Amerika az egyetlen társadalom, amely a barbarizmusból a dekadenciába fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.
Oscar Wilde
♱
Az amerikai gyermekek tanítói újra meg újra fölírták ezt a dátumot a
táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy büszkeséggel és örömmel
véssék az eszükbe: 1492. A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a
földrészüket ekkor fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben
már emberi lények milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a
földrészen. 1492 csak az az év volt, amikor a tengeri rablók elkezdték
becsapni, kirabolni és megölni őket.
A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden.
A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín volt minden.
Kurt Vonnegut: Bajnokok reggelije
♱
Meztelen, barna aravak férfiak és nők ámulva keltek fel a sziget tengerpartjain lévő falvaikban, és beúsztak a tengerbe, hogy közelebbi pillantást vessenek egy különös nagy hajóra. Amikor Kolumbusz és tengerészei kardokkal a kezükben partra szálltak, az aravakok futva üdvözölték őket, és élelmet, vizet és ajándékokat vittek nekik.
Kolumbusz később ezt írta a naplójába:
„Úszva el érték hajóinkat és papagájokat, gyapot-fonálból készült
gombolyagokat, gerelyeket és más hasonló holmit hoztak magukkal, s
azokat elcserélték arra, amit mi adtunk nekik, így üveggyöngyökre és
csengőkre. Mindent nagyon szívesen adtak és vettek. Fegyvert nem
hordanak magukkal, nem is ismerik azokat; megmutattam nekik a kardokat
és minthogy tudatlanságból az élüknél fogták meg, meg is vágták magukat. E bennszülöttek minden bizonnyal hűséges és okos szolgákká
válhatnak, vagy ötven emberrel valamennyiüket sarkunk alá hajthatjuk
és mindenre kényszeríthetjük.”
Ezek a Bahama-szigeteki aravakok nagyon hasonlítottak a szárazföldi
indiánokra, akiket nagyfokú vendégszeretet (ezt az európai utazók újra
és újra elmondják), és a megosztásba vetett hit jellemzett. Ezek a
tulajdonságok nem domináltak a reneszánsz Európában, ahogyan azt a pápák
vallása, a királyok kormányzása és a pénz iránti őrület uralta, ami a
nyugati civilizációt és Amerikába érkező első hírnökét, Kolumbusz
Kristófot meghatározta.
Kolumbuszt a legjobban ez érdekelte: Hol van az arany? Meggyőzte
Spanyolország királyát és királynéját, hogy finanszírozzanak egy
expedíciót arra a földre, gazdagságra, amelyet az Atlanti-óceán másik
oldalának vélt – az Indiákra és Ázsiába, az aranyhoz és a fűszerekhez. Spanyolországot nem sokkal korábban egyesítették, és ezzel
Franciaország, Anglia és Portugália mellett egyike lett az új modern
nemzetállamoknak. A modern világ más országaihoz hasonlóan
Spanyolország is aranyat keresett, ami a gazdagság új forrásává vált,
hasznosabbá, mint a föld, mert azon bármit meg lehetett venni. Spanyolország úgy döntött, hogy megkockáztatja az ismeretlen
óceánon keresztül vezető hosszú hajóutat. Az út negyedénél rábukkant egy ismeretlen, fel nem fedezett Európa és
Ázsia közötti földterületre – az amerikai kontinensre. 1492 októberének
eleje volt, és harmincegy napja hagyták el az Afrika atlanti partjainál
lévő Kanári-szigeteket. Ekkor fahasábokat és botokat láttak a vízen.
Madárcsapatokat is megpillantottak. Mindezek földet jeleztek. Aztán október 12-én egy Rodrigo nevű
tengerész megcsillanni látta a hajnali holdat a fehér homokon, és
felkiáltott. A Bahamák egyik szigete volt a Karib-tengeren. Az első
férfinek, aki földet lát, tízezer maravédis életjáradékot ígértek élete
végéig, de Rodrigo ezt soha nem kapta meg. Kolumbusz azt állította, hogy
ő már előző este fényt látott. Ő kapta a jutalmat.
Ahogy megközelítették a földet aravak indiánokkal találkoztak, akik
eléjük úsztak, hogy üdvözöljék őket. Az aravakok faluközösségekben
éltek, és kukoricát, jamgyökeret és maniókát termesztettek. Tudhattak
vetni és aratni, de nem voltak lovaik vagy más haszonállataik. Nem
ismerték a vasat, de kis aranydíszeket viseltek a fülükben.
Ennek hatalmas következményei lettek: Arra ösztönözték Kolumbuszt,
hogy ejtsen foglyul néhányat közülük a hajó fedélzetén, mert meg volt
győződve arról, hogy elvezetik majd az arany forrásához. Ezt követően a
mai Kubához hajózott, utána Hispaniolára (amelyen ma Haiti és a
Dominikai Köztársaság osztozik). Ott a folyókban lévő szabad szemmel is
látható arany, illetve egy arany maszk, amit egy helyi indián főnök
ajándékozott Kolumbusznak, aranymezők vad látomásait váltották ki benne.
Kolumbusz túlzó beszámolót tartott a madridi bíróságon. Ragaszkodott
hozzá, hogy elérte Ázsiát (Kuba volt az) és egy Kína melletti szigetet
(Hispaniola).
Az indiánok, mesélte Kolumbusz „olyan naivak és annyira nem függenek a
javaktól, hogy aki nem látja őket, nem is hiszi el. Amikor kérsz
valamit tőlük, amijük van, soha nem mondanak nemet. Éppen ellenkezőleg,
megosztják azokat bárkivel”. Azzal zárta a beszámolóját, hogy egy
kis segítséget kért őfelségétől, és cserébe következő utazásáról „annyi
aranyat hoz, amennyire szükségük van és annyi rabszolgát, amennyit
csak kérnek.”
Mivel Kolumbusz eltúlozta beszámolóját és ígéreteit, második
expedíciójához tizenhét hajót és több mint ezerkétszáz embert kapott. A
cél egyértelmű volt: rabszolgák és arany. Haiti bázisáról Kolumbusz
egyik expedíciót küldte a másik után egyre beljebb. Nem találtak
aranymezőket, de fel kellett tölteniük a Spanyolországba visszatérő
hajókat valamiféle osztalékkal.
Az 1495-ös évben nagy rabszolga-vadászatra mentek, és ezerötszáz
aravak férfit, nőt és gyermeket gyűjtöttek össze, spanyolokkal és
kutyákkal őrzött karámokba terelték őket, majd kiválasztották az ötszáz
legjobb példányt, akiket aztán hajóra raktak. Az ötszázból kétszázan
meghaltak útközben.
Túl sok rabszolga halt meg a fogságban. És Kolumbusznak, aki
kétségbeesetten próbálta visszafizetni az osztalékot a befektetőknek, be
kellett váltania azon ígéretét, hogy megtölti a hajókat arannyal. Haiti
Cicao tartományában, ahova ő és emberei hatalmas aranymezőket
képzeltek, megparancsolták, hogy minden tizennégy éves vagy annál
idősebb személy gyűjtsön bizonyos mennyiségű aranyat minden három
hónapban. Amikor meghozták azt, ők rézérméket akasztottak a nyakukba.
Azoknak az indiánoknak, akiknek nem volt ilyen rézérme a nyakukban,
levágták a kezét, és hagyták őket elvérezni.
Az indiánokat lehetetlen feladat elé állították. Mindössze annyi
arany volt ott, amilyen kevés kis port a patakokból össze lehetett
gyűjteni. Így aztán elmenekültek, de kutyákkal eredtek a nyomukba és
megölték őket. Amikor világossá vált, hogy nincs több arany, akkor az
indiánokat hatalmas birtokokon rabszolgamunkára fogták, amit később
encomiendának neveztek. Vad ütemben dolgoztatták őket, és ezrével haltak
bele. 1515-re talán csak ötvenezer indián maradt. 1550-re már csak
ötszáz. Egy az 1650-es évre vonatkozó beszámoló már egyáltalán nem
beszél az őslakos aravakokról vagy leszármazottaikról a szigeten.
A szigeten Kolumbusz után történtekre vonatkozó fő – és sok más
dologról az egyetlen – információforrás Bartolomé de las Casas, aki
fiatal papként vett részt Kuba meghódításában. Egy ideig ültetvénye
volt, amelyen indián rabszolgák dolgoztak, de később felhagyott ezzel,
és heves bírálója lett a spanyol kegyetlenkedéseknek. Las Casas átírta
Kolumbusz naplóját, és ötvenes éveiben belekezdett a többkötetes Az
Indiák történetébe.
Az Indiák történetének második kötetében Las Casas (aki először
szorgalmazta az indiánok fekete rabszolgákkal való felváltását, abban a
hitben, hogy azok erősebbek és túlélik azt, de később visszakozott,
amikor látta a feketékre gyakorolt hatását) elmeséli, hogy hogyan bántak
a spanyolok az indiánokkal: a totális ellenőrzés totális kegyetlenségbe csapott át. A spanyoloknak
„nem volt aggályos tízesével, húszasával levagdosni az indiánokat,
akiknek feldarabolásával tesztelték aztán pengéik élességét.” Az
indiánok próbáltak védekezni, sikertelenül. Így aztán Las Casa arról
számolt be, hogy „a bányákban és más munkáktól szenvedtek, és haltak meg
kétségbeesett csöndben, úgy, hogy egyetlen lelket sem ismertek ezen a
világon, akihez segítségért fordulhattak volna”. Így írta le a bányákban
végzett munkájukat:
„A hegyeket tetőtől-talpig ezerszer lecsupaszították; ástak,
sziklákat törtek, köveket hordtak, és a törmeléket a hátukon a folyóhoz
vitték, hogy átmossák a folyókban, miközben azok, akik az aranyat
mosták, folyamatosan a vízben álltak, meggörnyedt háttal, olyan sokáig,
hogy végül megtörtek.”
Minden hat vagy nyolc hónapban, mert ennyi idő kellett minden
csapatnak, hogy elég aranyat ássanak, hogy az beolvasztható legyen, a
férfiak egyharmada meghalt. Miközben a férfiakat sok mérföldre küldték a
bányákhoz, a feleségeik a földeken maradtak, és ott végeztek gyötrő
munkát, ástak és több ezer dombot emeltek a manióka növények számára.
„Így a férjek és feleségek nyolc-tíz havonta mindössze egyszer
találkoztak, és amikor ez végre megtörtént, mindketten nagyon kimerültek
és kedvetlenek voltak, abbahagyták a gyereknemzést. Az újszülöttek
korán meghaltak, mert túldolgoztatott és éhező anyáik nem tudták
szoptatni őket. Voltak olyan anyák, akik mély kétségbeesésükben
megfojtották a gyermekeiket, így a férfiak a bányákban, a nők a
munkától, a gyermekek pedig a tej hiányától haltak meg. Rövid idő
alatt ez a föld, amely egykoron olyan nagyszerű, erős és termékeny volt , elnéptelenedett.”
Las Casas szerint 1508-as Hispaniolára érkezésekor „60 ezer ember élt
ezen a szigeten, köztük az indiánok; úgyhogy 1494 és 1508 között több
mint hárommillió ember pusztult el a háborúk, a rabszolgaság és a bányák
következtében. Az eljövendő generációk közül ki fogja ezt elhinni? Én
magam, aki tényleges szemtanúként leírom ezt, is nehezen tudom elhinni…”
Amit Kolumbusz tett a bahamai arawakokkal, ugyanazt tette Cortés a
mexikói aztékokkal, Pizarro a perui inkákkal, és az angol telepesek
Virginiában és Massachusettsben a póhetenekkel és pequotokkal. Ugyanazt a
taktikát alkalmazták ugyanazokból az okokból – az európai korai
kapitalista államok őrülete miatt az aranyért, rabszolgákért, a
mezőgazdasági termékekért, a kötvénytulajdonosok és az expedíciók
részvényeseinek kifizetéséért, a Nyugat-Európában növekvő királyi
bürokrácia finanszírozásáért, a feudalizmusból kiemelkedő új
pénzgazdaság ösztönzéséért, hogy részt vegyenek abban, amit Karl Marx
később „eredeti tőkefelhalmozásnak” nevezett. Mindez egy olyan bonyolult
technológiai, üzleti, politikai és kulturális rendszer erőszakos
kezdete volt, ami uralta a világot a következő öt évszázadban.
Honnan vagyunk benne annyira biztosak, hogy amit elpusztítottak, az
alacsonyabb rendű volt? Kik voltak ezek az emberek, akik kijöttek a
tengerpartra és beúsztak, hogy ajándékokat vigyenek Kolumbusznak és
legénységének, akik végignézték, hogy Cortés és Pizarro végiglovagol a
földjeiken? Mit tettek az emberek Spanyolországban, hogy
megszabaduljanak mindattól a haláltól és a kegyetlenségtől, amely az
amerikai kontinens indiánjait pusztította? Ahogyan Hans Koning Columbus:
His Enterprise című könyvében összefoglalja:
„Mindaz az arany és ezüst, amit elloptak és Spanyolországba
szállítottak, nem tette gazdaggá a spanyol embereket. Az erőviszonyokat
egy időre a királyai javára billentette, lehetőségük nyílt több zsoldost
felfogadniuk a háborúikhoz. Ettől függetlenül elvesztették ezeket a
háborúkat, és az eredmény annyi lett, hogy gyilkos infláció szabadult
el, a lakosság éhezett, a gazdagok gazdagabbak lettek, a szegények
szegényebbek, és a paraszti osztály tönkrement.”
Így kezdődött az amerikai kontinens indián telepeinek európai
megszállása. Ez a kezdet hódítás, rabszolgaság, halál. Amikor
gyermekeknek szánt történelemkönyveket olvasunk az Egyesült Államokban,
azok mindegyike hősies kalanddal – nem vérontással – kezdődik, a
Kolumbusz Nap pedig ünnep.
1492. október 12-e az emberiség történetének legfontosabb dátuma – amelynek megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy minden, ami a Földön történik, értelmet nyerjen.
Kolumbusz partraszállása a nyugati féltekén volt a nyitánya annak,
hogy Európa gyakorlatilag az egész bolygót meghódítsa. 1914-ben, 422
évvel később, az európai hatalmak és az Egyesült Államok már a világ
szárazföldjeinek 85 százalékát ellenőrizték.
A fehér ember ezt nem szép szóval érte el. Ahogy a Harvard
konzervatív politikatudósa, Samuel Huntington 1996-ban megállapította:
„A Nyugat nem az eszméi, értékei vagy vallása felsőbbrendűségével győzte
le a világot (…), sokkal inkább abbéli felsőbbrendűségével, ahogyan a
szervezett erőszakot alkalmazta. A nyugatiak gyakran elfelejtik ezt a
tényt; a nem nyugatiak soha.”
Valójában az európai gyarmatosítás kegyetlenségének mértéke minden
tekintetben a 20. századi fasizmuséhoz és kommunizmuséhoz hasonlítható,
és magával Kolumbusszal kezdődött. A Hispaniola szigetén élő emberek
becsült száma Kolumbusz telepeinek megalapítása idején 250 ezertől több
millióig terjed. Kolumbusz megérkezése után harminc évvel 80-90
százalékuk halott volt a járványok, háborúk és a rabszolgaság miatt,
amit egy másik harvardi professzor derűsen „teljes népirtásnak”
nevezett. A spanyolok őrjöngésének kortárs beszámolóit tényleg el kell
olvasni, hogy elhiggyük őket.
Az európai gyarmatosítás persze formálisan véget ért az 1940-50-60-as
években. Informálisan mégis meglepően sikeresen folytatódott – annak
álcája alatt, amit Ferenc pápa nemrégiben „a gyarmatosítás új formáinak”
nevezett.
Így aztán az európai gyarmatosítás a világpolitika központi eleme. És
pontosan ezért szinte soha nem szerepel semmilyen amerikai politikai
vitában. Az antropológusok ezt a jelenséget „társadalmi hallgatásnak”
nevezik – ami azt jelenti, hogy a legtöbb emberi társadalomban éppen
azok a témákról nem esik szó soha, amelyek a működésük lényegét érintik.
Ha fenntartjuk a gyarmatosítás körüli társadalmi hallgatást, akkor
múltunk és jövőnk mindig is zavarba ejtő lesz, éppúgy, mint a fenti
lista. Azonban ha megtörjük a csendet, és beszélünk azokról a dolgokról,
amelyek tényleg számítanak, akkor a háborúk és konfliktusok zűrzavaros
kavalkádjai hirtelen értelmet nyernek.
Senki nem tudja biztosan, hogy honnan ered a dollárjel. De vannak
sokatmondó bizonyítékok arra, hogy a bolíviai Potosíben vert spanyol
ezüstérmékből ered. Mind a rajtuk látható jobboldali oszlop, mind pedig a
pénzverde jele erősen emlékeztet a dollárjelre.
Ez kétszeresen is valószínű lehet, mert az Egyesült Államok
alapításának idején az Egyesült Államokban és Európában Potosí volt a
hatalmas gazdagság szimbóluma. A város a Cerro Rico köré épült, amely
hegyből Spanyolország 1545-től kezdve több tízezer tonna ezüstöt termelt
ki, amiből a birodalmát finanszírozta. De ezt csak a fehér embereknek
jelentette Potosí. Bolívia ezüstjének ellopása során Spanyolország úgy
nyolcmillió őslakos bolíviait és afrikai rabszolgát dolgoztatott
halálra.
Potosí ezért a legtisztábban mutatja a gyarmatosítás két arcát: A
fehér emberek számára az Egyesült Államokban és Európában a mámorító
gazdagságot; mindenki más számára ipari méretű rablást és halált
jelentette. Ehhez hasonló módon az amerikai kontinens őslakosságának
több tízmillió tagja halt meg Kolumbusz érkezése után, főleg
betegségekben, és Spanyolország, Portugália, Franciaország és az
Egyesült Királyság az Egyesült Államokkal egyetemben egy egész féltekét
rabolt ki. Az atlanti rabszolga-kereskedelem afrikaiak millióinak
halálát okozta, és több tízmillió másik szabadságát rabolta el. Kongó
évtizedeken keresztül II. Lipót belga király személyes birtoka volt, ami
alatt mintegy tízmillió kongóit öltek meg, miközben ellopták az ország
gumiját. A 19. század végén a kapitalizmus bevezetésével párosuló
aszályok miatt Indiában, Kínában, Brazíliában és máshol tízmilliók
éheztek, mert még maguk az országok által termelt élelmiszert is a
birodalmi központokba szállították el.
A társadalmi hallgatásunknak köszönhetően ez a rendkívül csúnya
történet jobbára kimarad az európai és az amerikai kultúrából – és még
ahol benne is van, ott is kevesen ismerik el. Például szinte senki nem
ismerte fel, aki látta Tom Cruise Világok harca című filmjét,
hogy az annak alapjául szolgáló H. G. Wells regény a brit gyarmatosítás
allegóriája volt, és a szörnyű űrlények a briteket jelképezték. Ahogy a
legtöbb amerikai azt sem érti, hogy az Avatar, James Cameron
elmondása szerint, a vietnami és az iraki háborúkról, illetve általában a
gyarmatosításról szól, amelyben a fehér emberek jelentik a rosszfiúkat.
Amikor a téma nem allegorikusan kerül szóba, akkor szinte mindig az a
vége, hogy a gyarmatosítás a fehér amerikaiakra vagy európaiakra
gyakorolt hatásáról beszélnek. Az Apokalipszis most című filmet Joseph Conrad A sötétség mélyén
című regénye ihlette, ami viszont Kongó belga gyarmatosításáról szól.
De a film csak azzal foglalkozik, hogy mit tesz a vietnami háború az
amerikai férfiakkal. A Sakál napja is Algéria francia
gyarmatosításáról szól. De soha nem foglalkozik azzal, hogy mit tett a
gyarmatosítás az algériaiakkal. Helyette arról szól, hogy a francia
jobboldal nem fogadja el Charles de Gaulle döntését, hogy kivonul
Algériából, és ezért megpróbálják meggyilkolni.
De ha az európai gyarmatosítás annyira szörnyű volt, hogy nem tudjuk
elismerni, hogy mi történt a kultúránkban, akkor hogy tudták igazolni az
emberek saját maguk előtt akkoriban? A gyarmatosítás egész története
arról szól, hogy mit tettünk a világ többi részével a saját hasznunk
érdekében.
A Massachusetts-öböl gyarmat 1629-es megalapításakor az eredeti
pecséten egy őslakos alakja volt, aki azt mondta – ez kitalációnak
tűnhet, de nem az –, hogy: „Gyertek és segítsetek nekünk!” Andrew
Jackson a kongresszushoz intézett híres beszédében ünnepelte az indiánok
kitelepítéséről szóló 1830-as törvényt, és „a kormány a rézbőrű
emberrel szembeni jó szándékú politikájáról” beszélt, ami „nemcsak hogy
liberális, de nagylelkű” volt. Teddy Roosevelt is azt írta, hogy
„semelyik másik hódító és gyarmatosító ország sem bánt a föld eredeti
vad birtokosaival olyan nagylelkűen, mint az Egyesült Államok”. Később a
vietnamiak részesültek a jóakaratunkból; ahogyan a U.S. News and World
Report 1966-ban megállapította: „Amit az Egyesült Államok Vietnamban
tesz az a legjelentősebb példája annak emberbaráti szeretetnek, amelyben
napjainkban az egyik ember a másikat részesíti.”
Ez az önnön jótékonyságunkról való meggyőződésünk még akkor is kitart, amikor a gyarmatosítás közvetlen fegyveres rablásban ölt testet. Például 1861-ben Mexikó az Egyesült Államok 1846-os megszállása és az azt követő polgárháború után csőd közelbe jutott. Amikor a mexikói kormány átmenetileg abbahagyta a külföldi adósságait terhelő kamatok fizetését, az egyik fő hitelezője, Franciaország úgy döntött, hogy a mexikói embereknek kétségbeesetten szükségük van egy erős vezetésre és megszállta az országot. Bár Franciaország végül megnyerte a háborút, és hat évre elfoglalta Mexikót, a pueblai csatában 1862. május 5-én aratott mexikói győzelmet ünneplik ma minden évben Cinco de Mayo néven.
Figyelemreméltó az is, ahogyan az Obama-kormányzat egyértelműen
elmagyarázta, hogy a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) segíteni fog nekünk
abban, hogy háborús hercehurca nélkül lopjunk meg kis országokat. A
Fehér Ház honlapjának a TPP-vel foglalkozó oldala felteszi a kérdést:
„Honnan ered az ISDS [a befektető-állam vitarendezési mechanizmus]?” A
válasz pedig így szól:
„Mielőtt befektetési szabályozásaink, illetve nemzetközi ISDS
megállapodásaink lettek volna, az országok a külföldi befektetőkkel
szembeni törvénytelen magatartásával vagy nem csináltak semmit, vagy ez
az országok közti konfliktusokhoz vezetett. A történelmünk elején az
Egyesült Államoknak valóban »hadihajó diplomáciával« vagy katonai
beavatkozásokkal kellett védenie az amerikai kereskedelmi
magánérdekeket. Az ISDS sokkal békésebb módja az országok közötti
kereskedelmi konfliktusok megoldásának.”
És éppen úgy, ahogy a történelem megjósolná, az olyan elemzők, mint
például a New York Times újságírója, David Brooks a TPP-t „humanitárius
kérdésnek” tartják, amit a kongresszusnak a harmadik világbeli
testvéreink megsegítésének érdekében el kell fogadnia.
De ha mi ötszáz évet is töltöttünk önbecsapással, a világ többi része
nagyon is jól ismer bennünket. Az iraki háborút megelőzően Nelson
Mandela abszurdnak találta a feltételezett tömegpusztító fegyverekre
való hivatkozást – nem mintha Irakot annyira békeszeretőnek tartotta
volna, hanem Amerika képmutatása miatt. Dél-afrikai hallgatóságának így
fogalmazott: „Ha van olyan ország, ami egészen égbekiáltó atrocitásokat
követett el a világban, az az Amerikai Egyesült Államok. Őket nem
érdeklik az emberek.”
Valójában, bár erről sehol sem számoltak be, Mandela annyira meg
akarta akadályozni az iraki háborút, hogy beleegyezett, hogy New Yorkba
utazik, és felszólal az ENSZ-ben. (Azért tudok erről a tervről, mert
segítettem pénzt gyűjteni az útiköltségeinek fedezésére.) Azt tervezte,
hogy lényegében úgy fog beszélni, mint elismert vezetője mindazon
országoknak, amelyek az európai gyarmatosítástól szenvedtek, vagyis
mindenkinek, aki nem fehér.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának felépítése persze a gyarmatosítás
öröksége. Tizenöt tagja van, de közülük tíz cserélődik, és csak
hagyományos szavazata van. Az öt állandó tag között ott van az Egyesült
Királyság és Franciaország, amelynek tagságát a gyarmatosításon kívül
semmi nem indokolja, és mind az ötüknek vétójoguk van bármit
megakadályozni. Mandela a tíz cserélődő tagnak ezt akarta mondani:
Nektek kell képviselnetek a világ többi részének hangját,
mindannyiunkét, akiknek nincsen beleszólásunk abba, hogy mi fog
történni. Ez egy példátlan pillanat lett volna a történelemben, amelynek
következményei megjósolhatatlanok lettek volna. Sajnálatos módon a
dél-afrikai belpolitika meghiúsította ezt.
Az utolsó és legfontosabb dolog, amit a gyarmatosítással kapcsolatban
meg kell érteni az az, hogy a hitleri fasizmus nem választható el a
gyarmatosítástól, hanem egyenesen annak logikus végpontja. A nagyapám
történész volt, aki az egész életében a spanyol hódításról írt, és
Hitler hatalomra kerülésekor a szélsőséges náci rasszizmust azon
gyarmati folyamatok csúcspontjának tartotta, amelyek évszázadok alatt
alakultak ki annak érdekében, hogy a világ hatalmas részeit
alsóbbrendűnek nyilváníthassák, és jogosan kiirthassák.
De tekintsünk el a nagyapámtól. Több alkalommal Hitler maga
jelentette ki, hogy az Egyesült Államok az őslakos amerikaiakkal való
bánásmódja is ösztönzőleg hatott rá. Így fogalmazott 1941. október
17-én, amikor egy kis csoportnak a Szovjetunió német megszállásáról
beszélt:
„Meg fogjuk szüntetni az ázsiai sztyeppe jellegét, és európaivá
fogjuk tenni. (…) Ami azt a két-három millió embert illeti, akikre ehhez
szükségünk van, gyorsabban meg fogjuk őket találni, mint gondolnánk.
Németországból, Skandináviából, a nyugati országokból és Amerikából
fognak jönni. (…) Egyetlenegy feladat van: a németek bevándorlásával
germanizálni ezt az országot, és úgy tekinteni az őslakosokra, mint a
rézbőrűekre. Ha ezek az emberek legyőznének minket, akkor az ég
irgalmazzon nekünk! De mi nem gyűlöljük őket. Ezt az érzelmet nem
ismerjük. Csak a józan ész vezérel bennünket. (…) Mindenki, akinek
jelent valamit Európa, csatlakozhat hozzánk.”
Érdemes Hitler szavait figyelmesen olvasni. Nem remélte, hogy a
Szovjetuniót csupán németekkel telepítheti be; „mindenki, akinek jelent
valamit Európa”, köztük az amerikaiak is, szívesen látott. Azzal áltatta
magát, ahogyan sok más európai hódító előtte és utána is, hogy
civilizációját tisztán az józan ész vezérli. És persze a
meghódítottakkal úgy akart bánni, mint „a rézbőrűekkel”.
Gondoljuk mindezt végig, és gondolkodjunk el azon is, hogy még mindig
van olyan profi futball csapat, amelyet úgy hívnak, hogy Washington
Redskins (Washingtoni Rézbőrűek – a szerk.). Tudjuk, hogy mit gondolnánk
Németországról, ha lenne egy olyan sportcsapata, amit úgy hívnak, hogy
Berlin Kikes (Berlini Zsidók – a szerk.).
Ezért mondom én, hogy 1492. október 12-e a legfontosabb nap a
történelemben, és október 12-e minden év legfontosabb napja. Nem kellene
ünnepelnünk. De ha meg szeretnénk ismerni a világot – ahogyan meg is
kell ismerünk, mivel az életünk függ tőle –, akkor meg kell értenünk.
A latin-amerikai országok Az Őslakos Ellenállás Napját ünneplik, ahelyett, hogy a földrész Kolumbusz Kristóf általi 1492-es fel nem fedezéséről és az úgynevezett „civilizáció” kezdetéről emlékeznének meg.
Az Ibéro-amerikai Unió akkori elnökének,
Faustino Rodríguez-San Pedrónak javaslatára 1913-ban a latin-amerikai
kormányok a szégyenletes „A Faj Napja” (Día de la Raza), vagy
Spanyolországban a „A Spanyolság Napja” (Día de la Hispanidad) néven
ünnepelni kezdték minden október 12-én azt a „gazdagodást”, amit a
spanyolok az őslakos népekkel való keveredése képvisel.
Azonban Amerika úgynevezett „felfedezése” az emberiség
történetének legdurvább demográfiai katasztrófáját idézte elő, amelynek
következtében az őslakos népesség körülbelül 95 százaléka megsemmisült a
gyarmatosítás első 130 évében, mondja Henry Farmer Dobyns amerikai
antropológia professzor, nem beszélve az afrikai kontinens 60 millió
áldozatáról, akiket az amerikai kontinensre szállítottak rabszolgaként,
és akiknek csupán 12 százaléka érkezett meg élve.
Eddig a Daniel Ortega balközép sandinista kormánya vezette Nicaragua
az egyetlen ország Venezuelán kívül, ami 2007-ben átvette „Az Őslakos
Ellenállás Napja” elnevezést.
Azonban néhány kivételtől, például Paraguay, Kolumbia és Honduras
konzervatív kormányaitól eltekintve, a kontinens számos más országa
lecserélte a hírhedt „A Faj Napja” nevet.
Argentínában „A Kulturális Sokszínűség Tiszteletének Napjára”
változtatták, miután 2004-ben a törvényhozásban nem sikerült
elfogadtatni „Az Őslakos Ellenállás Napja” elnevezést. Argentínában több
mint ezerhatszáz őslakos közösség él, és az Őslakosok Országos Intézete
szerint az egymilliót is meghaladja azoknak az argentinoknak a száma,
akik őslakos identitásuknak adnak hangot.
Az argentin őslakos közösségek mégis ellendemonstrációkat szerveztek,
hogy tiltakozzanak ez ellen a név ellen, és emlékeztettek arra, hogy
pusztítást vitt véghez Julio Argentino Roca hódító az ősi földjeiken a
19. században.
Chilében, ahol a mapucse közösség még mindig harcol, hogy
visszakövetelje az ország termékeny déli részén lévő területeit, a napot
még kevésbé radikálisan nevezték át 2000-ben „A Két Világ
Találkozásának Napjára”.
Ecuadorban Rafael Correa elnök „Az Interkulturalitás és
Többnemzetiség Napja” elnevezésre változtatta 2011-ben.
Ugyanebben az
évben Bolíviában Evo Morales elnök, Dél-Amerika első őslakos elnöke
„Amerika Európai Megszállása Okozta Nyomor, Betegség és Éhezés Miatti
Gyásznap” nevet adta neki. A betegségek valóban az egyik fő okozói
voltak az őslakosok elleni népirtásnak, mivel a megszállók olyan
vírusokat és baktériumokat vittek magukkal, amelyek ellen az őslakosok
nem voltak védettek.
A salvadori és uruguayi őslakos népek is követelni kezdték
kormányaiktól a név megváltoztatását. De az uruguayi charrúa őslakos nép
például már 2010 óta kéri ezt, de erős ellenállásba ütközött a
konzervatív szektorok részéről. 2014-ben a nemzetgyűlés elfogadott egy
törvényjavaslatot, de csak „A Kulturális Sokszínűség Napjára” sikerült
megváltoztatni. A kormányzó Egységfront (Frente Amplio) ugyanazt a nevet
szorgalmazta, amit Venezuela és Nicaragua használ, de a parlamenti
bizottság később úgy döntött, hogy módosítja azt.
El Salvadorban a társadalmi és őslakos mozgalmak benyújtottak egy
törvényjavaslatot a parlamenthez, amit a kormányzó Farabundo Martí
Nemzeti Felszabadító Front (FMLN) képviselői támogattak. 2014 júniusában
a kongresszus végül elfogadott egy alkotmánymódosítást, amely elismeri,
hogy élnek őslakos népek az országban.
Az őslakos népek Latin-Amerika teljes lakosságának körülbelül 13
százalékát teszik ki – a CEPAL szerint körülbelül 40 millióan vannak 670
különböző népben vagy közösségben. A legtöbben közülük Mexikóban,
Guatemalában és az andoki országokban élnek. Az Őslakosügyi Nemzetközi
Munkacsoport szerint mindannyiuknak meg kell küzdeniük bizonyos fokú
rasszizmussal, diszkriminációval és szegénységgel. A népesség többi
részénél jobban szenvednek a munkanélküliségtől, az egészségügy és az
oktatás hiányától, de megfosztották őket ősi földjeiktől és természeti
erőforrásaiktól is, noha a vidéki népesség körülbelül 40 százaléka
őslakos.
A közelmúltban azonban az őslakosok szervezettebbé váltak, jobban
kommunikálják ügyeiket a nagyközönség felé, és nagyobb nemzetközi
figyelmet kapnak. Új haladó kormányok hatalomra kerülése szintén
hozzájárul ahhoz, hogy jogi elismerésben részesüljenek alapvető
politikai, szociális és gazdasági jogaik és kulturális identitásuk.
Azonban még hosszú utat kell megtenniük, mielőtt ezeket a jogokat
ténylegesen tiszteletben tartják és alkalmazzák. A kitermelő modell,
amit azért alkottak meg, hogy odavonzza a külföldi befektetéseket és
hasznot húzzon a rendelkezésre álló természeti erőforrásokból, különösen
a hagyományosan az őslakos népek birtokában lévő földeken, fenyegetést
jelent számukra, akiknek
kulturális és gazdasági túlélése erősen függ Pachamamától (a
Földanyától, ahogyan az andoki térségben hívják).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése