Isten csókja

„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát. Amikor már mindenét elpazarolta, az országban nagy éhínség támadt, s nélkülözni kezdett. Erre elment és elszegődött egy ottani gazdához. Az kiküldte a tanyájára a sertéseket őrizni. Örült volna, ha éhségét azzal az eledellel csillapíthatta volna, amit a sertések ettek, de még abból sem adtak neki. Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben - mondta -, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be. Csakugyan útra kelt és visszatért apjához. Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve.
Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.

(Lk 15.11-20)

     A kontempláció némiképpen félreérthető kifejezés, mivel a századok során számos különböző jelentés kapcsolódott hozzá. Hogy hangsúlyozza Isten tapasztalati megismerését, a görög Biblia a gnózis szóval fordítja a héber da’at kifejezést, amely sokkal erősebb szó, és egy olyanfajta belső tudást foglal magában, amely az egész embert érinti, nem csupán az elmét. Elnyugvás Istenben.

     Ebben az elnyugvásban vagy csendességben az elme és a szív nem tevékenyen keresi Őt, hanem elkezdi megtapasztalni, megízlelni azt, amit keres. Ettől a nyugalom és mélységes belső béke állapotába kerül. Ez az állapot nem minden tevékenység felfüggesztése, hanem néhány egyszerű akarati aktus ötvözése, hogy figyelmünket Isten felé megtartsuk, Isten jelenlétének szeretetteljes megtapasztalásával együtt. A kontempláció jelentése Istenről szerzett tudás, mely jelenlétének közvetlen megtapasztalásán alapul.

     

     Két oka van annak, hogy a kontemplatív imádság megújult figyelmet kap napjainkban. Az egyik, hogy a történelmi és teológiai kutatások újra felfedezték Keresztes Szent János és a spirituális élet más mestereinek egységes tanítását. A másik ok a második világháború után Kelet felől érkező kihívás. A keresztény hagyomány kontemplatív imádságához hasonló meditációs módszerek burjánzottak el, hoztak jó eredményeket, és kaptak nagy nyilvánosságot. Fontos, hogy megbecsüljük azokat az értékeket, amelyek megtalálhatóak a világ nagy vallásainak tanításaiban. A Kelet szellemi diszciplínái rendkívül fejlett pszichológiai bölcsesség birtokában vannak. A keresztény vezetőknek és tanítóknak tudniuk kell ezekről valamit, hogy valóban találkozni tudjanak a ma emberével. Számos komoly igazságkereső tanulmányozza a keleti vallásokat, egyetemi vagy főiskolai tanulmányokat végez e tárgyban, és olyan meditációs formákat gyakorol, melyeket keleti mesterek inspiráltak és tanítanak.

     Keresztes Szent János azt tanítja, hogy a kontempláció az általa érzékek éjszakájának nevezett dologgal kezdődik. Ez egy senki földje az ember tevékenysége és a Szentlélek közvetlen inspirációja között, amelyben szinte elképzelhetetlenné válik olyan gondolatok elgondolása, amely érzékelhető áhítatot éleszt fel. Ez egy általános tapasztalat azok között, akik hosszú ideig gyakorolták a diszkurzív meditációt. Az ember eljut arra a pontra, ahol nincs semmi új elgondolni-, kimondani- vagy éreznivaló. Ha valaki nem tudja, milyen irányt vegyen ezután az imaéletében, akkor azt sem tudja, mit tegyen, kivéve talán azt, hogy felálljon, és hagyja abba az egészet. Az ember egyre jobban meggyőződik arról, hogy egyáltalán nem képes imádkozni.

     Keresztes Szent János azt mondja, hogy nem kell mást tennünk ebben az állapotban, mint csendben maradni, nem kell megpróbálnunk gondolkodni, csak megmaradni Isten előtt jelenlétének hitében, folyamatosan Hozzá fordulva, mintha kinyitnánk a szemünket, hogy a kedvesünkre tekintsünk. Az emberek ebben az állapotban nagyon nyugtalanok amiatt, hogy nem visszafelé haladnak-e. Úgy vélik, hogy mindazok a jó dolgok, amelyeket a megtérés első éveiben tapasztaltak, most véget érnek, és ha megkérdik tőlük, hogy milyen az imaéletük, akkor kétségbeesetten égnek emelik a karjukat. Valójában ha tovább érdeklődünk, akkor felfedik, hogy heves vágyat éreznek arra, hogy megtalálják az imádság valamilyen módját, és szeretnének egyedül lenni Istennel, még ha nem is képesek örvendezni Neki. Ebből kifolyólag egyértelmű, hogy pszichéjük valamely mély rétegében jelen van egy titkos vonzódás. Ez a kontemplatív imádság beléjük plántált eleme. Az isteni szeretet a beléjük plántált elem. Ha csendes nyugalmat biztosítanak számára, akkor szikrából a szeretet élő lángjává növekszik. A belső csend valamilyen tapasztalati megízlelése nagy segítség annak megértésében, hogy mi is valójában a kontemplatív imádság. A keleti meditációs módszerekkel való megismerkedésem meggyőzött arról, hogy úgy a keleti, mind a nyugati spirituális tanokban megvannak a módjai az elme elnyugtatásának, melyek segíthetnek lerakni a kontemplatív imádság alapját.

     A kontempláció megalapozásához szükséges bizonyos mértékű elmélkedés a hit igazságain, méghozzá azért, hogy alapvető meggyőződésre tegyünk szert - ebben segít a diszkurzív meditáció. Arra a kifogásra, hogy mi túl korán vezetjük be a kontemplatív imádságot, az a válaszom, hogy kortársainknak a nyugati világban sajátos problémájuk van a diszkurzív meditációval, méghozzá amiatt a mélyen gyökerező hajlandóság miatt, mely mértéket nem ismerve elemezné a dolgokat. Ez a beidegződött gondolkodásmód az intuitív képességek elnyomásához vezetett. A nyugati társadalom e fogalmi akadálya útját állja annak a spontán mozgásnak, amelynek során az elmélkedés spontán imádsággá, a spontán imádság pedig belső csenddé (csodálkozássá és áhítattá) alakul.

     Elengedhetetlen valamilyen módja annak, hogy tényleges tapasztalásban részesüljünk, máskülönben nem tudjuk meghaladni a fennálló intellektuális egyoldalúságot. Látván ezt az egyoldalúságot olyan emberek esetében, akik már gyakorolják a kontemplatív imádságot, meg vagyok róla győződve, hogy ez sokkal mélyebben jelen van a kultúránkban, mint gondolnánk. A Kelet felé fordulás annak tünete, hogy valami hiányzik a Nyugaton. Komoly spirituális éhség van jelen, amit a Nyugat nem tud kielégíteni.

     A kontempláció nem relaxációs gyakorlat. Eredményezhet relaxációt, ám ez szigorúan csak mellékhatás. A kontempláció elsősorban egy kapcsolat, tehát szándékoltság van benne. Nem technika, hanem imádság. A tiszta hit az a hit, amely túllép a diszkurzív meditáció értelmi, egoisztikus szintjén és az egyéni cselekedeteken, a kontempláció intuitív szintjére. A belső imádságnak nem az a rendeltetése, hogy „elszállt” tudatállapotokba vezesse az embert, nem is az önhipnózis egy fajtájáról van szó.

     Másodsorban, a kontemplatív imádság nem karizmatikus adomány. Mivel a karizmatikus képességek gyakoriak napjainkban, és az emberek hajlamosak izgalomba jönni miattuk, fontos felismernünk, hogy sem a szentség, sem pedig az imádság előrehaladott állapotát nem jelentik. Nem azonosak a kontemplatív imádsággal, és nem teszik szentté automatikusan azt az embert, akinek megadatnak. Éppen ellenkezőleg, ha valaki ragaszkodik hozzájuk, akkor spirituális fejlődésének akadályaivá válnak. A katolikus hagyomány szerint a kontemplatív imádság egyenes és keskeny ösvénye a legbiztosabb és legbiztonságosabb út a szentséghez. A karizmatikus képességek csupán járulékos adományok, másodlagosak ezen az ösvényen.

     Harmadsorban, a kontemplatív imádság nem parapszichológiai jelenség, mint például az események előre látása, a távoli események ismerete vagy az olyan testi folyamatok feletti uralom, mint a szívverés vagy a légzés, és nem is testen kívüli élmény, levitáció vagy bármilyen más rendkívüli érzékszervi vagy természetfeletti, okkult jelenség. A tudat okkult szintje egy szinttel áll a mentális egoisztikus szint felett, mely a jelen emberi fejlődés általános szintje.

Függetlenül attól, hogy e parapszichológiai jelenségek milyen erősek, nem szabad hagynunk, hogy kimozdítsanak bennünket a középpontunkból, vagy hogy elvonják figyelmünket az imádságunk idejéről. Ha türelmesen várunk, a jelenség eltűnik.
     Negyedszerre, a kontempláció nem misztikus jelenség. Misztikus jelenség alatt testi eksztázist, külső és belső látomásokat, külső szavakat és képzeletben elhangzó szavakat értek, valamint olyan szavakat, melyeket Isten az ember szellemébe vés - ha ezek bármelyike Isten különleges kegyelmének a munkája a lélekben. Keresztes Szent János A Kármel hegyére vezető útban számba vesz minden elképzelhető spirituális jelenséget, a legkülsőbbtől a legbelsőbbig, és arra utasítja a tanítványait, hogy utasítsák vissza mindet. Véleménye szerint a tiszta hit az Istennel való egyesülés közvetlen eszköze.

     Az akarat legfőbb cselekedete nem az erőfeszítés, hanem a beleegyezés. Az akarat inkább érzelmi telítettség, mint hatóerő. Ha akaraterővel próbáljuk meg elérni a dolgokat, akkor a hamis ént erősítjük. Ez persze nem ment fel bennünket a szükséges erőfeszítés megtételétől. A belső imádság módszere egy módja annak, hogy megnyíljunk Isten felé. Az átalakítás Isten műve. Mi nem tehetünk semmit azért, hogy bekövetkezzen - csak megakadályozhatjuk.

     Ahogy ez az ima szokásunkká válik, egy titokzatos, osztatlan és békés Jelenlét állapodik meg bennünk. Vannak, akik úgy mondják, hogy érzésük szerint Isten él bennük. Ez a nyugodt Jelenlét - amely mindig megtalálható, amikor lecsendesülnek - válik az imamódjukká.

     Kezdetben az imába belevisszük hamis énünket, annak elvárásaival és előítéleteivel együtt. Ezért van az, hogy amikor ezt az imát tanítom, nem beszélek erőfeszítésről. Az erőfeszítés szót a munkamorálunkban azonnal lefordítjuk próbálkozásra. A próbálkozás gyengíti a befogadásnak azt az alapvető természetét, amely szükséges a kontemplatív imádság fejlődéséhez. A befogadás nem tétlenség, hanem valódi tevékenység, ám nem erőfeszítés a szó köznapi értelmében. Ha erőfeszítésnek akarjuk nevezni, észben kell tartanunk, hogy minden másfajta erőfeszítéstől teljességgel különbözik. Egyszerűen az az attitűd, hogy várunk a Végső Misztériumra. Nem tudjuk, mi az, ám ahogy tisztul a hitünk, már nem is akarjuk megtudni. Bizonyos értelemben természetesen majdnem meghalunk a kíváncsiságtól, hogy mi lehet az, de ráébredünk, hogy egyetlen emberi képesség révén sem lehetséges felismerni; ezért hát hasztalan bármire is várnunk. Nem tudjuk, és nem is tudhatjuk, mire várunk. Ez az ima ily módon utazás az ismeretlenbe. Az alázat az énről való elfeledkezés. Az ént elfelejteni a legkeményebb munka a föld kerekén, mely azonban nem a próbálkozás által történik meg. Csakis Isten képes véget vetni hamis énünknek. A hamis én illúzió, az arról alkotott elképzelésünk, hogy kik vagyunk, és mi a világ. Jézus azt mondta: “…aki elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10,39). Azt is kijelentette: “Aki követni akar, tagadja meg magát (vagyis a hamis énjét), vegye a keresztjét és kövessen.” Hová megy Jézus? A kereszthez, ahol még saját Istenemberi Énje is feláldoztatik.

      A keresztények számára a Krisztussal való személyes egyesülés az út, amelyen eljuthatnak az isteni egyesüléshez. Az imádság alatt megszilárdított egyesülést be kell építenünk a valóság fennmaradó részébe. Isten jelenlétének egyfajta negyedik dimenzióvá kell válnia az egész életünk tekintetében. Háromdimenziós világunk nem a való világ, hiszen a legfontosabb dimenzió hiányzik, nevezetesen az, amelyből minden létező felmerül, és amelybe visszatér az idő minden egyes mikrokozmikus pillanatában. Olyan ez, mintha hangot adnánk egy némafilmhez. A képek ugyanazok, de a hang mégis élőbbé teszi őket. A kontemplatív állapot akkor szilárdult meg, amikor a kontemplatív imádság egy tapasztalatból vagy tapasztalatok sorából maradandó tudatállapottá válik.

     A kontemplatív állapot képessé tesz bennünket arra, hogy egyidejűleg megpihenjünk és cselekedjünk, mert a pihenés és a cselekvés eredetében gyökerezünk. S hogy miért akadály bármilyen elvárás? Mert az elvárás a ragaszkodás egy formája, vagyis annak vágya, hogy mi irányítsuk a dolgokat. Engedjük el az érzékek útján felfogható és a lelki vigaszokat egyaránt. A spirituális adományokban, képességekben való részesedés legjobb módja az, ha elengedjük őket. Minél kevésbé ragaszkodunk hozzájuk, annál többet, sőt annál jobban kaphatunk belőlük. Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy elengedjük a lehető legélvezetesebb dolgot, amit tapasztalhatunk.

     A belső csend vagy az „Istenben való megpihenés” tapasztalása túl van a gondolkodáson, a képzeteken és az érzelmeken. Ez a tudomás azt mondja nekünk, hogy lényünk lényege örök és elpusztíthatatlan, s hogy Isten emberként szeret bennünket, és megosztja velünk isteni életét. Sokan rendszeresen élvezik a belső csend élményét az ima közben. Mások azt tapasztalják, hogy a nyugalommal és csendességgel egyidejűleg gondolatok szivárognak be halványan. Megint másoknak ritkán vannak ilyen tapasztalataik. Bármilyen formában merüljön is fel a belső csend, el kell fogadnunk.

(Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív, bővebben a FILOSZ Könyvkiadó oldalán,
köszönetem Szemlélődő Életnek a magyar fordításokért
és a gyakorlat röviden itt)

• Az Anahakan-rózsa

• A gyakorlás szíve