Kaptunk egy mintát: a gyakorló élete egy sereg lemondás. Folyamatos áldozat, az emberek üdvéért teszem, amit teszek. Azért ez nem tűnik rossznak. Kifejezetten vonzó. Aztán eltelik egy-két év és hamar padlót fogunk. Hát, szép dolog az áldozat, nagyon, üdvös meg minden, de hát kezd nem izgatni annyira a te üdvösséged. Értem én, hogy erre készülök, de velem mi lesz? Szóval eléggé padlót fogtam, s akkor jött a másik örömhír. Ez meg így szólt: szerelmesnek kell lenni Istenbe. Ez a titok nyitja, és ha sikerül, akkor a hiányok röhejesek lesznek. Nevetséges az összes hiány. Nulla! A hiányok abszorbeálódnak, vagy diffundálódnak, vagy mit tudom én mit csinálnak, egyszerűen a semmibe vesznek. Ez volt másodvirágzásom ideje. Ó, Uram, hát ez így van? Nosza, neki a szerelemnek! Nem is hangzik rosszul. Nem mondom, hogy sokáig tartott, de így eljutottam a papszentelésig. Mire eljutottam odáig, már ez sem működött.
Végül is arra jöttem rá, hogy a hiányokat Isten nem tölti be. Így is mondhatnám: Isten nem csinál jelmezbált a vele való kapcsolatban, és nem ölti föl mondjuk az általam elképzelt ideális nő alakját. Mert ugye ilyen képzetek jöttek nekem. Hát majd szeretem nagyon Istent, és akkor Isten néha egy gyönyörű nő lesz. Néha Coca-Colavá válik, és nem fog semmi sem hiányozni. De Isten nem maszkabálra hívott, hanem Ő áll a maga helyén, és a kóla helyén meg nincsen semmi.
Van azonban egy harmadik út is. Hogy bizonyos hiányokkal megtanulok együtt élni, és így valóban tudok áldozatokat hozni és nem teljesen kipurcanni, mert fönntartom Istennel a meghitt kapcsolatot. Már amit annak gondolok.
Tehát ezért vagyunk olyan nehéz helyzetben, mert talán végigjárjuk a naivitásnak azt az útját, amit én is végigjártam. Azt gondoljuk, hogy Isten majd a függéseink helyébe lép, és cserébe majd tőle lehet függeni, és ő pótolja a nem tudom én micsodát... De nem tudunk annyira meghitt viszonyba kerülni vele, csak néha. Hát ha ti tudtok, az tök jó. Majd mondjátok el hogy csináljátok, mert ha Istennek mindig átadom magam, hát ez egyrészt nagy önámítás, másrészt pedig állandó csalódások sorozata lesz. Arról nem is beszélve, hogy hol vagyok akkor én? Mert Isten nem bábunak teremtett.
Isten nem lép az önmagunkról alkotott kép helyébe sem. Amikor a szabadság felé teszünk egy nagy lépést, az mindig olyan, mintha belehalnánk, és tényleg olyan. Ezért a lelki növekedés kifejezetten sok gyászmunkával jár. És itt is vár ránk egy újabb illúzió. Azt gondoljuk, ha jobb helyzetbe kerülünk, akkor jobban fogjuk magunkat érezni. De nincs így. Ha jobb helyzetbe kerülök, néha még évekig sokkal rosszabbul érzem magam. Sőt az is elképzelhető, hogy bár jobb helyzetbe kerültem, folyamatosan, akár életem végéig rosszabbul fogom érezni magamat és nagyon sokszor. Így aztán néha teljesen elbizonytalanodhatunk. Teljesen. Amikor már se ez nem vonz, se az nem vonz, amikor már semmiféle függés nem tűnik ígéretesnek, kétségbeesünk. De egyszer csak a legnagyobb kétségbeesésben rájövünk, hogy hát élünk. Élünk, valaki fenntart bennünket. Hihetetlen nagy pillanat, mikor a kétségbeesésen átlendülünk, mert akkor válunk szabaddá.
A szabadságban is vannak meglepő dolgok. Például azt hisszük, hogy megszűnik a fájdalom. Holott nem. Akik igazán mértékadóak spirituális témában, azok ezt a fájdalmat nagyon is ismerték. Szabadabbak voltak mint mi, hitelesebb volt az istenkapcsolatuk és meghittebb mint a miénk, és nem lett az életük mentesebb a fájdalomtól. Viszont ez már inspiráló. A fájdalom és a boldogság egy kicsit sem zárják ki egymást. Ezt a szülő nők például nagyon jól tudják. A kötődés helyébe a könyörületesség lép. Az a fájdalom, amit a szabadságban élünk át, nagyon reális. Az itt megtapasztalt fájdalom hasonló a felelősséghez, amire szintén rádöbbenünk, hogy lerakhatatlan.
(Pál Feri atya, egy keddi alkalom, részlet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése