A szeretetről és az "éntelenség" mítoszáról (spirituális téveszmék 2.)

Ne szeressen mindenkit, úgysem lehet. Akiket szeret, azokat szeresse méltón. Méltón hozzájuk és önmagához. Akkor nem kell félnie a kapcsolatoktól. Világosabbá válik viszonya a szűkebb környezetével. Lesz egy menedéke, ahová visszahúzódhat, ha odakinn goromba idők járnak.

(Vavyan Fable)

     Az elmélyült szeretet mindenképpen egyfajta függést is jelent. Szabadon vállalt függést. Tehát szó sincs arról, hogy ha egy kicsit is függő helyzetben vagyok, az ártalmas, és ha valakivel kölcsönösen számítunk egymásra, az a gyöngeség jele. Egy valódi meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk.

     A szeretettől nem idegen, hogy miközben szeretek valakit, időnként lehetnek erős negatív érzéseim és indulataim is vele szemben. Valakit szerethetek, de pillanatokra gyűlölhetem, megharagudhatok rá, lehetek rá féltékeny, akár félhetek is tőle. Ez mind belefér, nem mond ellent a szeretetnek.

     A szeretetkapcsolattól nem idegen az, hogy elvárások is vannak benne, de közben - bár ez egy paradoxon - lehet ezzel együtt föltétel nélküli is. A szeretetemnek ugyanis lehet, hogy nincs föltétele, de a kapcsolatnak van. Hogy egy kapcsolat lényegileg az lehessen, ami, ahhoz bizonyos föltételeknek teljesülniük kell. A házasság keretein belül az elvárás például így fogalmazódhat meg: elvárom tőled azt, hogy hűséges akarj lenni hozzám, és keressük közösen a megoldásokat, ha valami nehézség adódik. Ha a szerelem vagy a szeretet nevében elhitetjük egymással, hogy a kapcsolatunkban egyáltalán nincsenek elvárásaink, akkor sajnos ámítjuk a másikat és önmagunkat is. Ha a kapcsolat föltételeit kölcsönösen megteremtettük, lehetőséget biztosítottunk a feltétel nélküli szeretethez.

(Pál Feri Atya)

😍😏

     A szeretet megtapasztalása, amely elvisz a házasságig, bizonyosan nem káprázat. Ellenkezőleg, megóvja a férjet és a feleséget attól a súlyos szerencsétlenségtől, hogy soha nem ragadják meg az emberi személyiség titokzatos értékét. Lehetővé teszi, hogy később megértsék gyermekeik személyes méltóságát és személyes értékét. Enélkül nem remélhetnék, hogy megfelelőképpen nevelik őket. Ez mintegy annak a jele, hogy a házasság férj és feleség egymás közötti kapcsolatából jön létre, és nem közös kapcsolatukból egy harmadik személy, a gyermek (vagy bármily más cél) iránt.
     Csakis az érzékek által ismerhetjük meg mások létezését és (másként ugyan, de) a lényegét. Lehetetlen tehát, hogy a bensőséges szeretet, amely pontosan az egyes személyre irányul, teljesen független legyen e személy fizikai megjelenésétől.
     A szeretet legfőbb tárgya a szeretett személy mint olyan - személyi méltósága okán és, következésképpen, azon kapcsolat miatt, amely őt Isten abszolút személyiségéhez köti, akitől a teremtésben minden személy a méltóságát és azt a képességét kapja, hogy magasabb szintre emelkedjék. A szerető ajándéka a szeretettnek az, ami a személyiségben egyedüli: a teljes személy ajándéka, mind konkrétságában, mind az Abszolút Személyhez fűződő kapcsolatában. Az ilyen szeretet szükségképpen az örökkévalóság felé tekint.

(Herbert Doms - a teljes írást Heidl György blogján találtam)

     Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. 
     Az üresség filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. 
     Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás. 

(Chögyam Trungpa: A szabadság mítosza)