stat rosa pristina nomine

epilógus

I. A mécsesről gondoskodj te. Tévedj be ebédkor a konyhába, és vegyél el egyet.

- Lopjak?

- Csak kölcsönbe veszed, az Úr nagyobb dicsőségére. 

II. Tudod-e, hogy az életeddel játszol? - szólalt meg Hubertinus. 

- Nem baj - felelte Mihály. - Jobb, mintha a lelkemmel játszanék.

III. ... mindig érzem, melyik a helyes út, ha mégoly kanyargós is az ösvény.

IV. Hideg van itt a szkriptóriumban, a hüvelykujjam sajog. Abbahagyom az írást, nem tudom, kire hagyom, s már azt sem, hogy miről szólt: stat rosa pristina nomine, nomina nuda tenemus. (A hajdani rózsa név csupán, puszta neveket markolunk.)

  

   Őrizzük, mondom, nem kutatjuk, mert a tudásnak, ha Istentől való, az a sajátja, hogy a kezdet kezdetétől fogva teljes és végleges és tökéletes a magamagának nyilatkozó Ige tökéletességében. A tudás dolgában nincs haladás, nincs korok revolúciója, legföljebb folytonos és fenséges rekapituláció.

   De a szívével egyet mást megérez az ember. Hagyd, hogy a szíved szóljon, az arcokat faggasd, ne arra hallgass amit a nyelvek mondanak.

   Minél vénebb leszek, annál inkább ráhagyatkozom Isten akaratára, és annál kevesebbre tartom a tudni akaró eszességet meg a tenni akaró akaratot, és ráébredek, hogy az üdvösséghez egyes-egyedül a hitnek van köze, mely tud türelmesen várni, és nem sokat kérdez.

   Az elménk képzelgése szerint való rend olyasvalami, mint egy háló, mint egy létra, amit azért eszkábálunk, hogy valamit elérjünk. De utána el kell dobni azt a létrát, mert kiderül, hogy ha hasznunkra volt is, értelem híján való.

   Akkor még nem tudtam, hogy Vilmos testvér mit kutat, és az igazat megvallva nem is tudtam meg mindmáig, sőt feltételezem, hogy ő maga sem tudta, hiszen őt csakis az igazság érdekelte s a - láthatóan mindig benne motoszkáló - gyanú, hogy az igazság sosem az, ami épp annak látszik.

   Hát hazugság volna az unikornis? Ez a jámbor és mélységes jelképeket hordozó állat? A könyvek nem azért vannak, hogy higgyünk nekik, hanem azért, hogy megvizsgáljuk őket. Egy könyv olvastán ne azt kérdezzük, hogy a könyv mit mond, hanem hogy mit akar mondani. Az egykori szentírás-magyarázók ezt még nagyon pontosan tudták. Az az unikornis, amelyről ezek a könyvek beszélnek, egy erkölcsi, allegorikus vagy anagogikus igazságot rejt magában, s az mindenképp megmarad igazságnak, ugyanúgy, amint az is, hogy a szüzesség nemes erény. Hanem ami a betű szerinti igazságot illeti, azt, amelyen a három másik igazság nyugszik, nincs más hátra, ki kell deríteni, mely eredeti tapasztalásból ered. A betű szerinti igazságot kétségbe kell vonni, még ha a mélyebb értelem helyes marad is.

   Az ördög nem az anyag fejedelme, a ördög a szellem elbizakodottsága, a mosolytalan hit, a soha kétségbe nem vont igazság. Az ördög komor, mert tudja, hova tart, és mert mindig oda tart, ahonnan jött. Az Antikrisztus magából a kegyességből, a túlságos Isten- vagy igazságszeretetből is születhet, amiképpen az eretneknek is a szent s a megszállottnak is a látnok a szülője. Reszkess, Adso, a prófétáktól és mindazoktól, akik készek meghalni az igazságért, mert az ilyenek rendesen nagyon sokakat magukkal együtt, sőt gyakran maguk előtt s néha maguk helyett is belerántanak a halálba.

   Sokan az inkvizítorok miatt lesznek eretnekké. És nem csupán úgy, hogy az inkvizítor ott is eretnekséget lát, ahol annak nyoma sincs, hanem úgy is, hogy akkora hévvel irtja az eretnek kórságot, hogy megutáltatja magát, s így sarkall sokakat az eretnekséghez való csatlakozásra. Ez bizony ördögi kör a javából, s az Isten mentsen meg tőle bennünket.

   Tudom azóta, hogy a szeretet oka a jó, azt pedig, hogy mi a jó, megismerés útján lehet meghatározni, és csak azt lehet szeretni, ami jónak mutatkozott.

   - Vagyis a könyvtár alaprajza a világ térképét utánozza?

- Valószínűleg. A könyvek helyét pedig származási helyük határozza meg: az, hogy szerzőik hol születtek, vagy (mint ez esetben is), hogy hol kellett volna születniük. A könyvtárosok úgy okoskodtak, hogy a grammatikus Vergilius tévedésből született Toulouse-ban, valójában a nyugati szigeteken kellett volna születnie. Helyrehozták azt, amit a természet elrontott.

   Mostanáig úgy gondoltam, hogy minden könyv a könyveken kívül álló emberi vagy épp isteni dolgokról szól. Most rádöbbentem, hogy a könyvek nemritkán könyvekről szólnak, vagyis olyan, mintha egymással váltanának szót. E felismerés fényénél egyszeriben még nyugtalanítóbb helynek láttam a könyvtárt. Hosszú-hosszú, évszázados pusmogás, pergamen és pergamen közötti, nesztelen párbeszédek helyszíne volt tehát, egyetlen ember eszével kordában tarthatatlan erők foglalata, sok-sok emberész kisugározta titkok, egykori gazdájuk vagy közvetítőjük halálát túlélő kincsek tárháza. A könyvtár egy nagy labirintus, jele a világ labirintusának. Bemégy, és nem tudod, kijutsz-e belőle valaha. A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el. Tudta ezt Homérosz, tudta Ariosto, Rabelais-ről vagy Cervantesről nem is beszélve. Az én történetem tehát nem kezdődhetett mással, mint azzal a megtalált kézirattal, és (persze) már az is idézete valaminek. Felfedeztem valamit, amit ugyan tudtam már (mindenki tudja). Arra jöttem rá, hogy az írásnak  első fokon semmi köze a szavakhoz. Kozmológiai ügy, olyasmi, amiről a Genezis is szól.

   - Mert a tudomány nem csak abból áll, hogy tudjuk, amit kell vagy lehet, hanem abból is, hogy tudjuk, mit lehetne, még ha netán tilos is. Ezért mondtam ma az üvegcsiszoló mesternek, hogy a tudós kendőzze valamiképpen az általa felfedezett titkokat, nehogy mások rosszra használhassák a fölfedezését, de fölfedezni muszáj.

De te fabula narratur.
A történet rólad szól.

   ezek a részletek Umberto Eco: A rózsa neve című művéből valók, kölcsönöztem (remélem) Isten nagyobb dicsőségére (Gloria in Excelsis Deo!)