Castaneda: Az idő kereke - Don Juan tanításai

A következő idézeteket különös gonddal válogattam ki első nyolc, az ősi Mexikó sámánjainak világáról szóló könyvemből. Kiválasztásuknál közvetlenül azokra az értelmezésekre szorítkoztam, melyeket antropológusként kaptam a tanítómtól és jótevőmtől, don Juan Matustól – egy jaki látótól, aki az ősi Mexikóig visszanyúló leszármazási ághoz tartozott.

Bevezetett engem a világába, mely természetszerűleg az ősi sámánok világa volt; tette ezt a leghatékonyabb módon, ami csak rendelkezésére állt. Don Juan helyzetéből adódóan képes volt belátni, hogy léteznek a valóságnak más területei is; birodalmak, melyek nem tekinthetők illuzórikusnak, vagy a túltengő fantázia termékének. Csoportjának tizenöt látója számára az ősi sámánok világa az elképzelhető legvalóságosabb és leggyakorlatiasabb dolognak számított.

Ez a könyv hétköznapi kísérletként indult: elolvasásra és végiggondolásra érdemes eszméket, bölcsességeket és aranyköpéseket kezdtem gyűjteni az említett sámánok tanításaiból. Azután a folyamat hirtelen önálló fordulatot vett, s rádöbbentem, hogy az idézetek kivételes belső erővel, lendülettel rendelkeznek. A gondolatok rejtett csapásirányát fedték fel, melyről eddig nem volt tudomásom: megmutatták, hová vezetnek don Juan magyarázatai, melyekkel tanonckodásom tizenhárom éve alatt látott el engem.

Nem létezik fogalmi meghatározás, mely ezeknél az idézeteknél jobban megvilágíthatná don Juan kitartó és kikezdhetetlen cselekedeteinek irányvonalát. Tettei úgy követték egymást, hogy megkönnyítse számomra a világába való belépést. Nem kellett túl sokat okoskodnom, hogy rájöjjek, don Juan ezért követte ezt a menetrendet, mert a saját tanítója is ugyanilyen módon ösztökélte őt a sámánok világában való részvételre.

Don Juan Matus cselekedeteit szándékosan rendezte el úgy, hogy segítségükkel bevonhasson engem egy másik „kognitív rendszerbe”. Kognitív rendszeren a kogníció hagyományos meghatározását értette: hétköznapi tudatosságunkat irányító mentális folyamatokat, melyek magukba foglalják az emlékezetet, a tapasztalást, az észlelést és bármely meghatározott szintaxis professzionális használatát. Don Juan kijelentette, hogy az ősi Mexikó sámánjainak kognitív rendszere nagyban eltért a mai átlagemberétől.

Én azonban jó antropológushallgatóként a társadalomtudományok logikáját követtem, és elvetettem mindent, amit tőle hallottam. Újra és újra elmondtam don Juannak, hogy a kijelentései abszurdak számomra, s a legjobb esetben is intellektuális aberrációknak tekintem őket. Tizenhárom évig tartó kemény munkába tellett, hogy a körülöttünk lévő világ értelmezéséért felelős, „normális” kogníciós rendszerünkbe vetett hitem meginogjon. Ez a manőver egy nagyon különös állapotba taszított: egyfajta kvázi-bizalmatlanságba hétköznapi kognitív folyamataink magától érthetődőségével szemben.

Tizenhárom évnyi makacskodás után akaratom ellenére ráébredtem, hogy don Juan valóban más világnézet alapján járt el, tehát az ősi Mexikó sámánjainak is a miénktől eltérő kogníciós rendszere kell legyen. Ez a belátás porrá zúzott: úgy éreztem, áruló vagyok, a legszörnyűbb eretnekség szócsöve. Amikor don Juan észrevette, hogy végre sikerült megtörnie ellenállásom legutolsó védbástyáját, a végső pontig feszítette ezt a tételt, és rákényszerített, hogy vonakodás nélkül belássam: a sámánok világlátása fogalmi megközelítésünk számára értelmezhetetlen. Például a sámánok észlelik az univerzumban szabadon áramló energiát; az energiát, amely mentes a társadalmi kötöttségektől és független a szintaxistól. Ennek a tiszta vibrációs energiának az érzékelését nevezik látásnak.

Don Juan elsődleges célja az volt, hogy segítsen nekem észlelni az univerzumban áramló energiát – ugyanis ez az első, kötelező lépés a sámáni világban, mely elvezet egy miénkétől eltérő kognitív rendszer átfogóbb, szabadabb nézőpontjához.

Tanítóm idegen elemeket is felhasznált, hogy segítsen nekem látni, melyek közül a legfontosabb az összegzés volt. Az összegzés életünk szisztematikus, szakaszról szakaszra történő vizsgálatát foglalja magába, melynek azonban nem a kritizálásról vagy a hibák kereséséről kell szólnia, hanem arról, hogy erőfeszítéseket tegyünk életünk megértésére, s megváltoztassuk annak menetét. Don Juan kijelentette, hogy amikor az összegzésnek köszönhetően távolságtartó és elkülönült módon kezdjük szemlélni sorsunkat, többé nincs lehetőség visszatérni a megszokott viselkedési formákhoz.

Don Juan elmondta, hogy az univerzumban áramló energia látása során az emberi lényeket fénylő tojásként, fényes energiagömbként érzékeljük, melyeken bizonyos általános, mindenkire jellemző tulajdonságok vehetők észre: például egy ragyogó, a gömb többi részénél intenzívebben fénylő pont. A látók felismerték, hogy ezen a fényes, gyűjtőpontnak nevezett ponton gyűlik össze az észlelés, sőt amikor logikusan végigvitték ezt a gondolatot, arra is rájöttek, hogy ugyanitt alkotjuk meg világunk kognícióját is. Nos, don Juan nem tévedett, mert legyen bármily különös is, valóban ez történik.

Azonban a sámáni észlelés más úton-módon zajlik, mint az átlagemberek érzékelési folyamatai. A látók közvetlenül szemlélik az energiát, s ebből energetikai tényekhez, azaz végső, tovább nem egyszerűsíthető következtetésekhez jutnak. Az energetikai tények élét nem tompíthatja spekuláció, és nem illeszthetők be szokványos értelmezési rendszerünkbe sem.

Don Juan kijelentette, hogy leszármazási ágának sámánjai számára energetikai tény volt az is, hogy világunkat kognitív folyamatok határozzák meg, melyeket akár meg is változtathatunk. Szerintük értelmezési folyamataink nem természetesek, hanem tanuljuk őket – ez egy újabb energetikai tény: a szokványos kogníció pusztán neveltetésünk folyománya.

Don Juan a kétely árnyéka nélkül tudta, hogy az ősi sámánok kognitív rendszere valóban olyan formában létezett, mint amilyennek leírta nekem. Don Juan nagual volt. A sámánok szerint a nagual természetes vezetői adottságokkal bír, és képes úgy látni az energetikai tényeket, hogy abból semmi kára nem származik, miközben társait a gondolkodás és észlelés leírhatatlan területeire vezeti.

A don Juantól kapott ismeretek birtokában arra az általa is vallott következtetésre jutottam, hogy kognitív világának legfontosabb eleme a szántszándék ideája. Az ősi Mexikó sámánjai az univerzumban áramló energia látása során kaptak bepillantást a szántszándék működésébe; a világegyetemet átjáró erőként fogták fel, mely az idő és tér minden szegmensében érezteti hatását. A szántszándék a dolgok mögötti hajtóerő, mely a látók számára felbecsülhetetlen értékkel bír: a szántszándék – a tiszta absztrakció – oly szorosan kapcsolódik az emberhez, hogy az bármikor irányítása alá vonhatja! Ám a sámánok jól tudták, hogy csupán egyetlen módja van a szántszándék uralásának: a feddhetetlen viselkedés, melyet kizárólag a legfegyelmezettebb tanítványok érhetnek el.

A sámánok kognitív rendszerének másik döntő jelentőségű eleme az idő és tér fogalmának újfajta értelmezése volt. Számukra az idő és a tér nem ugyanazt jelentette, mint az átlagembernek, aki hétköznapi kognitív rendszere szerves részeként alkalmazza ezeket a fogalmakat. Egy átlagember a következőképp fogja fel az időt: „nem-térbeli kontinuum, amelyben az események megfordíthatatlan sorrendben haladnak a múlttól a jelenen át a jövő felé.” A tér pedig: „háromdimenziós területek véges kiterjedése, mely magában foglalja a csillagokat és a galaxisokat is, tehát maga az univerzum.”

Ezzel szemben az ősi Mexikó sámánjai úgy tekintik az időt, mint valamiféle gondolatot vagy szándékot, melyet egy felfoghatatlan nagyságú létező gondolt el. Ők a következő állítást vélik logikusnak: az ember a fenti – elképzelhetetlen erők által megteremtett – gondolat vagy szándék részeként létezik, s még őriz magában valamit ebből a gondolatból. Az eredeti szándék ezen hányada pedig a rendkívüli fegyelem bizonyos feltételei mellett újra visszanyerhető.

Másrészt a tér a cselekvés absztrakt birodalma, melyet a látók végtelenségnek neveznek, és úgy utalnak rá, mint minden élőlény törekvéseinek végösszegére. A tér számukra elérhető, már-már földközeli, mintha kihasítottak volna egy nagyobb szeletet a tér absztrakt struktúrájából. Don Juan leírásával összhangban azt mondhatom, hogy az ősi Mexikó sámánjai nem olyan zavaros módon fogták fel az időt és a teret, mint mi. Ők úgy vélték, hogy ezek – bár szavakkal kifejezhetetlen módon – az ember elidegeníthetetlen részét képezik.

Az ősi sámánok kognitív világának volt egy másik fontos eleme is: az idő kereke. Azt mondták, hogy az idő egyfajta végtelen hosszúságú és szélességű alagút, melyben öntükröző vájatok találhatók. Maguk a vájatok is végtelen hosszúak, s végtelenül sok található belőlük. Az élőlényeket az életerő ellenállhatatlanul arra készteti, hogy belebámuljanak egy-egy vájatba. És amikor így tesznek, csapdába esnek, hogy csak abban az egy vájatban éljenek.

A harcosok végső célja, hogy mélységes fegyelemről árulkodó tetteik révén hajlíthatatlan figyelmüket az idő kerekére összpontosítsák, s ezzel fordítsanak rajta egyet. Azok a harcosok, akiknek sikerült elfordítaniuk az idő kerekét, belenézhetnek bármelyik vájatba, és kiemelhetnek onnan bármit, amit csak megkívánnak. Amikor megszabadulnak a vájatba bámulás igéző erejétől, a harcosok bármelyik irányba nézhetnek, s láthatják, ahogy az idő elvonul, vagy éppen közelít feléjük. Ezen a módon szemlélve az idő kereke elsöprő hatást fejt ki a harcos életére, sőt még azon is túl – ahogy a könyvben szereplő idézetekből láthatjuk. Úgy tűnik, mintha egy orsó, mely önálló élettel rendelkezik, fűzné a harcosokat együvé. Az orsó a sámánok világában az idő kereke. Nos, az idő kerekének nyomása alatt könyvem célja átalakult, olyasmivé, mely eredetileg nem szerepelt a terveim között. Az idézetek önmagukban, a saját erőjükből vezérlő tényezővé váltak, s ellenállhatatlan hatást gyakoroltak rám. Megpróbáltam tehát minél közelebb maradni ahhoz a szellemiséghez, melyben az idézetek megszülettek: a takarékosság és tökéletes közvetlenség szellemiségéhez.

Kezdetben igyekeztem kategóriákba rendezni az idézeteket, hogy könnyebb legyen olvasni őket, de hiába, osztályozási kísérletem tarthatatlanná vált. Hogyan is kapcsolódhattam volna személyesen egy olyan alaktalan és hatalmas dologhoz, mint egy kognitív világ totalitása pusztán önkényes kategóriákon keresztül?

Végül nem tehettem mást, minthogy kövessem az idézetek csapásirányát, és hagyjam, hogy maguktól alakítsák ki azon gondolatok és érzések belső vázát, melyeket az ősi Mexikó sámánjai tápláltak az életről, a halálról, az univerzumról és az energiáról. Most híven visszatükrözik, miként fogták fel ezek a sámánok nemcsak a világegyetem természetét, hanem saját életüket és együttműködésüket is ebben a világban. És ami még ennél is fontosabb: az idézetek megmutatják, hogy igenis lehetséges egyszerre foglalkozni mindkét kognitív rendszerrel, anélkül, hogy énünk károsodna ettől.

(Carlos Castaneda)

 
-->

A hatalom abban a tudásban rejlik, aminek a birtokában vagy.

Minek olyan dolgokról tudni, melyek haszontalanok, s amelyek nem készítenek fel az ismeretlennel való elkerülhetetlen találkozókra?

Ezen a világon semmit nem kapunk ajándékba, és ha valamit meg akarunk tanulni, annak megvan a maga fáradságos útja.

Az ember bölcsen úgy közelít a tudáshoz, mint ahogy a háborúba megy: éberen, félelemmel, tisztelettel és teljes meggyőződéssel. Háborúba indulni vagy tanulásba kezdeni bármilyen más módon nagy hiba. Aki elköveti ezt a hibát, meg fogja bánni a tévedését – akár túléli azt, akár nem.

Ha az ember eleget tett e fenti négy követelménynek – azaz az éberség, félelem, tisztelet és teljes meggyőződés követelményének –, akkor nem lesznek hibák, amikért felelnie kell; akkor cselekedetei nem fognak egy bolond tetteihez hasonlítani. Ha egy ilyen ember sikertelenül jár vagy vereséget szenved, akkor csak egy csatát vesztett el, de nem kell megbánnia a tetteit.

Ha túl sokat foglalkozunk magunkkal, az rettenetesen kifáraszt. Egy ilyen ember minden mással szemben süket és vak, és a fáradtság nem engedi, hogy észrevegye a csodákat maga körül.

Minden egyes alkalommal, amikor az ember tanulásba fog, olyan keményen kell dolgoznia, ahogy csak tud. A tanulás korlátait kizárólag az ember saját maga határozhatja meg.

A félelem természetes. Mindannyian átéljük. Semmit sem tehetünk ellene. Bármilyen félelmetes azonban a tanulás maga, sokkal borzasztóbb egy embert elképzelni tudás nélkül.

Csak akkor tudsz emberekre haragudni, ha cselekedeteiket fontosnak tartod. Alapvető, hogy ne érezzünk így többé. Mások tettei nem lehetnek annyira fontosak, hogy eltérítsenek az egyetlen járható úttól, mely a végtelennel való elkerülhetetlen találkozásunkhoz vezet.

Millió út létezik. Egy harcosnak mindig észben kell tartania, hogy egy ösvény az csupán egy ösvény. Ha úgy érzed, nem szabad rálépned, akkor semmilyen körülmények között sem kell ott maradnod. 

A szándékunknak – hogy a választott utat járjuk vagy letérünk róla – félelemtől és ambíciótól mentesnek kell lennie. Minden utat alaposan és tudatosan kell megvizsgálnunk. És van egy kérdés, amit minden harcosnak kötelezően fel kell tennie: „Van ennek az útnak szíve?”

Minden út egyforma: sehova sem vezet. De amelyik útnak nincs szíve, azon örömtelen utazni.
Ugyanakkor a szívből jövő út könnyű; a harcosnak nem kell megerőltetnie magát, hogy megszeresse. Amíg a szívvel teli ösvényt követi, eggyé olvad vele.

Hiúságomban azt gondoltam, hogy két világhoz tartozom, de ez csak a hiúságom volt. Egyetlen világ létezik számunkra. Emberek vagyunk, és az emberek világával kell megelégednünk. De létezik a boldogság világa is, ahol a dolgok között nincs különbség, mivel ott senki nem tartja a különbségeket számon. Láttam azt a világot, de nem az emberek világa volt.

Az embernek négy természetes ellensége van: a félelem, a világosság, a hatalom és az öregkor. A félelem, a világosság és a hatalom legyőzhető, de az öregkor nem. Megjelenését késleltethetjük, de sosem tudjuk teljesen legyűrni.

***********

 A tanoncidőm első éveiben elhangzott kijelentések lényege jól megragadható első könyvem, a Don Juan  tanításaiból  válogatott  absztrakt   természetű  idézetekből.  Don Juan  a könyvben leírt   események   idején   sokat   beszélt   szövetségesekről,   erőnövényekről,   a  Mescalitóról,   a   kis füstről,   a   szélről,   a   folyók,  hegyek   és  vízmosások  szellemeiről,   stb.,   stb.  Ám  amikor  később rákérdeztem, miért erőltette akkoriban ezeket a dolgokat, s most miért nem teszi többé, kertelés nélkül  bevallotta,  hogy  inaskodásom  elején  csak az én kedvemért  ment  bele ebbe  a pszeudo-sámáni halandzsázásba.

Megdöbbentem; nem értettem, miképp állíthat egy ennyire hamisnak tűnő dolgot. Szerintem igenis komolyan gondolta, amit a világának ezen oldaláról elárult, és én voltam az a személy, aki hitelesen tanúsíthatta szavainak és életformájának valóságosságát.
– Ne vedd annyira a szívedre – nevetett don Juan. – Rettentően élveztem ezt a sok hülyeséget, nem is beszélve arról, hogy a te javadat szolgálta.
– Az én javamat? Miféle aberráció ez?
– Igen,  a javadat. Azzal szedtelek rá, hogy figyelmedet a világod bizonyos elemeire rögzítettem, elemekre, melyeket annyira szórakoztatónak találtál. És te bekaptad a csalit, szőröstül-bőrüstül. Csak arra volt szükségem, hogy megszerezzem az osztatlan figyelmed. De hogyan érhettem volna ezt el, mikor annyira fegyelmezetlen volt a szellemed? Te magad állítottad újra és újra, hogy csak azért maradsz velem, mert szórakoztatónak találod a szavaimat. Nem is sejtetted, hogy megelégedettségedet a félreértés táplálja, ugyanis   aligha fogtad fel, miről beszélek. Persze félreértéseidről hitted azt, hogy ez a samanizmus, s az általad vélelmezett jelentések nyomába eredtél.
– Mindenkivel ezt csinálod, don Juan?
– Nem mindenkivel, mert nem mindenki jön el hozzám, és mindenekfelett engem sem érdekel mindenki. Te érdekeltél és érdekelsz ma is, egyedül te.
–  Engem is hasonló módon csalt lépre a tanítóm, Julian nagual – folytatta don Juan. – Az érzékiségemet és a mohóságomat használta fel. Azzal hitegetett, hogy beborít arannyal, és megszerzi nekem az összes  gyönyörű nőt, aki körülötte volt. Meglebbentette a szemem előtt a gazdagság lehetőségét, és én bedőltem neki.
– A leszármazási ágam valamennyi sámánját így szedték rá, mióta csak világ a világ. Az ágam sámánjai azonban nem tanítók vagy guruk – fütyülnek rá, hogy a tudásukat továbbadják. Örökösöket keresnek, nem olyan embereket, akik intellektuális okok miatt csupán felszínesen érdeklődnek a tudásuk iránt.
Don Juannak igaza volt – egy az egyben bedőltem a manővereinek. Tényleg azt hittem, hogy megtaláltam a tökéletes antropológiai adatközlőt ennek az öreg sámánnak a személyében...
Pártfogásának ezekben az éveiben történt, hogy don Juan arra ösztönzött, készítsek jegyzeteket és gyűjtsek régi térképeket a jaki városokról – kutatásaim  a 18. század végéig nyúltak vissza, amikor is a jezsuiták elkezdték írni a krónikáikat. Feljegyeztem minden város helyzetét, és beazonosítottam a legkisebb eltérést is. Gyakorta merengtem azon, hogy a városok időnként más helyszínekre költöztek, s mindig kissé eltérő mintázatban épültek fel. Az ennek okait boncolgató álokoskodásaim nyomán megjelenő kétségek valósággal letaglóztak. Több ezer oldalnyi rövidített jegyzetet írtam ki könyvekből  és krónikákból. Tökéletes antropológusdiák voltam, és don Juan minden módon fűtötte a fantáziámat.
– Nincsenek önkéntesek a harcosok ösvényén – vetette oda magyarázatképpen. – Az ember akarata ellenére kényszerül erre az útra.
– Mit csináljak, don Juan ezzel a több ezer jegyzettel, aminek rávettél a megírására? – kérdeztem tőle egyszer. A válasza sokkolt. „Írj egy könyvet belőlük!”, mondta. „Különben biztos vagyok benne, hogyha belevágsz, azokhoz a jegyzetekhez sose fogsz hozzányúlni. Haszontalanok. De ki vagyok én, hogy ilyet mondjak? Neked kell eldönteni. De ne úgy láss neki a feladatnak, mint egy író. Írj úgy, mint egy harcos, egy igazi sámán-harcos!”
– Mit értesz ezen, don Juan?
– Nem tudom – mondta. – Találd ki te.
Don Juannak teljes mértékben igaza volt, sosem használtam fel a jegyzeteimet. Helyette azon kaptam magam, hogy akaratlanul egy másik értelmezési rendszer létének felfoghatatlan lehetőségeit feszegetem.

(Fordította: Judith Spartacus)