagy a sérüléstől féltem, hanem valami elképzelhetetlenül  mélyebbtől. Olyan mélységű rettegés volt ez, melynek lényegét egyetlen sámán sem képes szavakkal visszaadni.
– A magad körülményes módján most érkeztél el ahhoz a ponthoz, hogy közvetlenül szembenézz a harcosléttel – mondta don Juan.
Ekkortájt don Juan állandóan a harcos fogalmával példálózott, hozzátéve, hogy a harcosság természetesen jóval több, mint fogalom. A harcoslét életmód, a félelem egyetlen ellenszere, az egyetlen csatorna, mely a sámán cselekedeteinek szabad  folyást biztosíthat. A harcos fogalma nélkül a tudás ösvényén felbukkanó akadályokon nem lehet túljutni.
Don Juan úgy határozta meg a harcost, mint aki küzdelemre született. A harcos hangulatába bárki beléphet, mivel ennek az állapotnak az elérését az ősi sámánok szántszándéka támogatja.
– Az ősi sámánok szántszándéka – mondta don Juan – annyira tiszta és erőteljes, hogy a hatására bárkiben szilárd formát ölt a harcoslét struktúrája, aki csak kapcsolatba kerül vele, akár tudatában van ennek, akár nem.
Röviden az ősi Mexikó sámánjai úgy képzelték el a harcost, mint egy harci egységet, aki oly mértékig eggyévált a körötte zajló küzdelemmel, hogy ébersége a végsőkig kiéleződött, s annyira tiszta, hogy nem bír el semmiféle koloncot. A harcosnak nincs rá szüksége, hogy szavakkal vagy tettekkel segítsék. A harcosnak nem kell ajándék, se vigasz, se ösztöke. Minden szükséges benne foglaltatik a harcoslét  szerkezetében – mivel ezt a szerkezetet az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka állította fel, gondoskodtak róla, hogy az összes előre látható körülménnyel számoljon. A végeredmény pedig egy harcos, aki  egy szál egyedül csatázik, aki csendes meggyőződéséből nyeri lendületét, s aki panasz vagy dicsőségvágy nélkül tör előre.
Személy szerint a harcoslét fogalmát egyszerre találtam elbűvölőnek, és a legfélelmetesebb dolognak a világon. Féltem, hogy amennyiben magamévá teszem, gúzsba köt, s nem lesz se időm, se lehetőségem a lázongásra, elemzésre, vagy akár a panaszkodásra. A panaszkodás bevett szokásom volt egész életemben, és foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá, mert úgy hittem, az érzékeny, bátor és őszinte emberek ismertetőjele, akik lelkiismeret-furdalás nélkül rámutatnak a tényekre, és közlik, mit szeretnek és mit nem. Ha mindez átváltozna egy harci organizmussá, akkor többet veszíthetnék, mint szándékomban áll. Nos, ilyesmiket gondoltam belül.
És mégis vágytam a harcos céltudatosságára, békéjére és hatékonyságára. Az ősi Mexikó sámánjai hatalmas ajándékot adtak: a harcoslét fogalmát arra az ideára alapozták, hogy van egy társunk, a halál, mely minden tettünk szemtanúja.
Don Juan azt mondta, hogy ha ezt az előfeltételt egyszer elfogadtuk – akármilyen felhígított formában is – híd képződik a mindennapi, ügyes-bajos dolgaink világa és aközött a névtelen dolog között, ami  mindig ott  van előttünk. Ez a  terület  ködbe vész, mintha nem is létezne, s olyan szörnyen zavaros, hogy aligha szolgálhat viszonyítási pontként – és egyszerre mégis tagadhatatlanul jelenlévő.
Don Juan kijelentette, hogy egyetlen lény van a Földön, aki képes átkelni a hídon: a harcos, aki csendesen küzd; feltartóztathatatlan, mert nincs mit veszítenie, de gyakorlatias és hatékony, mert már mindent megnyert.