A jelen
-
nem
a pontszerű
jelen, amely
nem
jelent
egyebet,
mint
a lejárt
idő
mindig
csak
gondolatban
tételezett
végét,
az
időszak megragadásának
látszatát, hanem
a valóságos,
kitöltött
és
beteljesült
jelen
-,
a jelen
csak
annyiban
létezik,
amennyiben
jelenlét, találkozás,
viszony
létezik.
Csak
azáltal,
hogy
a
Te
jelenvalóvá
lesz,
csak
azáltal
támad
jelen.
Az
Én-Az
alapszó
Én-jének,
annak
az
Én-nek
tehát, amellyel
átellenben
nem
éli
világát
egy
Te,
hanem tartalmak
sokasága
állja
körül,
csak
múltja
van,
jelene
nincsen.
Más
szóval: amíg
az
ember
megelégszik
a
dolgokkal,
melyeket
tapasztal
és
használ,
addig
a múltban
él,
pillanatának
nincsen jelene. Nincs
egyebe,
csak
tárgyai
vannak;
a tárgyakat
pedig
az
teszi,
hogy
voltak.
A jelen
nem
az,
ami
elfut,
ami
elsuhan,
hanem
ami
szemben
vár
és
szemben
marad. A
tárgy
nem
a tartam,
hanem
a megállás,
a
megszűnés,
az
abbamaradás,
a megmerevedés, a távolmaradás,
a viszonynélküliség, a jelenlét-nélküliség.
Ami
lényegi
- a
jelenben
éljük, ami
tárgyi, a múltban.
Ezt
az
alapvető
kettősséget
az
sem
szünteti
meg, ha
az ideák
világát
szólítjuk
mint
harmadikat,
mely
az
ellentét
fölé
emelkedik. Hiszen
nem
másról
beszélek,
mint
a valóságos
emberről,
Rólad
és
Rólam,
a
mi
életünkről
és
a
mi
világunkról,
nem
valamely Én-ről
önmagában,
s
nem
is
valamely
létről
önmagában.
S
a valóságos
ember
számára
az
igazi
határ
az
eszmék
világát
is
keresztülszeli.
Akad
persze
olyan
ember,
aki
a dolgok
világában,
megelégedvén
azzal, hogy
tapasztalja
és
használja
őket,
ideákból
melléképítményt,
emeletet
tákol
magának, melyben
menedéket
és
megnyugvást
talál,
ha
megérinti
őt
a semmiség érzése.
A
rút
hétköznapok
ruháját
a küszöbön
hagyja,
tiszta
gyolcsba
öltözik,
és
felüdülést
talál
az
őslétező
szemlélésben,
vagy
annak
szemlélésében,
aminek
lennie
kell,
de
amiből
az
ő
élete
nem
részesedik.
Sőt
még
abban
is
öröme
telhet,
hogy
hirdeti
mindezt.
De
az
Az-emberiségnek,
melyet
valaki
elképzel,
tételez
és
növekedéshez
segít,
semmi
köze
a hús-vér
emberiséghez,
melynek
az
ember
igazán azt
mondhatja:
Te.
A legnemesebb
fikció
is
fétis,
a legemelkedettebb
fiktív
érzelem
is
bűn.
Az
eszmék
nem
trónolnak
a
fejünk
felett,
miként
nem
lakoznak
a fejünkben
sem,
közöttünk
járnak
és
hozzánk
lépnek;
szánalmas,
aki
nem
mondja
ki
az
alapszót,
de
nyomorult,
aki
ahelyett,
hogy
kimondaná,
az
eszméket
fogalommal
vagy
jelszóval
szólítja
meg,
mintha
az
volna
a nevük.
Viszonyom
ahhoz,
akinek
azt
mondom:
Te
- közvetlen.
Én
és
Te
között
nem
áll
fogalom,
sem
előzetes
tudás,
s
nem
állanak
fantáziaképek;
még
az
emlékezet
is
átváltozik,
amint
az
egyediségből
kilép
az
Egészbe.
Én
és
Te
között
nem
áll
cél,
sem
vágy, sem
pedig
előrevetítése
annak,
ami
következik;
s még
a vágyakozás
is
átváltozik,
amint
az
álomból
kilép
a megjelenésbe.
Minden
eszköz
- akadály.
Csak
ha
már
minden
eszköz
szétporladt,
csak
akkor
következik
találkozás.
Meg tudjuk-e hát mondani, hogy mire van szükség? Előírásként nem. Mindaz, amit az emberi szellem korszakaiban kigondoltak és kitaláltak előírásként, meghatározó előkészületként, gyakorlatként, meditációként - mindennek semmi köze a találkozás ősegyszerű tényéhez.
Az emberi világ alapigazságához tartozik: csak az Az rendezhető. Csak amikor a dolgok számunkra Te-ből Az-zá lesznek, csak akkor lesznek koordinálhatók. A Te nem tartozik a koordinátarendszerhez.
De most, hogy idáig jutottunk, ki kell mondanunk azt a másik dolgot,
mely nélkül az alapigazságnak ez a része hasznavehetetlen töredék
maradna: a rendezett világ nem a világrend.
Martin Buber
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése