Castaneda: Az idő kereke - Mesék az erőről

A harcos önbizalma nem azonos a hétköznapi ember önbizalmával. A hétköznapi ember az őt szemlélők tekintetében keresi a bizonyosságot, és ezt önbizalomnak nevezi. A harcos a saját mércéje szerint törekszik a feddhetetlenségre, és ezt alázatnak hívja. A hétköznapi ember az embertársaiba kapaszkodik, amíg a harcos a végtelenségre támaszkodik.

A harcos egyszer csak sok mindent megtesz, amit évekkel azelőtt nem tett volna meg. De nem a dolgok változtak meg, hanem a harcos önmagáról alkotott elképzelése.

A harcos előtt egyetlen út nyílik: ha következetesen és fenntartások nélkül cselekszik. Egy bizonyos ponton már eleget tud a harcos ösvényről ahhoz, hogy azzal összhangban viselkedjen, de még útját állják a régi szokásai és a mindennapos beidegződései.

Ha a harcos sikerrel jár, bármiről legyen is szó, a sikernek csendesen kell érkeznie; jókora erőfeszítéssel, de semmiképp sem feszültséggel és megszállottsággal.

A belső párbeszéd köti az embereket a mindennapi világhoz. A világ csakis azért ilyen vagy olyan, mert ilyennek vagy olyannak mondjuk magunknak. Csak akkor nyílik meg a sámánok világába vezető átjáró, ha a harcos megtanulta felfüggeszteni a belső párbeszédet.

A világról alkotott elképzelésünk megváltoztatása a samanizmus döntő pontja. És a belső párbeszéd felfüggesztése a végrehajtás egyedül lehetséges módja.

Ha a harcos megtanulja felfüggeszteni a belső párbeszédet, minden lehetségessé válik; a leghihetetlenebb elképzelések is megvalósíthatóak lesznek.

Az átjárót mindazon rejtelmes és titokzatos élményhez, amit a harcos átél, az nyitja meg, hogy fel tudja függeszteni az önmagával folytatott beszélgetést.

A harcos szembenéz a sorsával, és alázatosan fogadja, bármi legyen is az. Elfogadja önmagát, de kihívásként, és nem azért, hogy ürügyet találjon a sajnálkozásra.

A harcos alázata nem a koldus alázatossága. A koldus lépten-nyomon térdre rogyik, és a földön csúszik azok előtt, akiket magasabb rendűnek tekint; ugyanakkor megköveteli a nála alantasabbaktól, hogy csússzanak-másszanak előtte. Ezzel szemben a harcos senki előtt nem hajtja meg a fejét, ugyanakkor azt sem engedi meg senkinek, hogy fejet hajtson neki.

Vigasz, menedék, félelem; ezek a szavak hangulatokat kreálnak, melyeket megtanultunk elfogadni, anélkül, hogy egyetlenegyszer is megkérdőjeleztük volna az értéküket.

Embertársaink fekete mágusok, és aki velük tart, az is fekete mágussá válik. Gondoljunk csak bele! Le tudunk-e térni az útról, amit az embertársaink kijelöltek a számunkra? Ha velük tartunk, örökre behatárolják a gondolatainkat és a tetteinket, ez pedig rabszolgaság. A harcos viszont szabad mindezektől. A szabadság drága, de nem megfizethetetlen. Tehát rettegjünk
csak azoktól, akik fogva tartanak, a gazdáinktól! Ne arra vesztegessük az időnket és az erőnket, hogy a szabadságtól félünk.

Az a baj a szavakkal, hogy örökösen arra késztetnek, hogy úgy érezzük, végre fényt derítettünk valamire, de ha szembekerülünk a világgal, akkor rendre csődöt mondanak, és megint oda lyukadunk ki, hogy értetlenül bámulunk.

A harcos ezért inkább cselekszik, mint beszél, és ennek eredményeként a világ újabb leírásához jut, ahol a beszéd elveszíti a jelentőségét, az új tetteknek pedig újak a visszatükröződéseik.

A harcos eleve halottnak tekinti magát, tehát semmit sem veszíthet. A legrosszabb már megtörtént vele, így aztán tiszta és nyugodt lelke. Akár a szavait, akár cselekedeteit tekintjük, sosem kétséges, hogy mindent meglát.

Igencsak különös ügy a tudomás, kiváltképp a harcosoknak. Egyszer csak itt van, elárasztja a harcost, aztán odébbáll.

A tudomás lebegve érkezik a harcoshoz, mint az aranypor szemcséi, ugyanaz a por, mint ami a pillék szárnyát borítja. A harcos számára a tudomás olyan, mintha esőként záporoznának rá az aranyszemcsék.

Valahányszor megszakad a belső párbeszéd, a világ összeomlik, és egészen szokatlan oldalaink bukkannak a felszínre, olyanok, amiket egyébként szigorú felügyelet alatt tartanak a szavaink.

A világ kifürkészhetetlen, akárcsak mi, és mindazok a lények, akik ebben a világban léteznek.

A harcos nem úgy diadalmaskodik, hogy fejjel megy a falnak, hanem úgy, hogy megkerüli a falat. Nem rombolja le a falat, hanem átugrik rajta.

A harcosnak azt az érzést kell táplálnia magában, hogy mindene megvan ahhoz a rendkívüli utazáshoz, ami az élete. Egyetlen dolog számít neki: életben lenni. Az élet önmagában elegendő, önmagát indokolja és maradéktalanul teljes. Így aztán minden beképzeltség nélkül elmondhatjuk, hogy életben lenni minden tapasztalatok végső tapasztalata.

Egy átlagember azt hiszi, hogyha behódol a kétségeinek és a bánatainak, az az érzékenység, a szellemiség jele. Nos, legyünk őszinték: mi sem áll távolabb egy közönséges embertől, mint az érzékenység. Kicsinyes elméje tudatosan teszi magát szörnyeteggé vagy szentté, de az igazság az, hogy mindez túlságosan kicsiny a szörnyű vagy szent mérhetetlenséghez képest.

Harcosnak lenni nem azon múlik, hogy akarunk-e harcos lenni. Inkább végtelen küzdelem, ami életünk legutolsó pillanatáig folytatódik. Senki nem születik harcosnak, ugyanúgy, ahogy senki nem születik átlagembernek. Ezzé is, azzá is mi tesszük magunkat.

A harcos nem hal meg könnyen. A halálnak küzdenie kell, hogy elragadja. A harcos nem hódol be neki.

Az emberi lények nem tárgyak; nincs szilárdságunk. Kerekded fénylő lények, határok nélkül. A tárgyak és a szilárdság világa pusztán egy leírás, ami arra szolgál, hogy kényelmesen átlábaljunk a földön.

Az emberi lényeket értelmük arra készteti, hogy elfeledjék, hogy ez a leírás csupán egy leírás.
Mielőtt ráeszmélhetnének minderre, már kelepcébe is ejtették önmaguk teljességét egy ördögi körben, amelyből ritkán tudnak kitörni életünk során.

Az emberi lények észlelők, ám az észlelt világ káprázat. Illúzió – leírás hozta létre, amit születésünk pillanatától mesélnek nekünk. Lényegében tehát azt a világot, amit az értelmünk fenn akar tartani, egy leírás teremtette, melynek merev és sérthetetlen szabályait értelmünk megtanulja elfogadni és megóvni.

Fénylényekként titkos kincsünk, hogy van valamink, amit szinte sosem használunk: a szántszándék. 

A sámánok ugyanúgy manővereznek, mint a hétköznapi emberek. Ez is, az is fenntart egy leírást, a hétköznapi ember az értelmével, a sámán a szántszándékával. Mindkét leírásnak adottak a szabályai, azonban a sámánoknak van egy előnye: a szántszándék átfogóbb az értelemnél.

Az ember csak harcosként viselheti el a tudomás útját. A harcos nem panaszkodik és semmit nem sajnál. Az élete végtelen kihívás, márpedig a kihívás nyilvánvalóan nem lehet sem jó, sem rossz. A kihívás egyszerűen az, ami: kihívás.

Az alapvető különbség a hétköznapi ember és a harcos között az, hogy a harcos mindent kihívásnak tekint, míg a hétköznapi ember áldásnak vagy átoknak.

A harcos ütőkártyája, hogy hit nélkül hisz. De nyilvánvalóan nem elég, ha csak úgy azt mondja, hogy hisz, és aztán mindent ugyanúgy csinál. Az túl könnyű lenne. Az erőfeszítés nélküli hit felment a helyzet további vizsgálata alól.

A harcos valahányszor beleveti magát a hitbe, döntésként teszi. De a harcos nem választja a hitet, neki muszáj hinnie. Ez a fajta hit részéről a legbensőbb elkötelezettség kifejezése.

A halál nélkülözhetetlen összetevője annak, amit úgy hívhatunk: muszáj hinni. A halál tudatossága nélkül  halhatatlannak érezzük magunkat. A halál tudatossága nélkül minden közönséges és kisszerű. Csak mert a harcos tudja, hogy a halál cserkészik utána, látja a világot mérhetetlen rejtélynek, és érti meg ilyenformán azt.

Az erő mindig elérhetővé teszi az esély egy morzsáját a harcos számára. A harcos művészete, hogy örökké folyékony marad, hogy bármikor lecsaphasson ezekre a morzsákra.

Az átlagemberben csak akkor tudatosul valami, amikor gondolkodnia kell róla; a harcosnak azonban az az alapállapota, hogy mindig mindennek a tudatában van.

Teljességünk szerfelett rejtélyes dolog. Igen csekélyke részével az élet legbonyolultabb feladatait is elvégezhetjük. Ám amikor meghalunk, önmagunk maradéktalan teljességével halunk meg.

A harcos aranyszabálya, hogy olyan körültekintően hozza meg a döntéseit, hogy semmi nem lepheti meg, és még kevésbé apaszthatja el az erejét.

Amikor a harcos eldönti, hogy cselekedni fog, felkészül a halálra. És amikor halálra készen cselekszik, nem eshet csapdába és nem érheti váratlan meglepetés. Minden szelíden a helyére simul, mert semmire sem számít.

A harcosnak először is arra kell megtanítania a növendékét, hogyan cselekedjen hit nélkül, az eredmény elvárása nélkül – cselekedni magáért a cselekvés kedvéért. A tanító sikere attól függ, milyen jól, mennyire harmonikusan vezeti be a tanítványát ebbe a különleges összefüggésbe. Hogy segíthessen a tanítványának eltörölni a személyes történetét, a harcosnak három technikát kell oktatnia: az önhittség elvesztése, a felelősség vállalása tetteinkért és a halál tanácsadóként való alkalmazása. E három módszer üdvös hatása nélkül a személyes történet elvesztése megbízhatatlanná, határozatlanná és fölöslegesen kétkedővé tenné a tanítványt önmagával és a tetteivel szemben.

Nincs rá mód, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljunk az önsajnálattól; megszabott helye és jellege van a az életünkben, jól felismerhető homlokzata. Így, amint lehetősége nyílik rá, az önsajnálat azonnal az előtérbe nyomakszik. Történelme van. De ha megváltoztatjuk az önsajnálat homlokzatát, azzal kevésbé szembetűnő helyre állítjuk. Az ember azzal változtatja meg a homlokzatot, hogy áthelyezi annak elemeit. Az önsajnálat hasznos a személynek, mert vagy fontosnak és jobb körülményekre, jobb bánásmódra méltónak érzi magát tőle, vagy mert vonakodik vállalni a felelősséget azokért a tettekért, melyek az önsajnálatot kiváltó állapotba juttatták.
De az önsajnálat homlokzatának megváltoztatása csak annyit jelent, hogy az ember másodlagos helyet jelöl ki a korábban fontos elemeknek. Az önsajnálat még mindig létező jellemvonás, csak mostantól a háttérbe húzódik; ahogy eddig a küszöbön álló halál elképzelése, az alázatosság és a felelősségvállalás is megbújt a háttérben. A harcos addig a pillanatig nem használja ezeket a létező ideákat, amíg harcos nem lesz. 

A harcos tudomásul veszi a fájdalmát, de nem hódol be neki. Így a harcos hangulatát, amikor belép az ismeretlenbe, nem valamiféle szomorúság jellemzi; ellenkezőleg, boldog, mert tudatában van a szerencséjének, bízik benne, hogy feddhetetlen a szelleme, és mindenekfölött tisztában van a tettével. A harcos boldogsága abból ered, hogy elfogadja a sorsát, és őszintén felméri, mi vár rá.

A Mesék az erőről végső bukásom tükre: abban az időben ugyanis, amikor a könyvben leírt események játszódtak, mélyreható érzelmi felzúduláson mentem keresztül – ezt az állapotot a harcos csődje kifejezéssel írhatnám le. Don Juan Matus eltávozott,   és négy tanítványát hátrahagyta. Mindegyikünk személyre szabott feladatot kapott tőle; ám én a saját feladatomra úgy tekintettem, mint egyfajta látszatgyógyszerre, mely aligha bír bármiféle értékkel, legalábbis a veszteségemhez viszonyítva.   Nem láthattam többé don Juant – keserűségemet hogyan csillapíthatta volna bármilyen alibi tevékenység?
Életemben először könyörögtem don Juannak; közöltem vele, hogy azt akarom, vigyen magával.
– Még nem állsz készen – válaszolta. – Légy realista!
– De egy szempillantás alatt fel tudok készülni! – bizonygattam.
– Nem kétlem. Biztosan készen leszel, de nem az én számomra. Én tökéletes hatékonyságot követelek. Feddhetetlen szántszándékot követelek, kikezdhetetlen fegyelmet, amivel te még nem rendelkezel. De majd fogsz. Egy nap eléred, de nem ma.
– De neked van elég erőd, hogy magaddal vigyél, don Juan, ilyen nyers és tökéletlen állapotban is!
– Valószínűleg. De nem teszem, mert az rád nézve szégyenteljes pazarlás lenne. A szavamat adom, hogy mindent el fogsz veszíteni. Ne ragaszkodj. A ragaszkodásnak nincs helye a harcosok világában.
Ennyi elég volt, hogy megtorpanásra késztessen. Belül azonban továbbra is vágytam rá, hogy elmenjek vele. Sóvárogtam a kaland után, át akartam hágni a normálisnak tartott valóság határait.
Aztán eljött a pillanat, és don Juan elhagyta a világot – színes, ködszerű fényességgé változott, tiszta energiává, ami szabadon  áramlik az univerzumban. Óriásinak éreztem a veszteséget, s legszívesebben meghaltam volna. Megtagadtam, eldobtam mindent, amit don Juan mondott, és tétovázás nélkül leugrottam a sziklapárkányról. Úgy okoskodtam, hogy ha így teszek, don Juannak ki kell ragadnia engem a halálból, és magával kell vinnie, hogy megóvja tudomásom utolsó szikráját. 
De bizonyos okokból, melyek szokványos okoskodás helyett csak sámáni nézőpontból magyarázhatók, mégsem haltam meg.  Három társam és én itt maradtunk magunkra ebben a világban, s hogy még gyötrőbb legyen a magányosságom, kezdtem úgy gondolni magamra, mint egyfajta provokatőrre vagy kémre, akit don Juan homályos céllal hagyott hátra.
A Mesék az erőről szövegéből vett idézetek megmutatják, hogy a világnak van egy eddig ismeretlen oldala is. S most nem a sámáni, hanem a hétköznapi világról beszélek. Don Juan szerint hétköznapi világunk hihetetlenül rejtélyes és gazdag, s csupán annyi kell, hogy csodáit a kellő elkülönültséggel szakasszuk le. Sőt, a szenvedély és önmagunk elengedése még az elkülönültségnél is fontosabb.
– Egy harcosnak szeretnie kell ezt a világot – figyelmeztetett don Juan. –  A világ most közönségesnek látszik, de ha szeretni tudod, meg fog nyílni, és felfedi előtted a csodáit.
A Sonorai sivatagban voltunk éppen, amikor erről beszélt.
– Fenséges érzés – mondta – itt lenni, ebben a csodás sivatagban.  Nézd azoknak a hegyeknek a szabálytalan csúcsait! Rég kihunyt vulkánok lávájából születtek. Hát nem pompás obszidiánrögök után kutatni? Ezeket a köveket hatalmas hőség hozta   létre, s máig őrzik eredetük nyomait: duzzadnak az erőtől. Egészen kivételes dolog, hogy céltalanul kóborolhatunk azok között a csipkés csúcsok között. Tudtad, hogy az itt heverő kvarckristályok fogják a rádióhullámokat?
– Lenyűgöző kép, nem igaz? De van egy szépséghibája: ennek, vagy bármely más világnak a csodáit csak egy harcos pillanthatja meg. Egy hideg, összeszedett és közömbös harcos, akit már megedzettek az ismeretlen támadásai. Te még nem vagy elég edzett, de köteles vagy törekedni erre az állapotra. Ha elérted, kezdhetünk el a végtelenben tett kalandozásról beszélni.
Harmincöt évet töltöttem azzal, hogy elérjem a harcosi érettséget. Leírhatatlan helyeket kerestem fel, miközben az ismeretlen  támadásai által megedzett harcos állapotának elérésére törekedtem. Diszkréten és észrevétlenül távoztam, és ugyanígy tértem vissza. A harcosok ténykedése csendes és magányos, jövés-menésük senkinek sem tűnik fel. A harcosi érettség keresése minden más módon felesleges figyelmet keltene, ami nem tanácsos. 
A fenti idézetek mindig meghatnak, s arra emlékeztetnek, hogy az ősi Mexikó sámánjainak szántszándéka ma is kikezdhetetlenül működik. Az idő kereke csak forog és forog kérlelhetetlenül, s arra késztet, hogy vájatokba tekintsek, melyekre nincs szó, ám amelyek mégis összefüggő tapasztalást adnak. – Elég az hozzá – jegyezte meg egyszer don Juan –, hogy mind a sámáni, mind a hétköznapi világ olyannyira magával ragadó, hogy csak eltévelyedettségünk miatt siklunk el felette. S elmagyarázni egy eltévelyedett lénynek, hogy mit jelent elveszve lenni az idő kerekének vájataiban a legabszurdabb dolog, amire harcos vállalkozhat. Éppen ezért a harcos biztos benne, hogy utazása kizárólag harcos mivoltának köszönhető.