A kígyó ölelése cselekménye három, egymásba kapcsolódó
területet vizsgál meg: az egyén, a történelem és a spiritualitás
dimenzióját. A legkülső, egyéni-személyes burkot létező, ismert
személyek útinaplója inspirálta: egy német és egy amerikai akadémikus
(Theodor Koch-Grünberg tübingeni néprajzkutató és Richard Evans Schultes
harvardi etnobotanikus) két idősíkon játszódó amazonasi túráját
váltogatva kísérhetjük figyelemmel előbb az 1900-as évek elejéről, majd
pedig az 1940-es évekből. Mindketten közel ugyanazt az utat járják be
egy helyi sámán, Karamakate vezetésével, aki segít nekik felkutatni egy
ritka, az őslakosok
által nagyra becsült, szakrális hallucinogén növényt (yakruna).
A történelmi sík a gyarmatosítás hatásaira fókuszál: a népirtás, a
kizsákmányolás és a kulturális vandalizmus képezi a kulisszáját a három
főszereplő fáradságos odüsszeiájának. Guerra alkotásának tanúbizonysága
szerint a nyugati kolonizáció által okozott pusztítás, kifosztás és
lezüllesztés mértéke az idő előrehaladtával exponenciálisan nő. A kígyó ölelése mintegy mellékesen a kizökkent modern nyugati tudatállapot világtébolyt előidéző hatásmechanizmusát tárja a nézők elé.
A legbelső, spirituális dimenzió alkotja a film igazi lényegét és itt
kerülnek megfogalmazásra a leginkább lesújtó ítéletek. A hübrisszel
terhelt, spirituális gyermekkorban megrekedt nyugati tudósok számára az
út tétje személyes, egyéni jellegű (gyógyulás, kutatás), a sámán azonban
kozmikus felelősséget vállal magára, ugyanis ő az emlékezés aktusával a
lét primordiális egységét igyekszik helyreállítani. Karamakate a saját
elmondása szerint elfelejtett emlékezni (üres porhüvellyé, chullachaqui-vé
vált): elvesztette azt az ősi, időtlen metafizikai tudást, amit a
nyugati utazópartnerei nemhogy realizálni, de még csak intellektuálisan
megragadni sem képesek. Ezt az ontikus felejtést, az éberség teljes hiányát
jelképezi az a tény is, hogy a kolumbiai rendező egy fekete-fehér mozit
forgatott az Amazonas folyót körülölelő színpompás őstermészetről. A kígyó ölelésének legsúlyosabb állítása mégis az, hogy a modern
nyugati embert nem lehet beavatni, mert annyira messzire sodródott a
forrástól - vagyis saját Önvalójától.
A teljes cikk a Filmvilág.blog oldalán olvasható, szerző: Teszár Dávid
a
Filmvilág 2004-es pályázatának harmadik helyezettje, filmes tárgyú
publikációi 2005 óta jelennek meg a Filmvilágban, a magyar.film.hu-n és a
Mozinet magazinban. Szerelmes a távol-keleti moziba, Paz Vegába és a
csokoládé fagylaltba. A dél-koreai filmművészettel és popkultúrával
foglalkozó blogja a namhanman.blog.hu címen érhető el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése