Akkor kezdődött a baj


nem kötelező Előhang

1986. tavaszán, túl a Challenger szívszorító tragédiáján, Csernobil sugárzásában rájöttem, hogy a világ nincs - és mostanában nem is lesz - megváltva. Kolosszális felismerés volt. Ezzel egyidejűleg a horror- és zombifilmek divatját éltük. Mozizás előtt a figyelmes házigazda kenyeret és hagymát készített a kezünk ügyébe, hadd tunkoljunk. A gyerekek Cápát és Rambót játszottak a téren, de a vérfagylaló jeleneteket nevetésbe fullasztották, s lehet, hogy nekik volt igazuk. Mindenesetre: mű- és valódi vér ömlött körülöttünk. De a mi szorongásaink, félelmeink már akkor is hamisítatlanok voltak. Ekkor született a Mesemaraton, első és talán utolsó kilengésem: afféle paródia, morbid burleszk.
Nem mindenki szerette. Nekem kedvencem.




     A könyvtárosnő fel sem pillantott olvasmányából, amikor Hella Postor a helyiségbe lépett, jóllehet az a tény, hogy a könyvtárnak látogatója akadt, bőven kihozhatta volna a sodrából. Egykor egy, az öreg hölgyhöz hasonló asszonyság alapította a közművelődésnek eme szentélyét, csakhogy időközben az alapítvány elapadt, az álmos porfészek kultúrszomja pedig késett feltámadni. Ez volt a könyvtár utolsó nyitvatartási napja. A fiatal alkalmazott a megmondhatója, hogy a szentély bezárása kevesek szívét fogja megrendíteni.
     Hella Postort sem a tudásvágy vetette be a pókhálós falak közé. Felháborodásában tért be az első útjába eső helyre, hogy kifújhassa magát. Elhelyezkedett egy fotelban, felkapott egy avítt magazint és belemerült, bár egyáltalán nem érdekelte, mit tart a kezében. Dohogva forgatta a lapokat.
     Méltatlankodása előterében orvosa állt, aki nem átallotta eltanácsolni a lovasversenyen való részvételtől. Képtelen tiltás volt. Meglehet, az öreg hölgy csaknem hetvenéves, meglehet, beteg szívén már csak a pacemaker-beültetés segíthet, az viszont lehetetlen, hogy ne induljon a versenyen, melyet ő szervezett, fődíját saját vagyonából ajánlotta fel, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy meg is nyeri! Bejárt vadont és sivatagot, mert nehéz terepet akart találni. Csakhogy az orvosa fütyült az érveire. Ő viszont fütyül az orvosra. Élete utolsó próbatételére készül, s nem riad vissza semmiképp.
     Az öreg hölgy ábrándozva felnézett. Rápillantott a könyvtároslányra, aki öklére támaszkodva, üveges tekintettet meredt a semmibe.
- Mit szorongat? - kérdezte számonkérően, a lány mellére ölelt könyvre mutatva. Zavart pillantás, arcpirulás kíséretében a kötet a fiók mélyére vándorolt.
- Nem fontos. Segíthetek valamiben, asszonyom?
- Ugyan már. A maga korában én is fogékony voltam a pornográf irodalomra. Nem szégyen az.
A lány arcszíne három árnyalattal tovább mélyült, de korábbi zavartsága eltűnt. Szinte felháborodottan utasította rendre a könyvtár utolsó látogatóját.
- Nem pornográfia, asszonyom. Verseskötet!
- Mutassa.
A lány olyan mozdulattal adta át a könyvet, mintha a karját nyújtaná amputációra. Az öreg hölgy egyetlen szót sem értett a betűhalmazból, de a tördelés nyilvánvalóvá tette, hogy valóban verseskötetet tart a kezében.
- Milyen nyelven írták ezt? Oroszul?
- Amint látja, nem cirill betűk. Mrs. Postor kibetűzte a borítón tátható nevet. A felismerhetetlenségig eltorzítva olvasta: Nagy László. Kiejtése megnevettette a lányt.
- Nem ismeri, asszonyom?
- Nem.
Az öreg hölgy egy utolsó pillantást vetett a rövidre vágott hajú, fehérősz, kisfiús vonású költő képmására, majd a pulton áthajolva a fiókba taszította a kötetet.
- Megtartom a lapot. Mivel tartozom?
- Tegye el emlékbe. - A lány sóhajtva átnézett az öreg hölgy válla fölött, mintha máris a komor polcoktól, az üres helyiségtől búcsúzna, talpig gyászban.




     A lány a különös látogató távozása után visszaereszkedett a székre, és kinyitotta a könyvét. Egyik zsebéből sztaniolba csomagolt szendvicset húzott elő, a másikból karikába tekert noteszét. Aprókat harapva megpróbálkozott a lehetetlennek tetsző, ám mindig újra megkísérelt foglalatossággal: a magyar nyelvű vers angolra fordításával. Időbe tellett, amíg rájött: most sem sikerül. Neki semmi sem sikerül. Végül a karika formát magától felvevő füzetet visszagyömöszölte a zsebébe, és lehajította a tollat. Legfeljebb nem fordítja le a verseket. Attól még olvashatja őket.
     Egy óra múlva a lármásan érkező munkások sebet ütöttek áhítatán. Vezetőjük, a spanyol-indián-amerikai keverék az együgyűeknek kijáró pillantással állt meg előtte. Nagyra nőtt, izmos férfi volt, s amikor két karját is csípőre tette, Athéna megborzongott.
- Gondoltam, hogy nem fog összecsomagolni. Leszáradna a falról a diplomája, ha odáig süllyedne, hogy a két kezével dolgozzon, mi?! Naná, majd mi elintézzük maga helyett.
- Tudomásom szerint ma még nyitva áll a könyvtár a látogatók előtt - felelte Athéna emelkedetten.
- Aha, nyitva. S aztán, hány látogatója volt? Nem bírt pakolni a nagy tolongásban, mi?
Athéna nem vitatkozott. Végigpillantott a polcok, könyvek során. Csaknem egy teljes esztendőt töltött közöttük. Az elválás gondolatától megrendülve előadott egy Nagy László-verset, természetesen magyarul. Látta, hogy a munkások merőn bámulják. Tartásuk lassan ellazult, tekintetük megenyhült. Egy keszeg félvér hátrább lépett.
- Nyugalom - mondta. - Jól van. Menjen szépen haza. Semmi baj. Üljön fel a motorbiciklijére, adjon gázt. Ugye, hazatalál?
- Haza - felelte Athéna bizonytalanul.
Nem szívesen hagyta ott őket, éppen most, amikor a művészet szemmel láthatóan megérintette faragatlan lényüket. Végül mégis sarkon fordult, zsebeibe süllyesztette a pultba rejtett fiók tartalmát, majd sóhajtásszerű köszönéssel távozott.
     Az utcán a mopedjéhez lépett és számtalan kulcsocska segítségével végtelen türelemmel, egyenként leoldozta róla a láncokat, lakatokat. Ezután felállt a pedálokra, és tekerni kezdett. A motor ugyan nem indult, de időnként ígéretesen hörrent-morrant egyet-egyet. Athéna tekerés közben nem nézelődött, de pontosan tudta, hogy a városka lakói borzadállyal fordulnak utána. Különcnek tartják, tárgyilagosabban szólva: hülyének nézik. Viselte e jelet, s lassan összenőtt vele. Nos, ami azt illeti, eddigi munkálkodását sem értékelték sokra. Athéna önmagát ostorozta emiatt. Tiszta sor, rosszul végezte a feladatát. Olvasókat kellett volna toboroznia; a meglévőket pedig egyénisége varázsával lebilincselni, megtartani. De nemcsak a varázst nélkülözi, talán egyénisége sincs? Ettől a kételytől sarkantyúzva falta a betűket. Kereste önmagát, és meggyőződéssel hitte, hogy előbb-utóbb megleli a könyvet, amely végre elmond neki mindent. Csakhogy az íróknak eszük ágában sem volt Athéna Dobos életét leegyszerűsíteni. Egyik-másik írásműben talált ugyan egy sor lényeges tudnivalót a lényét feszegető kétségek köréből, de az Egyetlen Könyv, mely bibliája lehetett volna, valószínűleg még nem készült el. S ha mégis, szerzője elkövette azt a hanyagságot, hogy nem küldött belőle egy példányt Athéna Dobos részére, az Isten Háta Mögé.
     A lány eme szomorú gondolataiban elmerülve, lehorgasztott fejjel tekerte a moped pedálját. A tikkadt utca most is élte a maga lassú, megfontolt életét, egyáltalán nem sietősen és kapkodón. A szálloda és a vele szemközti üzletsor álmosan szuszogott a melegben. Nem sietett senki, legfeljebb a mellékutcából előbukkanó dzsip vezetője. Athéna nem vette észre a szuperszónikus terepjárót, mivel a motor nem indult, hiába biciklizett rajta. Találkozásuk elkerülhetetlen volt, bár a jó reflexű sofőr idejében a fékre taposott. Csakhogy a moped e pillanatban kelt életre. Athéna meghúzta a gázkart. Mintha valaki kitépte volna a kormányt a lány kezéből, aki éppen kezdett feltekinteni, hogy lássa, mi történik. De ekkor már kiemelkedett a nyeregből, és valósággal szárnyra kelt. Röptének a dzsip szélvédője vetett véget. A csattanás pillanatában szünet állt be Athéna érzékelésében.




     Athéna rövid köntörfalazás után előadta, miként horzsolódott le az orra, mocskolódott el a ruhája. Az elbeszélés végeztével az öreg Dobos kifordult a házból, hogy megtekintse a hányatott sorsú moped maradványait. Fejcsóválva tért vissza a halottszemléből. Némiképp megnyugtatta két lányának látványa, akik mégiscsak normálisabbak voltak, mint Athéna.
     A ház ura letelepedett az asztalhoz és főúri mozdulattal engedélyezte asszonyának a vacsora felszolgálását. Az észbontóan illatozó gulyásleves majdnem megérkezett az éhes család elé. Mindössze három lépés hiányzott ahhoz, hogy belevessék magukat a kalóriaorgiába, amikor Mrs. Dobos elbotlott hitvesének félrehányt cipőjében. A levesestál a magasba emelkedett, a ház asszonya aláhanyatlott. Valamivel később a gulyás is ereszkedni kezdett. Az öreg Dobos nehéz sóhajjal felemelkedett az asztal mellől. Nyakon kapta hű butéliáját és vitte, gondolván, hogy amíg a nők eltakarítják a romokat, magához vesz némi vigaszt. Nem bosszankodott túlsággal. A tűzhely sarkán ott álldogált a tízliteres lábaska, csordultig töltött káposztával. A ház ura elnyújtózott a hűvös szobában, lerúgta papucsát és az ajkára vonta a butéliát. Meghitt neszeket hallott a konyha felől: női takarítottak.
Robaj hallatszott a konyha felől. Dobos dúltan felpattant:
- Töltött káposzta sem lesz? - bömbölte. Megnyugtatták, hogy ezúttal nem a vacsorának esett bántódása. Újból körülülték az asztalt. Dobos teleszedte a tányérját, elábrándozott kissé a fergeteges ízeken, aztán sóhajtva megjegyezte:
- Athéna állásának befellegzett. A mopednek úgyszintén. De talán mégis sikerül megjavítani. - Korholó tekintetét imádott, e pillanatban leplezetlenül vihogó lányaira emelte.
- Csend legyen! Athéna, a jövő hónaptól lesz munkád. Felszabadul egy pincérnői állás az étteremben. De nem elaludni felszolgálás közben! Továbbá a spanyol ajkú lakosságot nem lenne okos magyar nyelvű szavalatokkal szórakoztatni. Christa szigorúan tódította.
- Nem a nyájas vendég nyakába borítani a csilimártást, és nem meginni előle a tequilát. Nem elbotlani a saját lábadban és nem belebotorkálni a levesfőző üstbe.
- Beleesni a tulajdonosba. Gazdag szivar - ajánlotta Tatina.
- Apropó - Dobos a nyolcadik töltelékgombócot csipegette. - Valami vén szárcsa lovasversenyt szervez. Ő is indulni akar, amint hallom. Ebből az következik, hogy máris száz százalékos esélyetek van a győzelemre. A tét egymillió dolcsi. Holnaptól kizárólag lóháton fogtok közlekedni. Gyakoroljatok.
Athéna felpillantott a tányérja mellé támasztott verseskötet mellől.
- Nem szívesen ábrándítom ki Ottó bácsit, de én is olvastam a versenyfelhívást. Dobos felmordult.
- Van olyan betű, amit te nem olvasol el? És ezzel még dicsekszel is? Tudod, mikor olvastam utoljára? Két éve, a táblát a szemorvosnál. Athéna zavartalanul folytatta:
- Nehéz terep várható. A nevezési díj horribilis. Drága mulatság a Mesemaraton. Nem nevezném tömegsportnak.
Dobos a tányérjára szedte a tizenharmadik tölteléket. Kezdett jóllakni, tehát szigorán is enyhített, akár a nadrágszíján.
- Bízd ide. Holnap utánanézek. Ha akarsz, nevezhetsz te is. Elvégre van némi pénzed az apai örökségből. Athéna lapozott a könyvben.
- Abból a pénzből a zuhatag melletti földet szeretném megvenni.
- Megőrültél! - horkant fel a nagybácsi. - Az emberek mesélik, milyen kísérteties dolgok történnek arrafelé, a romháznál. Ott maga az ördög tanyázik. Már az előző lakók is vagy tizenöt éve eltűntek. És mit kezdenél a földdel?
- Mogyorót termesztenék.
- Mogyorót. Verd ki a fejedből.
Dobos beleszúrta a villáját a tizenhetedik töltelékbe. A gombóccal Athéna felé bökött.
- Én még emlékszem, akkor kezdődött veled a baj, amikor megtanultál olvasni. Apád, anyád órákat rimánkodott, hogy szíveskedjél egy-egy betűt kiböngészni. Te nem. Aztán valahogy mégis kezdtél belejönni; dereng egy iszonyatos pofon az emlékezetemben. És úgy nekilendültél, hogy azóta sem tudtad abbahagyni az olvasást. Jobb, ha én mondom meg: az élet nem költészet, de nem ám.

(Vavyan Fable: Mesemaraton)

Megjegyzések