Lucky - filmajánló

A Wim Wenders rendezte Párizs, Texas életem egyik legmaradandóbb filmélménye volt. Többször is megnéztem, többek között Harry Dean Stanton alakítása miatt is. Fantasztikus színész volt.

A Lucky pedig egyszerűen a legbuddhistább film, amit valaha is láttam.

"A kilencvenéves Lucky arca olyan, mintha az idő nekiállt volna kikezdeni, aztán feladta volna a kemény munkát. Nem csoda, mert Lucky-t a szintén kilencvenéves Harry Dean Stanton játssza, az a Stanton, akit évtizedeken át hívtak a világ legjobb karakterszínészének, millió filmben tűnt fel a Párizs, Texastól kezdve a Bosszúállókig, és aki már nem érte meg utolsó filmjének bemutatóját.

A Lucky pontosan olyan film, amivel búcsúzni szokás emlékezetes színészektől, ami engedi, hogy jól megnézzük magunknak utoljára, kifigyeljük a mozdulatait, elfilózzunk az élet múlásán.

Lucky ki sem mozdul a kisvárosból, ahol él. Amikor a filmben először látjuk, akkor végignézhetjük egy teljes napi rutinját. Felkel, iszik egy pohár tejet, lefőz egy kávét, jógázik, cigizik mint a gyárkémény, elmegy a helyi étterembe kávézni és rejtvényt fejteni, elmegy a helyi csehóba inni a barátaival, aztán megy haza, telefonon beszél valakivel, nézi a tévét, és alvás.

Lucky egy rejtély lenne, ha nem éppen Harry Dean Stanton játszaná, amitől rögtön kap annyi jelentést minden gesztusa, mozdulata és hangsúlya, hogy simán belelátjuk azt a kilenc évtizednyi életet. Egyedül él, de ahogy elmondja az orvosának, van különbség aközött, hogy valaki egyedül van, és hogy valaki magányos. Lucky egyedül van, és szereti is így. Még akkor is, amikor egyik reggel egyszerűen eldől kávéfőzés közben. Az orvos nem tudja, mi baja lehet, azon kívül, hogy öreg. Lebeszélné Lucky-t a cigizésről, de lehet, hogy az már többet ártana neki.

Szóval: a Lucky-nak klasszikus értelemben vett története nincs, cselekménye is alig. Lucky nem akar megváltást, nem akar szerelmet, nem akar egy dilis kisgyereket, aki megismerteti az élet apró örömeivel, és szerencsére John Caroll Lynch rendező nem is adja meg neki mindezt. Amit ad a karakternek és nekünk is, az az idő. Az idő, hogy jól megnézzük és megfigyeljük az embert, hogy megpróbáljuk kideríteni, mi mozgatja belülről, és az idő, hogy feldolgozzuk azt a pár információt, amit megtudunk róla. A ráérős tempó az, ami miatt a Lucky-t mindenképpen érdemes megnézni, de erre én is akkor jöttem csak rá, amikor hirtelen vége lett, és úgy éreztem, hogy nem lehet ennyivel, így befejezni azt a filmet. Aztán idővel megértettem, hogy de, lehet.

A másik ok, amiért érdemes megnézni a fimet, az pedig a hatalmas tisztelet Harry Dean Stanton iránt, aki kilencvenévesen, kicsit sem megtörve, de azért már bőven rogyadozó cowboylépésekkel járja körbe az arizonai kisvárost. Aki olyan természetességgel cigizik, mintha már nem is függőség, hanem feltétel lenne. Mást nem is tudok elképzelni a főszerepre, mert a valódi karaktere és a filmes karaktere annyira passzol egymáshoz, hogy már nem is lehet megkülönböztetni a kettőt. Még az olyan részletek is egyeznek, hogy mindketten a haditengerészetnél szolgáltak a második világháborúban. Szóval amikor eljutunk nagyjából a Lucky feléhez, akkor úgy érezhetjük, hogy nem a címszereplő neve nem igazi, hanem becenév, és valójában Stanton mindennapjait látjuk. 

(Forrás: Klád Dávid, Index)