Hora mester birodalma (spirituális tévészmék)

A most az határozottan most van. Csak a most van. Élj a mostban!
Sokszor hallott szlogenek. Körülbelül olyan sokatmondóak, mint a jelenlét meg a csend.
Mindig vannak szavak, amik elkopnak... annyira, hogy végül jelentésüket vesztik. De divatosak. És olyan spirituálisak. És a többség rájuk is kap, mint valami cukorkára.
Az az illetlen érzésem van, hogy Michael Ende a jövőbe látott. Mert ez a mosthajsza valójában nem szól másról, mint arról, hogy elveszítettük az időt. Úgy felgyorsítottuk az életet, hogy már sem múltunk, sem jövőnk nincs, oly picire zsugorítottuk, hogy már csak a most van.
Elveszítettük a perspektívát, a tágasságot. Kapkodva veszünk életet, levegőt, összetévesztjük az élményt a megéléssel, zsúfoljuk a zsákot teli, mert annyira ki akarjuk használni azt, ami nem kihasználható.
Nem mi éljük az életet, Ő él bennünket, mert sokkal hatalmasabb nálunk. A tűz elemészti a fát, sosem lesz másképpen.
Nem tudunk a pillanatban lenni, mert az oly gyors, hogy mire észbe kapunk, már el is múlt. Minél jobban meg akarjuk kaparintani, annál fürgébben elillan. Az idő maga az élet, ezért nem lehet megspórolni, félretenni, többet kapni belőle, elveszíteni vagy kihasználni, lopni vagy megállítani.
Az időnek azonban számtalan érdekes és izgalmas aspektusa van, paradoxonok garmadájába botlik az ember, ha gondolkodik róla. Az egyik legkülönlegesebb filozófiai téma.
Én csak kétféle időt ismerek, ha elszakadunk az elmétől és elméletektől: az eleven és a holt időt.
De a lélek vi(r)lágaiban nincs idő. (lsd. a Chilit vegyetek bejegyzést: csak az éber tudatállapotban jelenik meg az idő, sem az álom, sem a mélyalvás, sem a turijam nem rendelkezik ezzel a dimenzióval, ámbár a turijamban látod az időt, minden aspektusát és formáját.)

"Ha maszkot (lárvát) veszel fel, az időben megrekedsz, megdermedsz és önmagadat a sorstragédia csapdájába szorítod. Akkor az idő felfal. Meg akarsz állni, és az időt meg akarod állítani, holott az idő éppen az, hogy menni kell, éspedig nem külső kényszer alapján, hanem a magad üdvelszántsága folytán, menni kell...
... a külső, vulgáris időben minden ember szenved. Ez az ananké-idő. Amit oda kell adni. A belső és szubjektív idő az, amelyben az ember szabad és fellélegzik." (Hamvas Béla)





Michael Ende Momo-ja varázslatos mese és elgondolkodtató (társadalomkritikai vagy akár filozófiai töltetű) regény. Abból a fajtából, amelyet annyira szeretek, abból, amely meg szokta szelidíteni az embereket. Mert van egy kis hercege – pardon: egy kis hercegkisasszonya, vannak megszelidítendő rókái, féltve őrzött (idő)virága… Na jó, nem stimmel minden, sőt, de a hatás, amit kiváltott bennem, az nagyonis.
Az idő pénz. – De az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.
Akié pedig az emberek minden ideje, azé a korlátlan hatalom.
El kellene dönteni: pénzt vagy életet. A döntés pedig teljességében tőlünk függ. Tőlünk függ, hogy engedjük-e létezni és uralkodni a valójában nem is létező és így hatalommal sem rendelkező szürke urakat, akik észrevétlenül elfüstölik időnket-életünket, tőlünk függ, hogy beleszürkülünk-e a modern és haladó, mindent hajszálra, centire, ezredpontosságra kiszámító és eltervező, a reflexió csendjétől irtózó harsány egyenvilágba. Tőlünk függ, hogy sikerül-e Maxentius Communus terve, hogy az egész eddigi világot a saját elképzelése szerint megváltoztassa, hogy a felnőttnek a mindig több és több kelljen, a gyerek pedig csak a Bibi bébi szuperbaba, akivel pontosan ezért nem lehet elbeszélgetni, mert egyre csak a magáét hajtja, ahelyett, hogy bölcsen hallgatna. Egyre sűrűbb körülöttünk a füst, egyre több a szürke egyenépület, egyenruha, egyenember, egyengyerek… A hazugság egyre gyakrabban munkából eredő szokás, a gyerek pedig természetes ellenség, egyre szürkébb és sűrűbb felhőkben ereszkedik alá az unalom, egyre többen felejtik el azt, ami a lényeg: hogy örüljenek, lelkesedjenek, álmodozzanak.
Pedig csak fel kellene fedeznünk magunkban Momót. Azt, aki ősidőktől fogva létezik, csak azért, hogy mindent és mindenkit meghallgasson, hogy adjon abból a kincsből, amitől egyébként elpusztul az ember, ha nem oszthatja meg mással.
Ez az a kincs, amit ha megosztasz, egyre több lesz belőle, ha spórolod viszont annál kevesebb… Ha te mesélsz Momónak – önmagadra találsz. Ha Gigit hallgatod – aki a csillagokat is lehazudná az égből fantáziadús történeteivel: megfeledkezel önmagadról. Ha Utcaseprő Beppótól tanulod meg, hogyan kell dolgozni, megtudod: Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre (…) Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát.
Tőlük kell tanulni. Hibáikból is. Meg Kassiopeiától, az időn kívüli, bölcs teknőstől, aki jelzi: Az út bennem van.
Közhelyek? Igen. Na és. A nagy igazságok mindig közhelyekké válnak. Attól még igazságok maradnak. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. Minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek. De van vak meg süket szív is, amely semmit se érez, épp csak ver.
Nagyon megszerettem Momo történetét. Annak ellenére, hogy nem mindig szívderítő, sőt. Egyre inkább érzem körülöttem, és sajnos néha magamban is a szürke urak jelenlétét, a füstbe ment idő nyomasztó hiányát. 
Szükségünk van Momóra, szükségünk van a hallgatására, szükségünk van az időnkre-életünkre, de a tudatra is, hogy az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult
És mindez nem igaz, csak mese volna?





 …amikor minden terméketlené vált már, eltűnik az emberi nem is. Talán lesz majd egy utolsó ember, talán nagyon öreg lesz, talán éppen ő lesz, aki a földi halhatatlanság titkát végre felfedezi. Egyedül lesz és a halált hívja majd. Az pedig nem jön többé. És ő írja majd meg az emberiség történetének utolsó fejezetét, ez pedig így hangzik: A végén az ember megsemmisítette az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén. És az utolsó ember így kiáltott: Legyen világosság! De sötét maradt. Így lőn a virradat nélküli estéből az utolsó éjszaka.

(Michael Ende: Tükör a tükörben) 



Megjegyzések