sors és szabadság

Sors és szabadság jegyesek. A sorssal csak az találkozik, aki megvalósítja a szabadságot.

Az, aki minden okozatiságot elfelejt, s a mélyből dönt, aki megszabadul javaitól és ruháitól, s csupaszon lép az Arc elé - a szabad emberrel szabadsága képeként a sors néz szembe. Lényének nem határa a sors, hanem kiegészítése; a szabadság és a sors értelemmé öleli át egymást; s az értelemben a sors - az imént még szigorú tekintet most csupa fény - mint maga a kegyelem, úgy tekint rá.

Azt az embert, akinek szabadsága biztos, immár nem nyomasztja az okság. Tudja, hogy halandó élete lényege szerint ingamozgás Te és Az között, és mivel tudja ezt, értelmét is sejti. Neki elég, hogy mindig átlépheti a szentély küszöbét, melyben megmaradnia nem lehet; sőt, hogy mindig újra el kell hagynia, ez számára valamiféle meghitt módon része ezen élet értelmének és rendeltetésének.




Mindaddig, amíg valaki csak Önmagában váltja meg magát, nem tehet a világgal se jót, se rosszat, nem illeti a világot. Csak aki hisz a világban, csak annak lesz dolga magával a világgal; s ha átadja magát a teendőjének, már nem maradhat Istentelen. Ha a valóságos világot szeretjük, mely sohasem akarja, hogy kihunyjék, hanem azt akarja, hogy szeressük minden borzalmával együtt, ha elég merészek vagyunk, hogy szellemünk karjával átöleljük, akkor kezünk találkozik a kézzel, mely a világot tartja.

Az Istennel való találkozás nem azért történik az emberrel, hogy Istennel foglalkozzék, hanem hogy az értelmet tettel bizonyítsa a világban. Minden kinyilatkoztatás elhívatás és küldetés. Csakhogy az ember újra meg újra a megvalósítás helyett a kinyilatkoztatáshoz való visszakanyarodást választja; a világ helyett ő inkább Istennel foglalkozna.

A „hit” nem az ember lelkében kavargó érzés, hanem az ember belépése a valóságba, a megcsonkítatlan, a megrövidítetlen, a teljes valóságba. Egyszerű megállapítás ez, ám ellentmond a szokásos gondolkodásnak.

Jézus mást érez az ördöngös iránt, mint a szeretett tanítvány iránt; de a szeretet egy. Érzéseink vannak; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember a szeretetében lakik. Ez nem puszta metafora, hanem maga a valóság: a szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak tartalma, tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van. Aki nem tudja ezt, nem tudja az egész lényével - nem ismeri a szeretetet, még ha a szeretetnek tulajdonítja is az érzéseket, melyet megél, megtapasztal, élvez vagy kinyilvánít. A szeretet a világban ható erő. 




Minden vallási valóság azzal kezdődik, amit a Biblia istenfélelemnek nevez: egyszer csak felfoghatatlanná és titokzatossá lesz a születés és halál között ívelő létezés, titok rendíti meg a biztonság tartópilléreit. Ez a titok nem a viszonylagos, csupán az emberi megismerő apparátus számára elérhetetlen, elvileg tehát feltárható, egyelőre még ismeretlen valóság, hanem a lényegi titok, amelynek lényegi tulajdonsága a kifürkészhetetlenség: a Megismerhetetlen. E sötét kapun át lép be a hívő az immár megszentelt hétköznapokba mint ama térbe, amelyben a titokkal kell élnie, létének konkrét szituáció-összefüggéséhez utalva és arra ráutalva. Ettől fogva a szituációt úgy fogadja el, mint amit neki szánt az, aki adta, - ez az, amit a bibliai vallás istenfélelemnek nevez.
Napjaink egyik neves filozófusa, Alfred North Whitehead felteszi a kérdést, miként lehet összeegyeztetni az ószövetségi mondást - „a bölcsesség kezdete az Úr félelme” - azzal az újszövetségi kijelentéssel, mely szerint „Isten a szeretet”. Kérdéséből úgy tűnik, nem ragadta meg a kezdet szó teljes értelmét.
Aki a szeretettel kezdi anélkül, hogy előzőleg megtapasztalta volna a félelmet, bálványt szeret, amit magához igazított, és amit könnyű szeretni, nem pedig a valóságos Istent, aki először is félelmetes és érthetetlen.

Az egyetlen angyal, aki képtelen volt elviselni a földön látott rengeteg szenvedést, hosszas belső viaskodás után végül az Úr elé lépett, s a többi angyal rémületére arra kérte a Teremtőt, engedje, hogy egy évig ő igazgathassa a földi dolgokat, s így a szenvedést az emberek javára fordítsa. Miután az Isten ebbe mosolyogva beleegyezett, egy fényes, boldog esztendő következett a földön, soha nem látott gazdag terméssel, jóléttel. Az év végén azonban, amikor a nyáron betakarított gabonát ki akarták sütni, a kemencéből ehetetlen, üszkös kenyerek kerültek ki. Az emberek rémületükben hajukat tépve átkozták a világ királyát, aki becsapta őket. Mikor ezt tapasztalta az angyal, mestere lábaihoz vetette magát s arra kérte az Urat, hogy magyarázza el neki, miben hibázott.
   Akkor felemelte Isten a hangját, s így szólt: „Az én dolgom, s egyedül az enyém elejitől fogva -  ami, kedves cimborám, túlságosan nehéz és iszonyatos volna a te gyengéden adakozó kezeidnek -, hogy rothadással tápláljam és árnyékba borítsam a földet, hogy megszülethessen a magvakból, tehát hogy vérrel és fájdalommal termékenyítsem meg a lelkeket, hogy életre kelhessen belőlük a mű.”


A kobryni Móse rabbi tanította:
- Ha Istennek mondasz egy szót, igyekezzél minden porcikáddal abba a szóba belehatolni.
Egyik hallgatója megkérdezte:
- Hogyan lehetséges, hogy egy nagy ember olyan kis szóba belefér?
- Aki magát nagyobbnak képzeli, mint a szó, arról mi nem beszélünk - mondta a caddik.

Martin Buber

Megjegyzések