Kettő az egyben

„Kimenni és bemenni és egyszerre bent lenni.” Ezt kecsua nyelven yumartannak hívják, olyan, mint egy kör egy másik körben. Az egyetlen lehetőség, hogy felébredjünk az álomból: tudni kimenni és bemenni és közben bent lenni. Ez az, amit mi, emberek nem tudunk.

(A Sibundoy-mítosz, részlet)

 

     A galaktikus szemlélet* rettenetes gondot jelenthet. Egyrészről, vitathatatlanul logikus. A tudatosság, az önmagunkból kilépés képessége, bizonyos távolságból szemlélni magunkat - ez egyike az emberi lény legértékesebb tulajdonságainak. Ez az, ami az embert emberivé teszi. A szélesebb, átfogóbb perspektíva általában nagyobb objektivitást nyújt a megfigyelőnek a legtöbb helyzetben; ugyanakkor ez a sajátos szemlélet lecsapolja az élet vitalitását. Ha valaki hosszú időszakokra ezt a nézőpontot veszi fel, az folyamatos torzítást eredményez, ami végzetes lehet.

     A csillagtávoli szemlélet igazi elismerése az, hogy megengedi a visszatérést abszurd életünkhöz, iróniával díszítve a kétségbeesés helyett. Korábban bemutattam a hedonista paradoxont, amelyben minél nyíltabban üldözzük az örömöket, azok annál tünékenyebbek. Azt hiszem, hogy az igazság keresése hasonlóan paradox: minél inkább kutatjuk azt racionálisan, annál kevésbé találjuk; a kérdések, melyeket az ember feltehet, mindig tovább fognak tartani a válaszoknál. Az értelemre - hasonlóan az örömhöz -, indirekten kell törekedni, mert az élet értelmes voltának érzése a bevonódás mellékterméke. A bevonódás a hétköznapiba nem cáfolja meg a galaktikus perspektíva által keltett létkérdéseket, hanem azt eredményezi, hogy ezek a kérdések már nem lesznek fontosak. Ez az értelme Wittgenstein mondásának: „Az élet problémájára a megoldás a probléma megszűnésében található.”

     A bevonódás megfelelő válasz az értelemnélküliségre, függetlenül annak forrásától. A szívvel-lélekkel bevonódás a zajló élet történéseibe nemcsak lefegyverezi a galaktikus szemléletet, de megerősíti annak lehetőségét, hogy az ember kiegészítse élete eseményeinek mintáját valamilyen koherens módon. Otthont találni, gondoskodni más emberekről vagy eszmékről vagy tervekről, kutatni, alkotni, építeni - a bevonódás minden formája kétszeresen is jutalmazó: belsőleg gazdagít és enyhíti a létezés olykor brutális tényeiből fakadó szorongást és nyugtalanságot. Az ember tehát jól és helyesen teszi, ha beleveti magát az élet áramába. Legyen félig biztos és teljesen elszánt - ami bizony nem is kis teljesítmény.

    A meditáció utat kínál az elszigeteltség tudatosításához. Jóllehet a meditációt alkalmazók általában másként fogalmazzák meg az eljárás hasznát, én úgy gondolom, az egyik legfontosabb fejlődést ösztönző hatása abban áll, hogy a gyakorló egy szorongásszegény állapotban (ellazulás, testtartás, légzés, lelki megtisztulás) nézhet szembe és léphet át az elszigeteltséghez társított szorongásán.

     A meditáló megtanul szembenézni azzal, amitől leginkább fél. A meditáció arra hív, hogy merüljünk bele az elszigeteltségbe - és ami ennél is fontosabb, hogy felvértezetlenül, csupaszon, a tagadás megszokott pajzsa nélkül tegyük ezt. Arra kér, hogy „engedjük el magukat” (nem teljesítményre vagy igyekezetre van szükség), hogy ne gondoljunk semmire (ne kategorizáljuk és elemezzük az élményt), és hogy reagáljunk a világra és kerüljünk összhangba vele (ne irányítsuk és ne uralkodjunk felette).

     Természetesen a meditációs állapot - a megvilágosodáshoz vezető út egyik lényeges állomása - egyik kifejezett célja éppen az, hogy a gyakorló felismerje, a fizikai valóság tulajdonképpen egy fátyol, ami eltakarja a valóságot, és csak akkor képes ezt fellebbenteni, ha megtapasztalta elszigeteltségét. A valóság illuzórikus voltának, vagy az ember teremtő funkciójának felismerése tehát rákényszerít bennünket egzisztenciális elszigeteltségünk tudatosítására is, annak belátására, hogy nem csupán másoktól, de alapvetően a világtól is el vagyunk szigetelve.  

     Az elkülönültség az élet velejárója, szembenézhetünk vele, de nem törölhetjük el. A szeretet nem szünteti meg az elkülönültségünket, de a leghatásosabb fegyverünk az elkülönültség miatti fájdalom ellen.

     Az én tehát kettő-az egyben: létezik egy tapasztalati én és egy transzcendentális, teremtő én, mely megalkotja a világot és önmagát, vagyis felelős önmagáért. Az ilyen értelemben vett felelősség elválaszthatatlan a szabadságtól. Ha igaz az, hogy az egyén teremti meg önmagát, akkor az is igaz, hogy a döntések a megteremtett lét atomjai. Dönteni azért fájdalmas, mert lehetőségeink korlátozását jelenti. Életünk, létezésünk mindig össze lesz szegecselve a meghalással, a szerelem az elvesztéssel, a szabadság a szorongással és a gyarapodás a széthullással. Azt, amink van és amit megtehetünk, általában kiszorítja a tudatunkból az, amink nincs és amit nem tehetünk meg.

     Kérdezze csak meg magától: „Kikben lakik magabiztosság, nyugalom, örök derű?” Csak azokban, akiknek a világlátása egyszerű - a hétköznapi emberekben és a gyermekekben. Az életet nem szabad megváltoztatni, eltiporni valami másféle életért, ami a jövőben kínálkozik. Ha az ember számol halála lehetőségével, eljut arra a szintre, hogy értékelje és hálás legyen a lét számtalan csodálatos adományáért. 

(Irvin D. Yalom)

*galaktikus szemlélet: a teljesség, az üresség, az éntelenség látása